Fáj... Hol vagyok? Mi ez? Ragacsos és vörös, talán az én vérem. Ki tudja.

Nagy erőlködéssel, de átfordulok az egyik oldalamra, majd körül nézek. A távolban látok két embert, de az alakjuk és az arcuk összemosódik. Kivehetetlen.

Megtámaszkodok a térdemen, felszeretnék állni, ez második próbálkozásra sikerül is. Az első pár lépés még nehezen megy, de egyre jobban belejövök. A lábam fáj, a kezem csak lóg mellettem, talán eltört, a fejem pedig szörnyen hasogat. Nem emlékszem már mi történt azután, hogy leugrottam. Lehet túlságosan beütöttem a fejemet.

Végigvonszoltam a jelen pillanatban dög nehéz testemet a falig. Az a kettő furcsa pillantásokat küldött felém, bizonyára kíváncsiak voltak hogy mégis mit csinálhatok.

Közelről az arcuk már kirajzolódott, két kölyök beszélgetett egymással, addig amíg oda nem értem. Aggódva szóltak, hogy jobb lenne ha visszafeküdnék, mert nagyobb bajom is eshet. Felbosszantottak. Mi az hogy jobb lenne ha visszafeküdnék?!

Bosszúsan markoltam meg a felsőjét és egész közel húztam magamhoz, majd szépen lassan szótagolva, hogy még az ő icike picike agyával is megértse, feltettem egy egyszerű kérdést.

-Hol van Hanji-san? -néztem rá összehúzott szemekkel.

Nagyot nyelt mikor látta, hogy teljesen ideges lettem. Dadogva kibökte, hogy a fal túlsó oldaláról segít áthozni a lovakat. Még ujjával a jó irányt is megmutatta. Azonnal ellöktem magamtól a lefagyott kölyköt és megindultam kedves barátnőm felé.

-Siessetek! -hallottam meg sürgető hangját.

-Hanji! -ordítok a nőnek, aki rám pillant, majd nagy mosollyal felém szalad és átölel.

-Hát jól vagy? -szorít meg, mire kissé felszisszenek, amit észre vesz és bocsánatot kér.

-Inkább én kérdezhetném ugyanezt -ropogtatom meg fájó végtagjaim.

-Neked hála nagyon is jól. Ha nem lettél volna, ki tudja mi lenne most velem? -pillant rám hálásan.

-Ez semmiség volt Hanji-san -pillantottam oldalra zavartan.

-Te viszon elég ramaty állapotban vagy -vezette végig rajtam szemeit.

-Jól vagyok -biztosítottam épségemről.

-Biztosan? -kérdezett vissza kétkedve.

-Biztosan.

Ezután azt javasolta hogy segítsek a többieknek. Utasítására elbicegtem a nagy tömeghez, ahol parancsokat osztogattam az újoncoknak, akik teljesítették azokat.

Épp magyaráztam az egyiküknek, mikor megláttam valakit. És az a valaki pont engem nézett.

-Idióta -fortyogtam magamban, majd ott hagytam az újoncot.

-Megtudhatom, hogy mégis miért bámulsz törpe? -szóltam oda fennhangon a fekete hajúnak.

-Miért tennék ilyesmit? -ráncolta össze szemöldökeit a kérdésemre.

-Láttam, ne tagadd -vigyorogtam bele az arcába, mire megunta ezt és ellökött magától.

A fenekemre huppantam, de még így is fájt, hiszen a félig jó kezemet próbáltam használni, ami most már annyira sem volt jó állapotban, mint eddig.

-Ez fájt! -morrantam rá, a felettem tornyusuló Levire.

Tudatosult bennem, hogy nem tudok felállni. Néhányszor megpróbáltam, de nem sikerült.

-Most nézd meg!

Ő csak közömbös tekintettel vizslatott, a szokásához híven. Viszont most volt benne némi újdonság, ugyanis a kezét segítségkérőn felém nyújtotta.

-Csak szeretnéd -ütöttem el a kezét.

Egy halk "Tchh" hagyta el a száját, majd ezzel ott is hagyott.

-Megy ez nélküled is -ordítottam utána a szavakat, mire megállt és visszapillantott fél szemmel.

Feltérdeltem egyik lábammal, a másikkal pedig megpróbáltam elrugaszkodni a földtől, de ennek az lett a vége, hogy jól pofára estem.

-Ennyire megy? -hallatszott rideg hangja felőlem.

Fejemet felemeltem és úgy néztem fel rá. Jót szórakozott rajtam, ez teljesen nyilvánvaló volt.

-Akkor nem kell a segítségem? -guggolt le az arcom mellé, mire durcásan elfordítottam a fejemet és halkan kiböktem.

-Kell...