Mikor reggel felébredtem kellett egy perc, hogy rájöjjek, hol is vagyok. Miután rájöttem, hogy valószínűleg már nem fogok visszaaludni, óvatosan, úgy hogy ne ébresszem fel, leszedtem Peter karjait a derekamról, majd a saját szobámba mentem. Először a fürdőt céloztam meg. Miután elvégeztem a szokásos reggeli rutinom, a gardróbomba mentem, hogy el döntsem mit is vegyek fel. Egy szaggatott nadrágot választottam egy fehér ujjatlan pólóval. Mikor késznek nyilvánítottam magam, elindultam a konyha felé. Mindenhol csönd volt még, tehát még mindenki alszik. A konyhába érve főztem magamnak egy bögre kávét, majd leültem az asztalhoz, közben pedig az Instagrammot frissítettem. Mivel semmi érdekes nem történt, inkább átmentem a nappaliba. Miközben a csatornák között kapcsolgattam, Wanda jött be.

- Jó reggelt.

- Neked is – motyogta miközben levágódott a fotelbe.

- Csináltam kávét – mondtam és a konyha felé mutattam. Rögtön felpattant, majd fél perc múlva bögrével a kezében tért vissza, és egy fokkal jobb kedvűen ült le.

- Mióta vagy fenn?

- Túl rég óta. Unatkozoooom – nyúltam el a kanapén.

- Ki unatkozik? – jött be a nagybátyám is a nappaliba. Feltűnően boldog volt, úgyhogy erre rögtön rá is kérdeztem.

- Mi történt Tony?

- Semmi érdekes. Estére szerveztem neked egy szülinapi bulit, eddig úgyse volt alkalmunk megünnepelni.

Először is: Mi? Másodszor: Mi? Harmadszor: Szülinapi buli? Kizárt!

- Nem akarok bulit – mondtam idegesen.

- Jó buli lesz – próbált meggyőzni.

- Nem akarok bulizni. Nem akarom megünnepelni a szüleim halálának napját – mondtam, majd felpattantam és a szobámba indultam.

A folyosón majdnem fellöktem Petert de csak mentem tovább, és meg sem álltam a szobámig. Hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, majd az ablakot kitárva, kiültem a párkányra, miközben a Conversemet rángattam magamra. Nem hiszem el. Minden olyan jó volt, erre Tony bejelenti, hogy bulit rendezünk annak az emlékére, hogy meghaltak a szüleim. Jó, persze nem ez a célja, de nekem a szülinapomról, már csak a szüleim halálának napja fog eszembe jutni. Eközben bekötöttem a cipőmet, majd benyúlva az asztalra, fogtam a telefonom és a fülhallgatóm, elindítottam egy random lejátszási listát, majd kiugrottam az ablakon. Egy másodpercig csak zuhantam, majd megálltam a levegőben. Körül néztem, hogy lát-e valaki, és miután meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok, felemelkedtem, majd elrepültem. Nos, igen. Lehet, hogy elfelejtettem mondani, de tudok repülni. Valószínűleg ezért van a hajamnak is kék színe, festés nélkül. Miközben fülemben üvöltött a Linkin Park, a telefonom hirtelen kezdett el rezegni. Megálltam, hogy megnézhessem mi az. Tony írt, aztán Peter, utána Wanda, majd Steve. És így tovább. Inkább repülőbe raktam a telefonom, és feljebb emelkedtem. Soha nem mondtam el senkinek sem, hogy tudok repülni. A szüleimnek féltem elmondani, olyan igazi legjobb barátom sose volt, így ez lett az egyetlen és legnagyobb titkom. És valószínűleg az is marad.

Valahányszor elmegyek repülni, mindig beleesek ugyanabba a hibába. Sose nézem az időt. Pont ezért amikor legközelebb elővettem a telefonom, láttam csak, hogy már három órája eljöttem. Valószínűleg, már mindenki halálra aggódta magát miattam. Visszafordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, repültem vissza. Öt perc múlva megpillantottam az épületet, így kicsit lassítottam, majd miután körbe néztem, hogy lát-e valaki, berepültem a szobám ablakán. Becsuktam magam mögött az ablakot, miközben lerúgtam magamról a cipőmet, majd megfordultam. Aha, azt hiszem be kellett volna néznem ide is, mielőtt csak úgy berepülök, mert Peter állt előttem teljesen lefagyva. Magamban szitkozódtam egy sort, majd a leg ártatlanabb arcomat magamra öltve mosolyogtam Peterre remélve, hogy elájul, és ráfoghatom, hogy csak álmodta. Nem volt szerencsém.

- Te repülsz – motyogta maga elé nézve.

- Dehogy is – tagadtam annak ellenére, hogy biztos voltam benne, hogy az egészet látta.

- Liv, itt voltam. Láttam, ahogy be re... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Ki ne mond! Még meghallják – förmedtem rá, majd lemondóan sóhajtottam. – Igen, tudok repülni, de kérlek, ne mondd el senkinek.

- De mióta? – kérdezte, figyelmen kívül hagyva a mondatom második felét.

- Hét éves voltam, amikor először repültem. Még nem tudtam, hogy hogy kell, de azóta rengeteget gyakoroltam, és most már bármikor tudok repülni.

- Ezt hogy érted?

- Először nem tudtam irányítani, hogy mikor és hol repüljek. Volt, hogy tesi órán, távolugrásnál fél méterrel hosszabbat ugrottam, mint szoktam. Szerencsére senkinek nem tűnt fel, hogy közben repültem, bár utána a tanár versenyre akart küldeni.

- Így már a hajad színe is érthető – mondta, miközben a fülem mögé tűrt egy hajtincset és a szemembe nézett. Tudtam, hogy olyan vörös vagyok, mint egy paradicsom, ezért gyorsan elkaptam a tekintetem, és inkább a szőnyeget néztem.

- Szerintem, szólok Mr. Stark-nak, hogy megtaláltalak. Mindenki téged keres – mondta, miközben az ajtóhoz lépett.

- Peter! – szóltam utána, épp mikor kilépni készült. – Kérlek, ne mondd el.

- Nem fogom – mondta, miközben rám mosolygott, majd kilépett az ajtón.