Leültem az ágyamra és vártam. Tudtam, hogy amint Peter szól Tonynak, hogy itt vagyok azonnal ide fog rohanni.

- Oliv, hát itt vagy! – jött be kopogás nélkül. – Mindenhol kerestünk, hol voltál? – kérdezte, miközben leült mellém az ágyra.

- Sétáltam. Itt voltam a környéken – válaszoltam gyorsan.

- Rendben, de legközelebb szólj, ha elmész – emelte fel fenyegetően a mutató ujját, megpróbálva szigorú ''szülőnek'' tűnni, ami, megjegyzem, még mindig nem megy neki.

- Mindenképpen – feleltem mosolyogva.

- És, ha akarod, akkor lefújhatjuk az esti bulit.

- Nem, kell. Csak kérlek, mondd, hogy lesz itt olyan is, akit ismerek – néztem rá könyörgően.

- Hááát, a csapat itt lesz, őket ismered – mondta, mire a tenyerembe temettem az arcom. Szuper. Egy szülinapi buli nekem, ahol csak tíz embert ismerek. Ez egyre jobb lesz.

Miután Tony elhagyta a szobámat, azt hittem, hogy végre egyedül lehetek egy kicsit, de úgy tűnik ma nincs szerencsém. Körülbelül három percre rá, hogy becsukódott az ajtó a nagybátyám mögött, kopogást hallottam, majd Wanda jött be.

- Szia – köszönt, miközben leült mellém az ágyra. – Tudod már, hogy mit veszel fel?

- Nem, de még ráérek eldönteni – legyintettem.

- Dehogy érsz rá! Már egy óra is elmúlt, és háromkor jönnek a vendégek. Na, gyere, segítek – mondta, majd a gardrób felé kezdett húzni. Wanda rögtön bevetette magát a ruháim közé, miközben én csak álltam és néztem, hogyan forgatja fel az egészet tíz perc alatt.

- Oké, válassz – mutatott felém két összeállítást. Az első egy fekete nadrág volt, fehér haspólóval. A második egy fehér, szaggatott, magasított derekú nadrág volt egy fekete Vamps-es pólóval. Egyértelműen azt választottam, és amíg én felszenvedtem magamra a ruhákat, Wanda válogatott az ékszereim közül is, így került még rám, egy karkötő, gitár, zongora és mikrofon medállal, és egy arany fülbevaló. Miután ezekkel végeztünk Wanda befonta a hajam, és a sminkem is megcsinálta, pedig direkt kértem, hogy azt ne.

- És, kész – mondta miután az utolsó vonalat is meghúzta. – Nézd meg.

Feláltam a székből és a tükör elé léptem. Nem kicsit lepődtem meg. Wanda nagyon jól sminkel, az kétségtelen.

- Na, milyen?

- Hűű – mondtam, miközben továbbra is magamat néztem. – Köszönöm! – mondtam, és megöleltem.

- Nem kell. Na, menj. Már fél négy van – mondta és kifele lökdösött.

- Te nem jössz?

- Nem, még át öltözöm.

- Megvárlak – ajánlottam fel, hátha addig meg úszhatom.

- Nem-nem. Te most szépen kimész – mondta és egy utolsót lökött rajtam, majd becsukta magunk mögött az ajtót. Wanda már el is tűnt a szobájában, én pedig ott álltam az ajtó előtt és nem tudtam eldönteni, melyik lenne a jobb megoldás. Ha vissza mennék a szobámba és bezárkózva várnám, hogy vége legyen a szülinapi bulimnak, vagy ha oda mennék egy rakás ismeretlen közé, akiket a nagybátyám összetrombitált. Már épp lenyomtam volna a kilincset, mikor valaki megszólalt a jobb oldalamon.

- Jól nézel ki – mondta az ismerős hang én pedig felé kaptam a fejem. Peter a falnak támaszkodva állt és mosolygott. Zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincset, és lesütöttem a szemem, miközben éreztem, hogy kb. olyan vörös vagyok, mint egy paradicsom. – Miért nem vagy a bulin?

- És te? – néztem rá, és még mindig a kilincset szorongattam.

- Érted jöttem. Gondoltam, nem akarsz majd jönni, és milyen igazam lett.

- Nem ismerek szinte senkit, Tony olyanokat hívott ide akiket, még csak nem is láttam.

- Ott leszek én. Na, gyere – mondta, majd elkezdett húzni a nappali felé. Mikor beértünk sem engedte el a kezem, helyette együtt indultunk el keresni valaki olyat, akit ismerünk is. Közben elhaladtunk egy nagy asztal előtt ahol muszáj volt megállnom.

- Peter, ezek ugye nem...

- De – mondta, miközben ő is az ajándékokkal megpakolt asztalt nézte.

- Na, jó. Inkább menjünk tovább – mondtam és most én húztam odébb Petert. Hamarosan megláttuk a nagybátyámat, amint éppen egy nagy társaságban beszélget. Amint meglátott minket rögtön odahívott magukhoz. A társaságból, aminek hirtelen tagjai lettünk, senkit sem ismertem, de úgy tűnt ez sem a nagybátyámat, sem a többi embert nem zavarja. Tony elmondta mindenkinek, hogy az én szülinapomat ünnepeljük, mire mindenki elkezdett gratulálni és ölelgetni. Ezt tényleg nem tudtam, hova rakni, de mivel nem akartam bunkónak tűnni, hagytam, hogy egy rakás idegen ember megölelgessen. Kicsit se volt abszurd a szituáció, á, nem. Mikor az utolsó ember is megölelt, Peter felé fordultam, aki vigyorogva, kezében a telefonjával állt, amin egy kép volt megnyitva, ahogy épp az egyik ember szorongat.

- Töröld ki – mondtam, és próbáltam nyugodt maradni.

- Miért? – húzta tovább az idegeimet.

- Mert szépen kérlek?

- Nem is tudom – gondolkozott, de a szája sarkában mosoly bujkált.

- Peter, ne húzd ki a gyufát – mondtam neki, de nehéz volt megállni, hogy ne nevessek.

- Mit fogsz csinálni, Stark? – hívott direkt a vezetéknevem. – Elrepülsz velem, és bedobsz a tengerbe?

- Most meghalsz, Parker! – mondtam, mire sarkon fordult és elkezdett rohanni, én pedig követtem. Mikor kiértünk a folyosóra ahol senki nem látott, felugrottam, és repülve követtem. Befordult a szobájába, én pedig utolértem és a hátára ugrottam, aminek az lett a következménye, hogy mind a ketten elestünk. Peter volt alul, én pedig ezt kihasználva kezdtem el csikizni és ütni egyszerre, miközben megállás nélkül nevettünk.

- Így jár az, aki a vezetéknevemen hív! – nevettem tovább, de Peter hirtelen megragadta a kezeimet, és fordított a helyzeten, így én kerültem alulra.

- És így ár az, aki engem hív a vezetéknevemen – mondta miközben a kezemet leszorította a fejem mellett, és mélyen a szemembe nézett. Már egyikőnk sem nevetett.