Mikor befejeztük a vacsorát már tíz óra volt, de senkinek nem volt kedve még lefeküdni, így átmentünk a nappaliba.

-Tényleg, Oliv! Még nem is adtam oda az ajándékod – kapott a fejéhez a nagybátyám.

-Tony nem kell – időm se volt befejezni a mondatot, már el is rohant. Fél perccel később bekiabált a nappali bejáratából.

-Takarjátok el a szemét! – kiabálta, mire a mellettem ülő Wanda és Peter eltakarták a szemem.

-Tony erre semmi szükség – mondtam, de a következő pillanatban elvették a kezüket a szemem elől és megláttam a nagybátyámat kezében egy Gibsonnal. – Úr Isten. Köszönöm!

-Na, gyerünk játssz valamit – mondta, miközben helyet foglalt a szemben lévő kanapén. Én is leültem, majd a kezembe vettem és lassan pengetni kezdtem. A hangokból dallamok lettek, a dallamokból a dal.

-I used to be afraid of giving up the road was just too tough out here on my own my path was so alone – énekeltem a McClain sisters Rise című dalát. Ez a dal pontosan illik a mostani helyzethez. Az elmúlt négy napban a zenébe menekültem, amikor épp nem ült mellettem senki az a dal volt folyamatos lejátszásra állítva. Miközben próbáltam elkerülni, hogy az első könnycseppek lefolyjanak az arcomon, tovább énekeltem.

-But now I see clearly, everything within me, is reaching up to the sky, I can see the world with open eyes. You can't let it pass you, just take hold and grasp it, now's the time to take a chance. With the strength of a thousand men, climbing to my feet again – énekeltem hangosabban, majd felnyitottam a szemem.

-Dry those tears from your eyes, and everything will be alright, you know the rainbow's just in sight, dust your wings off as you rise – néztem Tony szemébe, majd a mellettem ülő Peterre pillantottam és folytattam. - If your heart feels overwhelmed, just know you're never by yourself, put your hand in mine, hold your head up high, and together we'll rise – fejeztem be a dalt. Letöröltem a könnyeimet, majd felnéztem a többiekre. Mind csendben néztek, a legtöbbjük arcáról döbbenet tükröződött kivéve a nagybátyáméról, amiről büszkeség és Peter-éről. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit, csak mosolyogva nézett a szemembe, nekem pedig mintha pillangók cikáztak volna a gyomromban. Megpróbáltam elfojtani magamban ezt az érzést, hiszen kb. 5 napja ismerem csak és azon kívül, hogy piros-kék ruhába öltözve embereket ment meg, szinte semmit nem tudok róla. Mégis, mintha egy régi barát lenne, akit ezer éve ismerek, és akiben teljesen megbízhatok. Hirtelen kaptam el a tekintetem ahogy meghallottam Tony tapsolását, akit a többiek is követtek. Egy pillanat múlva ott ültem egy nagy körben és mindenki engem tapsolt, és ahogy körbe néztem rajtuk rájöttem, ők a családom. Az új családom. Nagyon szerettem a szüleimet, de ha folyton azon gondolkozok, hogy mi lett volna ha? akkor sehova nem fogok jutni. Igen, nagyon fáj, és ezt nem is próbálom tagadni, de tovább kell lépnem. Nem a múltamat kell siratnom, hanem megélnem a jelent. A szívemben örökké élni fognak és sose fogom őket elfelejteni.

-Na jó, elég lesz – kértem őket nevetve, miközben letettem magam mellé a gitárt, olyan óvatosan, mintha csak egy rossz mozdulattól is eltörne.

-Nagyon ügyes vagy, picur – mondta Tony büszkén, én pedig lesütöttem a szemem. Úgy tűnik ezt a becenevet sosem hagyom el. – Most pedig, nyomás az ágyba – mutatott rám és Peter-re. Zavartan összenéztünk, majd vissza fordultunk a nagybátyám felé.

-Miért? – kérdeztük egyszerre.

-Mert késő van.

-Negyed tizenegy van! És 16 vagyok!

-Én meg 17 – vágta rá Pete.

-Pont ezért! Nyomás – mutatott a szobák felé, és megpróbált szigorúnak tűnni, de a többiek nevetésétől egy kicsit elbizonytalanodott. A nevetésemet visszafojtva álltam fel a kanapéról, majd megfogtam a gitárom és Peter-rel együtt a szobák felé indultunk. Mielőtt befordultunk a folyosóra, még visszakiáltottunk egy jó éjtet, majd amint hallótávolságon kívül kerültünk, kitört belőlünk a nevetés.

-Te jó ég! Nem kapok levegőt – támaszkodtam neki a falnak.

-Én se. Ugye ezt csak viccnek szánta?

-Úgy nézett ki, mint aki viccel? Valószínűleg komolyan gondolta, de ahogy hallom a többiek jól kiröhögték, szóval nem lesz több ilyen – mondtam, miközben tovább indultunk.

-Mit fogsz csinálni? – kérdezte, miközben megálltunk a szobám előtt.

-Fogalmam sincs.

-Nem jössz át filmet nézni?

-Nem tudom – mondtam, de olyan aranyosan nézett, hogy nem tudtam nemet mondani. – Rendben, csak ezt lerakom – mutattam fel a gitárom, majd beléptem a szobámba és neki dőltem az ajtónak.

-Mi a fene van velem? – suttogtam magam elé. Ha Peter közelében vagyok, mindig valami furcsa érzés kerít hatalmába. Mintha pillangók röpködnének a gyomromban és mindig ideges vagyok. Azonban van valami megnyugtató is a közelségében. Mellette biztonságban érzem magam és olyan mintha minden rendben lenne. Ez szerelem?

Észre vettem, hogy még mindig a gitáromat szorongatom. Oda léptem a polchoz és letettem a másik gitártartóra. Gyorsan vetettem egy pillantást magamra a tükörben. Egy fekete térdnél szaggatott nadrág, és egy fehér ejtett vállú póló volt rajtam. Kiléptem az ajtón és a szomszéd szoba felé vettem az irányt. Kettőt kopogtam, majd benyitottam. Peter az ágyon ült és a telefonján nézett valamit. Az érkezésemre felkapta a fejét és egy mosoly ült ki az arcára.

-Gyere – mondta és odébb csúszott az ágyon. Odasétáltam, majd törökülésben leültem mellé.

-Na és, mit nézünk – pillantottam a Tvre.

-Karib-tenger kalózai maraton? – nézett rám megerősítést várva. Bólintással jeleztem, hogy nekem jó, majd amíg ő megkereste a filmet, jobban szemügyre vettem a szobáját. A berendezés ugyanaz, annyi különbséggel, hogy az én szobám tükörképe. Peter elindította a filmet, majd elhelyezkedett mellettem. A hátunkat a falnak támasztottuk és úgy néztük a filmet. Nem tudom, talán azért mert hosszú napom volt, talán azért mert már ezerszer láttam minden részt, de a második film közepénél kezdtem elálmosodni. Mire a film végéhez értünk, már félálomban voltam, azonban annyit érezékeltem még, hogy Peter kikapcsolja a Tvt, majd betakar egy pléddel, és átöleli a derekam. Ezután elnyomott az álom.