??

Mindenhol a fehérség, szinte sehova sem lehetett elmenekülni előle, ahol pedig elfogyott a festék, ott a fém szürkés színe vette át a terepet. Az egész épületbe, legalábbis, ahova nekik bejárásuk volt, a csend és a fény uralkodott. Bár ez még mindig jobb, mint az előtte lévő sötétben tapogatódzás, de azért néha nem ártott volna egy kis zene. Zene. Annyira hiányzott már az életükből, olyan rég nem hallottak egy dallamot sem.

Ebéd idő volt, mindenkit egy hatalmas terembe tereltek, ahol fehér, hosszú asztalok voltak. Ebben az egészben az volt a legrémisztőbb, hogy néha sikerült napokig csak fehér ételt adniuk a konyháról. Bár nem voltak valami sokan, mégis a termet nagy tömeg befogadására építették. Hárman voltak fiatalok, plusz még ugyanannyi felnőtt, semmi több. Talán a fegyveres biztonságiak, akik egyik helyről, a másikra kísérgetik őket, ütnek el legjobban az egész helytől sötétlila egyenruháikban.

Ma is valami fehér krémlevest tálaltak, hozzá krumplifőzelékkel. Az íze nem volt rossz, viszont a fehér szín sokat rontott az összképen.

- Esküszöm, ha még több fehéret tesznek elénk, én beleőrülök! – szólalt meg egy lány. Vörös haja kiengedve omlott vállára, bármelyik hajvasalómárka lefizette volna, hogy legyen a reklámarca. Sötétbarna szeme most villámokat szórt az ebédjére.

- Nyugalom! Mindenkinek elege van belőle, de mit tudunk kezdeni? Vagy esetleg tudsz festéket varázsolni az ujjaid közül? – nézett rá mosolyogva egy fiú. Hosszú, sötétbarna haja a szemébe lógott, végén mintha lila festék nyomai lettek volna.

- Régen tudtam – fújtatott a lány.

- Na jó! – csattant fel egy szőke hajú. – Elég legyen a siránkozásból! Azzal nem megyünk semmire – nézett fekete szemeivel szúrósan a másik kettőre.

- Ezzel rohadtul nem segítesz! – szúrta le a fiú, majd visszafordult a vöröshöz. Épp mondani akart valamit, amikor kinyílt az étkező ajtaja és... először nem történt semmi, majd valaki belépett rajta.

Ugyanolyan fehér egyenruhát viselt, mint ők, amikor idekerültek, és nem is nézett ki sokkal jobban.  Arca megviselt volt és fáradt, járása pedig esetlen, mintha ezelőtt megsérült volna. Egy lilaruhás katona kísérte végig a hosszú étkezőn, és ültette le melléjük. Nem nézett senkire, szemei ide-oda cikáztak, nem álltak meg egy ponton. Tekintete távoli volt, mintha rettegne. Haját egyszerű lófarokba tűzték, mint minden más lánynak, érkezésük napján.

Senki nem akarta megtenni az első lépést. Rég nem érkezett ide senki, a legelsők viszont túl rég voltak itt, és túl sok újoncot nem láttak viszont. És ez esetben több, mint biztosak voltak benne, hogy rá is ugyanez a sors vár. A rémült tekintet, a csapzott külsőt és a viselkedését tekintve tökéletesen beleillett a traumások egyikébe, akik nem tudtak átlépni ezen. Végül a vörös unt bele a némaságba.

- Én ezt nem csinálom tovább! – állt fel az asztaltól. – Most azonnal beszélni akarok itt a fejesekkel!

- Mintha eddig nem próbálkozott volna senki – szólt egy unott hang a sarokból. Fekete, hosszú haja szinte eltakarta az arcát, hófehér szeme viszont még így is kivillant tincsei mögül.

- Arg, te csak...

- Befogni!

Egy kopasz férfi állt fel az asztal legvégéről. Mindenki egy emberként fordult felé, kivéve az újoncot. A feszültség szinte szemmel látható volt, annyira vibrált a levegő. Néhányan felvillantak, míg mások már teljesen izzottak. Ekkor valami olyan történt, amire nem sokat számítottak. Az újonc felállt, majd elhajította a hozzá legközelebb lévő tárgyat, ami jelen esetben egy tányér volt. Az hangos csattanással hullott darabjaira.

- Most már beszélhetek valakivel? – tette fel a kérdést a vörös.

???

Egész életében a fehér volt a kedvence, de most valahogy nem bírt elviselni belőle többet. Ez a hely mindenkit megőrjített valamilyen szinten, már ha eleve nem őrülten érkezett az ember. Kint ült a kertnek nevezhető hófehér placcon, ami felett fehérrel bevont üveg futott végig, hogy egy darab szín se jusson bentre. Az egyetlen, amiben különbözött a szobáktól, hogy a padlót fehér műfű borította, meg pár bokor is kapott helyet.

- Megint itt? – ült le mellé a fiú. Barna haját most a füle mögé tűrte, így mindkét szeme láthatóvá vált.

- Mikor nem?

A lány végighúzta a fiú lila tincsein az ujját. Talán ezért szeretett mindenki valaki társaságában lenni. Legalább a saját színeik megmaradtak, így nem teljesen felejtették el, milyenek is azok. Sok minden mást viszont már igen. Az idősebbek már nemigen emlékeztek milyen, ha könyvet fognak, vagy amikor a teret a kedvenc zenéd tölti be. Ez a hely kiöl mindent.

- Énekelsz nekem? – nézett egyenesen a fiú szemébe, mire az kínosan felszisszent.

- Szabad itt ilyet? – mintha nem tudta volna a választ rá.

- Megtiltotta valaki?

- Kérdésekkel válaszolunk?

- Akkor énekelsz végre? – fejük egyre közelebb került egymáshoz. A fiú hirtelen gondolt egyet, és felállt. A vörös keserűen nézett utána. – Most mit csinálsz?

- Éneklek neked valamit, te akartad, nem?

- Hát, öhm...

- Mikor voltál kint utoljára?

- Számolja a fene két év után! – pontosan jól tudta, hogy négy éve és három hónapja, hogy kikerült abból a sötét teremből.

- Drágám, akkor te klasszikusokról maradtál le! – nevette el magát a fiú, és elkezdett énekelni.

Rubin

Az ébresztő hangja töltötte be az üres szobát, mire kivágódott az ajtó, és egy pizsamás lány lépett be rajta. Kócos haja az égnek állt, szemeit még alig bírta kinyitni. Rögtön az ágy felé vezette az útja, de bosszúsan vette észre, hogy a keresett személy nem tartózkodik a szobában.

- Rubin, hol a fenében vagy és miért nem kapcsolod ki azt a rohadt vekkert? – dobbantott egyet a lábával, majd az említett tárgyhoz trappolt, és kinyomta. – Jézusom, megbolondultál, te lány? Még csak fél hat van!

*~*

A hajnali szellő az egyik legkellemesebb dolog, amit a lány valaha tapasztalt. Imádta a reggeleket, ezért volt pár ritka alkalommal, már napkelte előtt felkelt, csak azért, hogy megnézze azt. Ilyenkor mindig kimászott a tetőre vagy a teraszra, de mióta Párizsba költöztek, ez lehetetlen volt, egészen idáig. Ezek szerint mégiscsak van előnye annak, ha valaki szuperhős. A város alatta lassan kezdett ébredezni, a pékségekben sürögtek az emberek, néhány elvetemült pedig már munkába igyekezett.

Amiért kijött, az már egy órája meg volt, sőt. Már előző nap kigondolva, most csak lenyugodni jött ide. Biztosra akart menni, és csak akkor végig csinálni, ha semmi kétsége nem volt, de az már akkor elszállt, amikor elhatározta hajalban, hogy kijön. Magabiztos volt és eltökélt. Miután a fiú arcmását megpillantotta egy busz oldalán, elege lett a reggelből. Fél hétre saccolta az időt, még pont haza érhez indulás előtt. Nem akart undorral nézni egyik szőkére se, már ha nem egy személy, márpedig tökéletesen tudta, hogy a kettő egy és ugyanaz. Már csak tőle kell hallania, ehhez pedig meg volt a tökéletesnek vélt terve.

Most az egyszer elővette azokat a ruhákat, amit nővére vett neki valamilyen alkalomra. Nadrágnak az egyetlen feketét választotta, ami egy magasított derekú, de elég rövid short volt. Felsőnek egy piros cross topot vett fel vele egyszínű platform cipővel. Haját úgy tűzte, hogy fejformája még véletlen se hasonlítson szuperhős énéhez, nehogy a végén más jöjjön rá az ő titkára. Még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, megfogta az iskolatáskát és már indult volna el a lépcsőház felé, azonban egy mérges arc közé és az ajtó közé állt.

- Rubin Chr...

- Ne fáradj! – legyintette le nővérét, aki ettől csak még mérgesebb lett.

- Mégis mi a fészek fene ütött beléd!? – mérte végig húgát, majd meg akadt a szeme a cipőkön. – Azok ott az enyéim?

- Rosa, ne hisztizz! Nem áll jól. Viszont pont jókor jössz!

- Mi? Mégis miről beszélsz? – nézett bambán a lány.

- Lenne itt egy dolog, amiben te pont tudnál segíteni!

- M-mi-milyen dolog? – zavarodott össze az idősebb.

Kérdőre vonni jött ide, nem kérést teljesíteni. Emellett az is újdonság volt számára, hogy húga félbeszakította, a ruhákról már nem is beszélve. Rubin karcsú alakját, formás csípőjét szépen kiemelte ez a szett. Rosa valamelyik haverja biztos beszólna most valamit a húgának.

- Szereted Párizs szuperhőseit, igaz?

- Hogy miket? – hangjából már a kétségbeesés hallatszott.

- Tudod, azokat a piros meg fekete maskarás alakokat a híradóból! – próbálta kisegíteni nővérét mindenféle siker nélkül.

- Rubin, tudhatnád, hogy nem nézek tévét...

- Az mindegy. A lényeg most az, hogy te márpedig nagyon szereted a két maskarást – nézett egyenesen testvére szemébe, közbe szája halvány mosolyra húzódott.

Túl a nyelvvizsgán -remélhetőleg végleg-, pár hónap után ismét itt egy újabb rész. Nem lett olyan hosszú, mint amilyet terveztem, de túlhúzni se szerettem volna. Plusz, mostanában mániám a titkozatosság, úgyhogy mindenhol megpróbálkozom vele. :D Egyébként nem tudom, de ti Rubint hogy tudjátok jobban elképzelni? Mint egy ügyetlen, kissé félénk és antiszoc lány vagy mint egy magabiztos, lázadó társasági lény -kb mint a fejezet végén-?
A következő rész pedig tudjátok... én már nem ígérek semmit. :D

Kita_Grape