Igen, tudom az a beígért egy hét, az jó sok hét lett, de mentségemre szóljon, hogy szinte mindennel ennyire el vagyok maradva, szóval már alig várom a szünetet, hogy egy kis szusszanás után beérjem magam. Másrészről ötletem se volt, hogy hogyan folytathatnám, amikor pár hete jött az a csodás ötlet, hogy miért nem folytatom ott, ahol a történet abba maradt. 

Rubin

Még aznap este egyeztették a pontos adatokat, így vasárnap reggel Rubin idegesen rohangált a házban. Anyja csak fáradtan kortyolta a kávéját, miközben próbálta szóra bírni a lányát, de ő meg se hallotta a nő szavait, csak fel-alá rohangált, miközben motyogta, hogy „El fogom szúrni!". Éppen a fürdőbe nyitott volna be, ám az ajtó előbb nyílt, minthogy megfoghatta volna a kilincset, és nővére döbbent tekintetével találta szembe magát.

- Beléd meg mi ütött? – lépett ki a folyosóra, maga mögött becsukva a fehér ajtót.

- El fogom szúrni! El fogom szúrni! – már fordult is meg, de testvére gyorsabb volt. Megfogta a karját, és szembe fordította magával.

- Lehiggadnál? Ha megígéred, hogy nem rohangálsz össze-vissza, mint egy őrült, még segítek is neked – nézett húgára, aki abbahagyta a motyogást, és hálásan nézett vissza rá.

- Rendben, akkor irány a szobád! Keressünk valami értékelhető göncöt! – indultak egy a lány szobája felé.

Alig telt el fél óra, de Rubin elégedetten nézett a tükörbe. Óvatosan végig simította szettjén a kezét, amit nővére állított össze. Fekete, szaggatott farmerja kiemelte alakját, amihez egy bő, kockás, szürkészöld ing párosult. Nővére jelzett, üljön le a székbe, hogy meg tudja csinálni a haját, mire Rubin szinte repült a bútordarabhoz.

- Rosa, miért nem csináltunk ilyet régebben? – nővére fogott egy átlátszó gumit, amivel pontot tett művére, és a tükörben kezdte el csodálni.

- Mivel mindig volt valamelyikünknek fontosabb dolga, mint a másik. Tetszik?

- Imádom – nézett hátra, majd elővette sminkkészletét. – Szerinted mit kéne feltennem?

- Gyere ide! Ha már csináljuk, akkor csináljuk végig! – alig telt bele negyedóra, mire kész lettek mindennel. Rubin elégedetten jelent meg a konyhában, ahol anyjuk éppen a tűzhelynél készített valamit. Alig akarta elhinni, hogy a lánya áll előtte, és a tepsit majdnem kiejtette a kezéből.

- Rosa, ezt te csináltad vele? – lépett közelebb lányaihoz.

Az idősebb csak mosolyogva hátralépett egyet, hogy anyja kényelmesen körbe tudja nézni kisebbik lányát. Rubin nem igazán szokott hozzá, hogy így nézzenek rá, megjelenésére pedig utoljára átalános iskolás ballagásán kapott dicséretet.

- Csak elő kellett halászni a szekrényéből azokat a ruhákat, amiket tőlem kapott, nem volt nagy meló – túrt bele kócos hajába.

- És hol találkoztok? – csukta be a sütő ajtaját anyjuk, ami eddig nyitva volt.

- Azt pontosan nem tudom hova megyünk, de ide jön értem.

Szinte be se fejezte a lány a mondani valóját, de máris megszólalt a csengő. Rubin idegesen berohant a szobájába, és bevágta azt. Testvére unottan ment az ajtóhoz, hogy kinyissa a fiú előtt, aki a bejárati ajtó előtt várakozott. A lány elfordította a zárat, majd lenyomta a kilincset, és megdöbbenve vette tudomásul, hogy nem más áll az ajtóban, mint Adrien Agreste, a híres divatdiktátor Gabriel Agreste fia. Az ámulattól hirtelen köpni nyelni nem tudott, így csak jelezte, hogy jöjjön beljebb, majd bevágta az ajtót.

- Amikor mondta Rubin, hogy Adirennel találkozik, azt nem említette, hogy pont veled!

- Valóban? – vakarta meg kellemetlenül a tarkóját a fiú. – Nem is baj, úgy sem szeretem a nagy felhajtást.

- Oh! M-megyek megnézem, hogy hol késik már a húgom, pillanat! – azzal berohant testvére szobájába, akit a szekrénybe talált meg.

- Te meg mit csinálsz? Tudtommal már van rajtad ruha, hisz én adtam rád...

- Ahj, Rosa! Imádom ezt a ruhát, de nincs hozzá megfelelő táskám! – kukkantott ki Rubin a hatalmas bútordarabból.

Rosalia egy pillanatig elgondolkozott, majd átrohant a saját hálójába, ahonnan egy szürke hátizsákkal tért vissza. Tökéletesen passzolt a szetthez, és még nem is volt kopott, mint ebben a családban az lenni szokott. Másik kezében egy pár fekete Converse cipő díszelgett.

- Vedd fel, és hadd lássam a végeredményt!

Alaposan végig mérte húgát, és szinte teljesen meg volt elégedve a végeredménnyel, amikoris meglátta a két piros-fekete pöttyös fülbevalót. Gyorsan elkezdett kutakodni az ékszerek között, míg végül talált egy tökéletes párt. Rubin felé tartotta, de a lány csak értetlenül nézett az ékszerre.

- Már van bent fülbevaló!

- Rubin, a piros nem illik ehhez a ruhához, főleg úgy, hogy a hajad fel van tűzve! Tessék, rakd be ezeket!

- Bocsi, de ezekhez tényleg ragaszkodom! – azzal kitolta testvérét a szobából, és bezárta az ajtót. Rosa erre dörömböléssel és kiabálással válaszolt, de ez most Rubint cseppet sem izgatta.

- Tikki, gyere, bújj be a táskába! – szólt a piros kis lénynek, aki egy másodpercet sem tétovázott, máris a táska mélyén volt. A lány még bedobált pár hasznos holmit, majd nagy lendülettel kitárta az ajtót, és mosolyogva a fiú elé lépett.

- Bocsánat, hogy megvárakoztattalak, de nem sikerült beosztanom az időmet!

- Semmi baj, indulhatunk? – mosolygott rá vidámat Adrien.

Perceken belül már az autóban ültek, ami egyenesen a Szajna felé száguldott. Az út nagy részén semmi nem történt. A csend annyira beleült a járműbe, hogy a kinti zaj ezerszer hangosabbnak hatott, mint a halk rádió, amit Adrien kért az első perc után, mikor feladta, hogy már itt elkezdjen normális beszélgetésbe elegyedni a lánnyal. A kocsi húsz perc után fékezett le az Eiffel torony előtt. Adrien gyorsan kipattant, és kinyitotta az ajtót a lánynak, aki csak megilletődve makogott egy köszönömöt.

- Ide jöttünk volna? Az Eiffel toronyhoz? – nézett körbe a hatalmas téren.

- Igen és nem. A napunknak több állomása lesz, és ez az első! – fogta meg a lány kezét, és elkezdte vezeti a tömegben, ami már így délelőtt tízkor hatalmas volt. Egy nagyobb pázsiton kötöttek ki, ahol a tömeg kevésbé volt nyomasztó, de tökéletes a fotózásra. Adrien elővette a telefonját, és Rubinra nézett.

- Hogy szeretnél fotót? Meg szeretnéd "fogni" a tornyot, vagy elég, ha beállsz elé?

- Hogyan?

Amikor reggel elkezdett készülődni, nem gondolta volna, hogy a fiú egy élő fotózásra hívja meg, ahol ő maga a modell. Rémülete arcára is kiült, amit Adrien észre véve a lányhoz lépett, és átadta a telefont.

- Tudod, ez ilyen szokás, hogy aki itt jár, arról kell, hogy legyen egy ilyen kép. Megmutatom milyenre gondoltam, aztán te jössz! – mosolygott a lányra, és beállt egy pózban. – Csak csinálj rólam pár képet!

Rubin egy dologban volt jó, az pedig a tökéletes helyzet megtalálása. Mindig meglátta a megfelelő pillanatot egy képnek, mindenben meglátta az ideális rajzot, de odáig, hogy véghez is vigye, sose jutott el. Régebben szüleitől kapott egy kamerát, aminek eleinte nagyon örült, és minden egyes nap a természetben volt, hogy próbálgassa új játékszerét, de a képei egytől-egyig mind pocsékul sikerültek, és nem volt másképp a rajzzal se. Most nagyot nyelve készítette a fotókat, remélve, hogy legalább egy elfogadható lesz közöttük. Fél óra után Adrien jelezte, hogy ennyi elég lesz, most már a lány következik. Rubin görcsösen állt be a fiú helyére, aki már a telefonja kijelzőjét leste. Tíz perc szenvedés után, Adrien feladta, hogy Rubinról valaha készítsen egy normális fotót profilból, így megkérte a lányt, hogy forduljon meg.

- Rubin, gyere csak, ezt látnod kell!

- Ennyire rossz lett? – fordult vissza, és lassan elindult a fiú felé.

- Nem, pont ellenkezőleg, tökéletes! – mutatta a készüléket Rubin felé.

Tényleg jó volt, bár a lány még hozzá képzelte a narancssárga eget, amit a lemenő nap színezett olyanná.

- Tényleg jó lett – nézte meg utoljára a képet, mielőtt a fiú lezárta a készüléket.

- Éhes vagy? – váltott hirtelen témát Adrien.

- Most, hogy így mondod, igen, az vagyok! – csapott a hasára mosolyogva Rubin.

A következő cél egy kajálda volt, amit a fiú a közelben lévő Akvárium melletti Teaházban kívánt megejteni. Állítása szerint itt isteni sütiket árulnak, amit Rubinnak nem szabad kihagynia, így a lány nevetve beleegyezett, hogy süteménnyel kezdje a napját, mert szokásához híven, reggelizni ma se igazán reggelizett. Mindketten kezdtek egyre jobban ellazulni, és a következő helyre már beszélgetve és nevetve mentek át.

- Itt is lennénk! – mutatott a fiú az épület kapujára. – Remélem szereted az akváriumokat!

- Az Akvárium lenne a nap fénypontja? És én még azt hittem, hogy unalmas történelmi helyeket meg múzeumokat fogunk végig nézni – nevette el magát a lány.

- Ha ez lett volna a terv, akkor megkérem a sofőröm, hogy mutassa meg a várost! - álltak be a sorba, hogy megvegyék a jegyüket.

Az Akváriumból egy nő szaladt ki sikítozva, és a többi látogató se sokat késlekedett. A kellemes, és idilli hangulatot egy hatalmas reccsenés szakította félbe, és Párizs utcáit ellepte a víz, és egy ismerős alak jelent meg a kapu tetején.

Huh, nem lett olyan hosszú, mint amennyit reméltem, de ezt két részre szerettem volna felbontani. Remélem, eddig tetszik, a történet, és már félig kész a következő, szóval - nem ígérek semmit - hamarabb fogom hozni, mint ezt! Hozzászólásban addig is várom az észrevételeket!