Adrien

Párizst ellepték a Katicáról szóló hírek. Minden híradó, minden újság, netes felület, de még volt, hogy a rádióban is ez szólt. Katicabogár visszatért, él és virul, nem halt meg. Látszólag mindenki örült annak, hogy a város hőse újra aktív, ám voltak, akiknek csak még nagyobb fájdalmat okozott. Ott volt Alya és Adrien, akik ott voltak, és pontosan tudják, hogy mi történt azon a bizonyos napon másfél hónapja.

A fiú most az ágyra vetette magát, táskáját a sarokba dobta. Az már meg se lepte, hogy nem sikerült hazavinnie a lányt, de ami utána történt. Azóta nem harcolt újra, hogy Katica... hogy Katica meghalt. Mármint Marinette. Mert Katica nagyon is élő személy volt, aki még nem szokta meg ezt az egészet.

- Marinette, mi történt veled? – fordult a hátára, így már a plafont bámulta.

- Még mindig ez a téma? – jelent meg egy fekete macskaszerű lény a levegőben, kezében egy sajtot tartva. Adrien morcosan ránézett, de nem reagált rá semmit.

- Ki lehet Katica? Úgy értem, - ült fel, - hogy ha tudnám ki lenne, akkor segíthetnék neki belejönni ebbe az egészbe, és talán...

- Csak azt ne mondd, hogy megint belezúgtál – dobta fel a levegőbe a sajtot a Kwami, majd egészbe lenyelte.

- Nem, dehogy! Hogy gondolsz ilyet? – nézett rá a fiú megint morcosan, de azért folytatta. – A lényeg, hogy felkészültebbnek kell lennünk, mint eddig valaha, de ezt egy olyan Katicával lehetetlen lesz megcsinálni, aki még csak most tesztelgetni az erejét.

- Gondolod, hogy egyébként ugyanúgy végezné, mint Marinette? – telepedett le Plagg a fiú vállára. Nem sokszor beszéltek arról a bizonyos napról, de a téma mindig ott volt a levegőben. Nem felelt semmit. Csak maga elé meredt, és visszaemlékezett arra a napra.

Másfél hónappal ezelőtt:

Kora délután óta akcióban voltak. Azóta már egyszer meg kellett állniuk, hogy energiát adjanak Kwamiaiknak. A városra egyszerre szabadult rá az összes eddigi gonosz, aki itt tartózkodott. Halálfej megerősödött, és már nem csak azokat tudta akumatizálni, akik szomorúak vagy dühösek voltak, hanem az eddigi áldozatait is.

Éppen az Eiffel-torony felé tartottak, amikor egy árny suhant el mellettük. Egy pillanatra látták csak, de lila ruhája, maszkja a fején, és hosszú botja valahogy ismerős volt.

- Szerinted mi vár ránt ott? – nézett zöld szemeivel egyenesen a monstrumra. Olyan békésen állt a tér közepén, kimagasodva a város házai közül.

- Nem tudom, de attól tartok, hogy semmi jó – sóhajtott a lány, majd lendített egyet a jojóval, és már a következő háztetőn volt.

Pár perc múlva már a hatalmas fémmonstrum előtt álltak, az éjszakai fényben szinte napként szolgált a kivilágítása.

- Valami terv? – nézett Macska a lányra, aki végig a tornyot kémlelte. Egy ponton megállt a tekintete, pupillái kitágultak.

- Azt hiszem baj van, nagyon nagy baj – jojóját ismét meglendítette, most már az Eiffel-toronyra kapaszkodva. Macska is próbálta meglátni, amit a lány, de hiába volt élesebb látása, nem tudta kivenni, hogy miért rémült meg társa.

- Katica, várj! – ment társa után, de addigra már teljesen szem elől tévesztette. Elkezdett felfelé menni a tornyon, már szinte teljesen felért, amikor egy sikítás szakította félbe az éjszaka csendjét. A fiú szívverése felgyorsult, egy ponton, majdnem elrontotta az érkezést, és leesett, de az utolsó pillanatban korrigálta magát.

Ahogy felért a csúcsra, a látvány megdöbbentette. Hátrálni akart, de még egy lépés, és lezuhan. Halálfej volt ott személyesen, kezében a lányt tartotta, körülöttük több akumatizált ismerős is volt, mint Alya, Nino és Nathaniel. Halálfej éppen a fülbevalót készült kivenni Katica füléből. Bár kecsegtető volt Macskának, hogy végre meg tudja, hogy kicsoda rejtőzik az álarc alatt, de ennél jobban érdekelte Párizs, és a lány sorsa.

Halálfej ördögi mosolyától kirázta a fiút a hideg. Vett egy mély levegőt, és megindult Katica felé, ám ekkor Rajzoló fallal elállta az útját.

- Oh, hogy... Macskajaj! – üvöltötte el magát, mire a fal megsemmisült, ám ekkor már késő volt. Látta, ahogy Halálfej kiveszi a lány füléből az ékszer. Nem érdekelte, hogy hányan indulnak el felé, meglendítette a botját, megcélozta vele a férfi kezét, mire a fülbevaló kirepült a kezéből. Macska utánuk ugrott, és még az utolsó pillanatban sikerült elkapnia. Halálfej idegesen morogni kezdett, néhányan pedig megindultak Macska felé, aki ekkor nézett a férfi kezébe. Nem tudott először mit reagálni a látványtól. Végre megtudta olyan sok idő után, ki van az álarc mögött, de nem örülhet neki, nem mondhatja el mennyire várta már ezt a pillanatot, mert éppen az ellenség karmai között volt.

Két kék szempár nézett rá szomorúan. Feladta, a lány feladta a harcot, de ő egyedül nem tudja leállítani ezt az egészet.

- Add szépen ide azokat a fülbevalókat! – zöld szemeit most Halálfejre szegezte. Esze ágába se volt odaadni azt, ami erőt jelent neki, de féltette a lányt is. Ezt megérezhette a férfi, ugyanis tett pár lépést a torony széle felé.

- Nem mondom még egyszer, add ide, vagy ledobom a lányt! – lökte a széléhez. Ismét a lányra nézett, aki még mindig őt nézte.

- Könyörgőm, Macska, ne add oda neki! – kék szemei fátyolossá váltak, majd legördült egy könnycsepp az arcán, amit még több követett.

- Marinette... - tett egy lépést feléjük. Nem tudta, mit akar vagy mit tervez. Csak az volt a szeme előtt, hogy a lánynak ne essen baja.

- Ugyan már, hagynád meghalni, amikor végre megtudtad ki az? – olyan ismerős volt a hangja, mintha hallotta volna már ezelőtt valahol.

- Macska, ne! – a lány hangja egyre gyengébb volt, ahol Halálfej szorította a torkát. Ki tudja előtte mennyire merülhetett ki a többiekkel való csatázás során, mire ő felért ide.

- Engedd el, és akkor megkapod! – nézett szomorúan maga elé. Nem tudta megtenni, hogy megölje Marinette-t. Ahhoz neki túl fontos volt. A gyűrűje hirtelen csipogni kezdett, ami most nagyon nem jött jól. Alig volt ideje kitalálni valamit.

- Ahogy parancsolod! – mosolyodott el, mire elengedte a lányt. Ekkor több dolog is történt egyszerre. Alya blokkolta a fiút, így ő nem tudott mozogni, erre Chloe a jojójával kiütötte a kezéből a fülbevalókat.

- Vagy a lány vagy a fülbevaló – nevette el magát Halálfej. A fiúnak ez volt az utolsó csepp a pohárba. Érezte, ahogy a düh szétárad benne. Cselekedeteinek már nem volt ura, elrugaszkodott a padlótól, mert közben újra tudott mozogni, kiütötte a szőke hajú lány kezéből a fülbevalót, majd a mélybe vetette magát a lány után. Próbálta gyorsítani a zuhanását, de a lányt nem tudta utolérni. Marinette hangos csattanással ért földet.

Macska a botjával lassította az esést, és a lányhoz ugrott. Felemelte a fejét, és befektette az ölébe. Ujjait végig húzta arcán, nedves haját kisöpörte onnan. Egyre szorosabban kezdte ölelni a lányt, és érezte, hogy valami meleg folyik végig az arcán.

- Oh, Marinette... - még egyszer megölelte, majd bosszútól forrva felállt. Lenézett a lányra, botjával ellökte magát a földtől, és a lehető leggyorsabban felment a torony tetejére. Már csak Halálfej és Nino volt a tetőn, valamit éppen nagyon figyeltek.

- Halálfej! - a férfi nevetve fordult vissza.

- Nem vagy egy kicsit telhetetlen, Fekete Macska? – villantotta meg fehér fogait. Oly ismerős volt a fiúnak, de nem tudta mégis honnan. Hirtelen ötlettől vezérelve megindult a lila ruhás férfi felé. Ahogy Nino közeledett, és éppen buborékot akart rá lőni, felé dobta a botját, ami a fiút ellökte, így nyert egy kis időt. Rávetette magát Halálfejre, aki pár lépést hátrált, de még pont időben tartotta meg magát, majd fordult egyet, így Macska a levegőben lógott, mindössze csak a férfi botjába kapaszkodott. A szeme hirtelen megakadt valamin. A bot végén egy kis üvegkupola alatt egy fehér lepke repkedett. Talán... talán, ha kettétörtén a botot, akkor Halálfej elvesztené az erejét?
Nem gondolhatta át alaposabban a tervét, ugyanis Nino kezdett el feléjük szaladni, a fegyverével már célba vette őt. Elszámolt háromig, nagy levegőt vett, felkészülve az esésre, majd kirántotta a férfi kezéből a botot, kettétörte, és ledobta a lába mellé. Halálfej rémülten nézett a törött tárgy irányába, de a fiúnak nem volt ideje örülni, ugyanis elkezdett zuhanni. Nekicsapódott a monstrum oldanának, onnantól pedig csúszott lefelé. Gyűrűje még egyszer csipogott, jelezve, hogy már nem sokáig bírja.

- Plagg, csak a földet érésig bírd ki! – súgta maga elé a fiú, és lábával megpróbálta lassítani az esést. Végül az első kilátó részig bírt gond nélkül lecsúszni, onnantól a gyűrű még jelzett egyet, és a fiú visszaalakult. Fekete Kwamija szomorúan jelent meg előtte, fejét lehajtotta, hogy ne kelljen Adrien szemébe nézni. Hirtelen felemelte a fejét, és rémülten a fiú után ment, mert az közben elindult a lépcső felé.

- Adrien, azt hiszem ezt látnod kéne! – húzta meg a pulóvere ujját, mire a fiú visszafordult. Kérdőn nézett a fekete lényre, mire az csak lemutatott a földre. A fiú kihajolt a kilátó szélére, hogy szemügyre vegye, miért lett olyan izgatott a Kwamija. Nem látott semmit. A tér teljesen üres volt. Már majdnem visszafordult, amikor eszébe jutott. A térnek nem kéne üresnek lennie. Újra kihajolt, hogy szemügyre vegye, tényleg jól látott e. Mozgolódást vett észre a torony lábánál.

Kettesével vette a lépcsőket, ahogy futott le, de amit leért nem azzal találta szembe magát, amire várt. Tényleg volt ott valaki, pontosabban valakik, de nem Marinette. Vörös haja tincsekben omlott vállára, barna szemével éppen a fiút nézte.

- Úgy sajnálom, Adrien! – ölelte át a fiút Alya, miközben heves zokogásban tört ki. Még ott voltak azok, akikkel eddig harcoltak, de senki más. Marinette eltűnt.