Sziasztok!
Bocsánat, hogy ilyen sokára hoztam meg, de picit szünetet kellett tartanom, és nehezebb volt kitalálnom új gonoszt, mint gondoltam, de remélem még itt vagytok velem! :D 

Rubin

Már napok teltek el, hogy a kis piros lény belépett az életébe és felforgatta azt. Azóta még csak egyszer alakult át, de a lénytől sokat tanult. Úgy érezte, hogy végre barátra lelt, bár Tikki még mindig távolságtartó volt. A lány ezáltal bátorságot merített, és az iskolába is jobban beilleszkedett. Minden annyira gondtalanul ment, hogy az már nyugtalanító volt.

Pénteki nap volt, már az utolsó óráról is kicsöngettek. Rubin Adrien társaságában baktatott a buszmegálló felé, amikor a fiú a kocsija felé húzta.

- Miért nem vihetlek most én haza? – nézett mélyen a lány szemébe. Nem mutatott Katica óta senki iránt ekkora érdeklődést.

- Ne már, Adrien! A város másik felében lakom, így gyorsabb lenne – nézett a közeledő járműre, ahogy beáll a megállóba.

- Ugyan már! – legyintett egyet a fiú, mint aki valami buta viccet próbálna elhessegetni. – Hisz őt ezért fizetjük – mutatott a sofőr felé. A lány még mindig a buszt nézte, ami még várt egy percet, majd bezárta az ajtóit és elhajtott.

- Remek! Most már kénytelen leszel velünk jönni! – mosolyodott el a fiú, ezzel mutatva az utat a kocsi felé. Kinyitotta a lány előtt az ajtót, majd miután mindketten beszálltak, becsukta azt.

A kocsira rátelepedett a kínos csend. A lányt még soha nem vitte haza olyan osztálytársa, akinek saját sofőrje van, pláne olyan nem, aki fiú. Összekuporodva ült a kocsi ajtajához lapulva, úgy várta, hogy vége legyen az útnak.

- És mi a terved a hétvégére? – nézett rá a fiú, zöld szemei végig mérték a lányt, majd megálltak az ajkain, mintha az, hogy hallja a szavait nem lett volna elég.

- Hogy nekem? – nézett döbbenten vissza a lány. – Nincs igazán tervem...

- Akkor nem bánnád, ha bemutatnám neked Párizst? Gondolom nem nagyon ismered még ki magadat – mondta lazán, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga. Rubin egy barna tincset a füle mögé igazított, és elkezdett játszani a felsőjének végével.

- Mit szólsz?

- Adrien, én... - a kocsi hirtelen lefékezett, ahogy körülöttük az összes többi is. A lány idegesen dobbantott egyet, a szőke hajú srác pedig élvezte, hogy még több időt tölthet a társaságában.

- Körülbelül húsz perccel később érünk oda – szólalt meg először a sofőr. Rubint meglepte, hogy milyen kedves és megnyugtató hangja volt. Valamiért sokkal érdesebbre számított.

- Akkor? Eljössz velem hétvégén? – tette fel a fiú ugyanazt a kérdést, de most sokkal erősebben. Ha a lány tovább vár, akkor elúszik az alkalom.

- Végül is, miért ne? – nézett rá a fiúra egy félénk mosoly kíséretében.

Újabb néma csend állt be a járműbe, bár ez már közel sem volt annyira kínos, mint legutóbb. Már tíz perce így állhattak, Rubin kezdte megunni a várakozást, szeretett volna már otthon lenni. Alig volt itt másfél hónapja, de nem tudott igazán beilleszkedni. Még mindig visszavágyott Dániába a barátaihoz, vissza szeretett volna menni a régi iskolájába, a régi életéhez. Nem igazán érezte otthon magát a városba, főleg azután, hogy egy kis piros lény csöppent az amúgy is szokatlan életébe, és szuperhőst csinált belőle.

- Mi lesz már? – próbált kinézni az ablakon, hátha többet lát, de csak a kocsik hosszú sora tárult a szeme elé.

- Tudom, hogy busszal valószínűleg már rég otthon lennél, de szerettelek volna haza vinni – túrt zavartan hajába Adrien, miközben a lábával dobolt. Hirtelen egy nagy csattanást hallottak előröl, majd valami árnyékot vetett rájuk, de már el is haladt. Másodpercek után hangos csattanással ért földet. A fiú idegesen kezdett el dobolni a kezével, mintha hirtelen fontos dolga támadt volna.

- Mikorra érünk már oda? – hajolt előre a sofőrhöz, aki csak tanácstalanul megrántotta a vállát.
Rubin hátizsákjából Tikki repült elő, amíg a fiú elől beszélgetett, de óvakodott, hogy takarásba legyen. Most először tűnt úgy, hogy akar valamit a lánytól.

- Rubin, nem akarlak sürgetni, de nekünk dolgunk lenne – nézett az út felé, ahonnan a zaj jött.

- Muszáj most? – nézett körbe a lány, majd gyorsan megfogta és elrejtette a kis Kwamit, ahogy Adrien visszahuppant a helyére.

- Figyelj, nekem most tényleg mennem kéne – nézett rá a fiúra.

- Oh, rendben! Akkor, majd... majd máskor bepótoljuk – intett a lány után, ahogy az kiszállt a kocsiból. Rubin visszaintett, majd amilyen gyorsan tudott, beszaladt az egyik utcába, ahol nem látja senki.

- Tikki, nem tudom mit kell csinálni – a piros lény szomorúan lebegett elé.

- Csak harcolj! Ösztönből fog jönni, aztán meg majd Macska is biztos be fog segíteni! Csak keresd meg azt a tárgyat, amit megszállt az akuma! – Rubin csak bólintott, majd kimondta a varázsszót, és máris a pöttyös ruhájában volt maszkkal az arcán.

- Akkor hajrá, mentsük meg Párizst! – hajította el a jojóját, és már repült is el az utcából.

A házak felett közlekedés nem tartozott a legegyszerűbb mutatványok közé, főleg nem Párizsban, de sokkal gyorsabb volt, mint végig futni a fél várost. Pár háztömbnyivel arrébb találta meg a dugó forrását.

Egy körülbelül két és fél méter magas fekete alak állt háttal neki, egyik keze buzogánnyá alakult, azzal rombolta a dugóba került kocsikat. A kétségbeesett emberek menekülőutat keresve rohangáltak. Most komolyan ezt kéne megállítanom egy jojóval? Azzal nyugtatta magát, hogy Macska bármelyik pillanatban megjelenhet, de az a pillanat nem akart eljönni. Lépnie kellett valamit, vagy az egyik kocsiban bennragadt kisgyereket kilapítja. „Ösztönből fog jönni!"

Lendített egyet a jojóval, ami rátekeredett a fekete alak buzogánykezére, megrántotta azt, mire a hatalmas monstrum hátrálni kezdett. Mikor megtalálta az egyensúlyát, mérgesen Katica felé fordult és elüvöltötte magát.

- Te meg mit képzelsz magadról? – bömbölte. A lány szinte biztos volt benne, hogy női hang tartozott a fekete ruhához.

- Hogy én?! Nem tudom, hogy melyikünk rombol Párizs utcáin – kezeit megfeszítette, de továbbra is próbált lazának tűnni. Senki nem készítette fel, hogy szó csatáznia is kell majd.

- Te is rombolnál a helyemben! – azzal egy nagyot csapott az előtte álló kocsira, amitől az kilapult. A járdán egy nő felsikoltott, majd egy utolsó pillantást vetve a járműre, elfutott onnan.

- Na jó, ha Macska nem jön, akkor egyedül intézlek el! – ugrott volna le, amikor valaki megköszörülte mögötte a torkát. Rubin ijedten fordult meg.

- Szólítottál, B... Bogárkám? – feketébe öltözött, szőke hajú fiú támaszkodott a szürke botjára. Hajából két fekete fül kandikált ki, háta mögött pedig, mintha egy farok lógott volna.

- M.. Macska? Te lennél Fekete Macska? – nézett rá döbbenten a lány, zöld szemei magába szippantották. Mintha ez a fiút kicsit megbántotta volna, mosolya alább hagyott, botján már korántsem olyan lazán támaszkodott, mint eddig.

- Én lennék – tűnődött el a semmiben. – Kérdezhetek valamit? – Rubin összerezzent, ahogy még egy kocsi kilapult.

- Nem várhatna ez egy kicsit? Most el kéne intéznünk azt ott! – mutatott az autóromboló felé.

- Ja... persze! – túrt szőke tincsei közé, majd botjával ellökve magát a nő előtt landolt. Próbált vele játszadozni, Katica pedig fentről figyelte, hogy mi lehet az akuma helye. Egy nyakláncra lett figyelmes, amihez a nő többször is hozzányúlt egy-egy kimerítőbb mozdulat után, majd újult erővel csapott Macskára. Mikor már biztos volt benne, hogy ott van az akuma, leugrott társa mellé, aki lihegve kerülte ki a következő csapást, és kérdőn nézett a lányra, amolyan most mi legyen tekintettel. Csodás, én vagyok a főnök!

- A nyakláncban van – mutatott az ékszer felé. – Szerinted meg tudnám szerezni?

- Próbáld meg!

Jojója segítségével ellendítette magát a földről, majd egy nagy kanyarral a buzogány végén volt, ám a nő hamarabb észrevette, ahogy Rubin mozogni tudott volna, így ő a falba csapódott, majd ernyedten a földre zuhant. Ahányszor próbálkozott, annyiszor végezte sikertelenül a földön.

- Túl gyors! – panaszkodott Macskának, aki a botjával próbálta most az ütéseket kivédeni.

- Használd a talizmánod! – javasolta, mire egy hatalmas robajjal, egy összelapított kocsi mélyedt a földbe. Macska riadtan nézett hátra, de nem volt ideje fel fogni, hogy mi történt, ugyanis jött a következő, valaha járműnek nevezett lapított fém, és lezárta az utat jobb oldalról. Már teljesen körbe voltak zárva, Macska az utolsó pillanatban ugrott csak ki a készülő ketrecből, de Rubinnak ez még új volt. Rémülten nézte a felé zuhanó járműveket. Sötétség váltotta fel a nappali fényt, a lány csapdába esett. Most kellett igazán megnyugodnia. Nélküle nem tudnak ennek az egésznek véget vetni, de amíg az a szörny kint van, addig nem jön senki, hogy segítsen neki, így hát magának kellett megoldania valahogy. „Ösztönből fog jönni!" Beszippantotta a levegőt, ami a kocsik becsapódásától tiszta por volt, lehunyta a szemét. Mintha a jojójáért nyúlt volna, és olyat kiáltott volna, hogy „Szerencsetalizmán", de nem igazán érdekelte. Tényleg ösztönből jött, vagyis eggyel előrébb van. A kezében egy doboz jelent meg. Óvatosan kinyitotta, és belenézett. Bár nem látott semmit, egyik kezét beleérintette, és undorodva vette észre, hogy valami nyálkás, ragadós anyag van benne.

Hirtelen újra fény áramlott be, majd a körülötte lévő járművek semmivé foszlottak. Macska kezét látta a levegőben ott, ahol előbb még egy kocsi volt.

- Kösz! – mosolygott rá, de ő már rég elugrott, mert a nő újra támadásba lendült.

És minden világos lett. Illetve piros, ahogy kirajzolódott Rubin előtt a megoldás. Ebből a trutyiból a buzogányra kell kenni, hogy az odaragadjon valamihez, ezzel lelassítva a nőt, így megszerezheti a nyakláncot.

Látta maga előtt, hova fog landolni a buzogány, ahogy meglendítette a hatalmas karjával. Két szökkenéssel arra a helyre ugrott, majd a doboz teljes tartalmát odaöntötte. Pár pillanat múlva a nő azzal küszködött, hogy karját ki tudja húzni a ragadós anyagból, ám ez Rubinnak elég volt. Felszaladt a nyakláncig, letépte, és széttörte. A nő még egy utolsót felkiáltott.

- Nem! Nem érhet így véget Gyászoló bosszúja! – ám ez a lányt nem érdekelte. Végig húzta ujját a jojóján, mire az szét nyílt.

- Számodra vége a gonoszkodásnak! - megpörgette maga mellett, majd az akumat felé hajította. – Ideje, hogy megtisztulj! – a piros tárgy, amit az előbb még közlekedésre használt, benyelte a fekete pillangót.

- Megvagy! – rányomott még egyszer az ujjával, mire az kinyílt, és egy fehér pillangó röppent ki belőle.

- Minden jót kis pillangó! – köszönt el az akumától. Minden olyan ösztönösen jött, ahogy azt a Kwami mondta. Nem tudta pontosan mit csinál, csak csinálta, és ez így volt jól. A doboz megint a kezében volt, amire csak nagy szemekkel nézett.

- Hajítsad fel! – szólt rá Macska. A lány nem értette, hogy ez mitől jó, de megtette. Feldobta a tárgyat, majd a száját kicsúszott egy mondat.

- Csodálatos Katicabogár! – minden rózsaszín fényben úszott, és másodperceken belül újra visszaállt az eredeti állapotába. Az összes autó sértetlenül állt egy hosszú sorban, bennük pedig utasaik ültek tágra nyílt szemekkel.

Az utcát hirtelen ellepte az éljenző tömeg, nemsokára pedig az újságírók is megjelentek, hogy kifaggassák Katicát a visszatéréséről. Ezzel csak az volt a baj, hogy Rubin azt se tudta, hogy meg kellett volna halnia, nem hogy visszatérnie.

- Katica, Katica! Mesélnél nekünk a hosszú távollétedről? Mindenki azt hitte, hogy meghaltál!

- Katica! Mi ez az új frizura? Meguntad a régi, feketét?

- Hogy mi? Nem! Mindig is barna voltam! – nézett rájuk rémülten a lány. A fülbevalója csipogni kezdett, riadtan kapott oda.

- Emberek! Katicabogár még csak most tért vissza! Lehetne, hogy egy kicsit nagyobb teret adjunk neki? – karolta át a lány derekát Macska, megszorította, majd a botjával ellökte magukat, mire egy ház tetején landoltak. Az újságírók csalódottan néztek városuk hősei után, de hamar szétszéledtek.

- Most, hogy már így kettesben maradtunk – nézett a lányra félénken Macska. – Legalább nekem elmondhatnád, hogy mi van.

- Hogy mi? Alig pár napja kaptam meg azt a dobozt, amiben... - kezdte sértetten, de a fiú leállította.

- Várj! Pár napja? Te új vagy? – nézett mélyen a lány szemébe, és próbálta fellelni a hasonlóságot, de szemei sokkal szürkébbek voltak, mint Marinetté.

- Igen! – toppantott egyet, mire a fülbevalója még egyet csipogott.

- Azt hiszem, menned kéne! – bökött a pöttyös ékszer felé. Azzal ő is készítette a botot, hogy elmenjen.

- Várj! – fogta meg a fiú karját. – Mi lett a nővel?

- Megnyugtattam. Ez általában a te feladatod, de gondoltam, most az egyszer besegítek – mesélte szomorúan. – Amúgy egy halott rokonát gyászolja. Autóbalesetben halt meg – azzal már ott sem volt.

??

Egyik teremből a másikba cipelték már órák óta. Néhány orvoson kívül egy lila egyenruhás fazon volt a társasága, akinek a hátán egy fegyver díszelgett. Vajon tőle félnek ennyire? Bár mit tudott volna ártani egy erőben lévő katonának? Fogalma se volt róla, egyedül egy levél volt nála, amit kiderült, hogy egy tájékoztató és engedély egyben. Engedély arra, hogy helyekre bemehet és személyek megvizsgálhatják. A tájékoztató része már rövidebb volt. Összesen két mondat.

„Nemsokár találkozni fog a többiekkel, de addig át kell esnie egy kivizsgáláson. A hosszáról Ön dönt, de ha kell besegítünk, a módszereink rendkívül hatékonyak, úgyhogy ajánlatos együttműködőnek lennie."
Néha elege volt már a sok vizsgálatból, a parancsolgatásból, de akkor azzal nyugtatta magát, hogy minél előbb végeznek, annál előbb szabadul. Legalábbis reméli, hogy szabadul. Az ajtó, amin kijött, egy hosszú folyosóra nyílt, amiből több, kisebb ajtó nyílt. Ezeken mentek végig. Még a felénél sem jártak, de már unta az egészet. Nem értette, hogy minek kell ekkora felhajtás, csak haza akar menni. Haza. Hova haza? Nem emlékezett se arra, hogy ki volt, se arra hogy honnan jött. Talán ez az otthona? Végignézett a szürke folyosón, de nem látott benne semmi otthonosat. Gondolatmenetéből a katona szakította ki.

- Erre tessék! – nyitott ki egy újabb ajtót, ő pedig sóhajtva lépett be rajta.