Maya

Csak tudná, miért kezdődik minden reggel és végződik minden este ugyanúgy. Legalább arról gondoskodtak volna ezen a nyomorult helyen, hogy egy kis változatosság legyen, mondjuk egy heti rendszeresség vagy valami, de nem, mint a falak, úgy a hetek is színtelenek. Minden, de az égvilágon minden ugyanúgy történik, mint az előtte lévő nap. Talán, de csak talán, ezért érintette olyan hevesen az új lány érkezése. Sötétkék haja már alapból megváltást jelentett, de a hétköznapokból is egy percre hétvégét csinálhatott volna, mikor az ember a szokásos kerékvágásból egy kicsikét kiszabadul. De nem, megérezték, és elvették tőlük. Belecsapott egyet a falba. Mostanában szokásává vált.

     Változatosságot akartál, Maya? Tessék, alkoss magadnak, csak vigyázz, még a végén szokássá válik! – gúnyosan elmosolyodott, de azért óvatosan megsimította a kézfejét, ott, ahol találkozott a fallal. Kezdett kisebesedni.

Az oldalára fordult, nem bírt elaludni. Léa látogatása óta, eléggé zaklatott volt. Az új lányból a megváltás lehetősége eltűnt, egyszerű utálat fogta el. Miért pont ő? Mindenki más annyival jobban megérdemelte volna, mindenki más annyival jobban vágyott volna rá. Vágyott rá, persze. Ezen a helyen mindig mindent megkapsz, de csak akkor, ha a hátad közepére kívánod. Vicces, hogy egy félőrültet engednek ki a nagyvilágba, míg ők itt várják, hogy legalább egy kicsit bekattanjanak, akkor hátha könnyebb lesz. Csakhogy egy félőrültet lehet irányítani, őket nem.

A múltjából nem sokra emlékezett, ez a hely nem igazán engedte meg az emlékeket, de pár dolog nagyon is élt benne, mint mondjuk, hogy eltűnésekor mi volt a nagy sláger, amit minden rádióban nyomtak, a fehér színt imádta, fontos volt valamiért számára a mogyoró, és a legfurább mind közül, hogy időnként dolgok jelentek meg, amint megfújt egy fuvolát. Számtalanszor próbált már rá értelmes választ találni, de minduntalan csak arra jutott, hogy talán droghoz nyúlt. Ettől a gondolattól kirázta a hideg, és elundorodott magától.

Többször is elgondolkozott már azon, milyen lenne, ha végre kiszabadulna innen. Újra ott állna Párizs utcáján, belenevetne a nap simogató fényébe, és újra élvezné a körülötte lévő színeket. Alig emlékezett már rájuk, szinte csak azok maradtak meg, melyeket társain látott.  De nem csak erre, az egész élete kiesett. Mégis hova menne? A saját nevén se tud bemutatkozni, hogy segítséget kérjen.

Megint belevágott a falba. Mindegy, mi és hogy lesz, csak szabaduljon ki, és ha ehhez az kell, hogy megőrüljön, hát azon ne múljon.  Ha az mind igaz, amit Début látott, akkor csak ez az egyetlen út a kijutáshoz, és ezt nem szabad elszalasztania.

Marinette

A látása csak akkor kezdett kitisztulni, mikor a könyvtárba ért. Vagy csak feltételezte, hogy könyvtárba, mert nem volt benne biztos, nem tudta, pontosan, hol van. Zavarodott volt, a két rémült szempárt nem is vette észre, akik őt figyelték. Minden lila árnyalatban pompázott, a levegőben pedig halvány pillangók táncoltak.

- M... Mari?

A hang irányába fordult. A zöld szemek élesen fúródtak az övébe, mintha egy rég nem látott baráttal találkozna tök véletlen. A lila köd hirtelen megszűnt, és a fejébe belehasított a fájdalom. Túlságosan ismerős, fontos volt egykor számára ez a két szempár, hogy most ne emlékezzen rá, de képtelen volt akár egy nevet is hozzápárosítani.

- Nem... nem tu... nem tudom, mit... - a fejfájás egyre élesebb lett, a látása újra elhomályosult.

- Mari, Marinette, minden rend... mi a baj?

A fiú hirtelen odaugrott mellé, mint egy védelmező anyamacska, aki éppen kölykét akarja megóvni a veszélytől.  Marinette a fájdalomtól összegörnyedve kuporodott össze előtte. Túl sok, ez már túl sok volt neki. A lila pillangók egyre élesebb körvonallal, és egyre bátrabban töltötték be bohókás táncukkal a teret, ezzel a fontos, fizikai dolgokról elvéve a figyelmet. Nem tudott összpontosítani, hiába is próbált.

- Adrien, mi történik?

Adrien. A név ismerősen csengett, csakúgy mint a zöld szemek. A lány óvatosan felemelte a fiúra tekintetét, és halkan megszólalt. Hangja túlságosan rekedt volt ahhoz, hogy akár csak normál hangerővel is beszélni tudjon.

- Adrien?

- Igen, bo... Marinette?

- Nem emlékszem semmire. Hogy kerültem ide? 

Észre se vette, mikor került a fiú ölében, de most egyre szorosabban ölelte. Hallotta szívének szabálytalan lüktetését, még azt is, hogy mikor felejt el levegőt venni. Bárcsak ő is emlékezett volna rá, hogy kinek kéne viszont örülnie, de egyszerűen nem ment. Az emlékeit gyökerestől tépték ki, s a helyére nem ültettek semmi újat.

- Oh, Mari, bogárkám, ha tudnád, mennyire sajnálom - megcsillant szemébe a szomorúság, de nem folyt végig az arcán. Csak gyűjtötte, hogy aztán hosszú hónapok után újra lenyelje.

- Mégis mit?

- Adrien...

- Marinette, tényleg te vagy az? - egy piros kis lény kúszott elő a másik lány táskájából, egyenesen Marihez lebegett.

- Rubin, te tényleg K... - nem tudta befejezni, Marinettebe a felismerés villámcsapásként érkezett.

   El akarta venni tőled, tudod jól. Hisz ő tervelte ki az egészet, nem csoda, hogy pont amellett találod meg, akit a legjobban szeretsz.

Távolról jött a hang, nem volt parancsoló, de mégis úgy érezte, hallgatnia kell rá. Végig mérte a lányt... Rubint. Nem hasonlított rá csöppet sem, szóval nem a bőrébe akart bújni, ez már jó jel, de mégis. Nála volt Tikki, az egyetlen, akit nem tudtak kiirtani belőle. Szemében megcsillant valami, valami földöntúli. Tekintete a lány fülbevalójára tévedt. Aranyos ki darab, meg kell hagyni, de az ő barna hajához semmiféle képpen nem passzol, ellenben a saját kékes hajához tökéletesen.

Gonosz mosoly ült ki arcára, fájdalmaival mit sem törődve, szép lassan felült, hogy szembe tudjon kerülni ellenfelével. Ellenfelével, végre nem maszkok mögé bújt, megbabonázott ártatlanokkal kell harcolnia, hanem egy igenis aljas gazemberrel. Ellopta tőle Tikkit, ellopta tőle azt, ami a legfontosabb volt számára. 

- Rubin, megtennél nekem egy szívességet? - egyhangúan csengtek a szavak, mintha Marinette helyett egy gép szólalt volna meg. A lány félénken bólintott. - Visszaadnád nekem a fülbevalókat, és elhúznál a képből? 

- Mari...

- Lépj hátra, Adrien, van egy kis elintézni valónk! - észre se vette, hogy bőréből lila gőz szivárgott ki. Szeme szürkéskék árnyalata egyre sötétebbé vált, a pillangók ismét megjelentek, de már nem takarták el a teret, tökéletesen látott mindent.

- Marinette, a szemed!

Rubin rémülten hátrált, pulzusa a duplájára emelkedett. Látta, ahogy vele szemben Mari felemeli a kezét, melyből mintha egy halvány lepkét vélt volna kirepülni, majd kimondva a megfelelő szavakat, átalakult, és még mielőtt megbizonyosodhatott volna arról, hogy jól látta e, a nyitott ablakon keresztül elmenekült.