Üldögélve a ketrec sarkában felhúzott lábakkal vártam azt a pszichopatát aki elrabolt. Próbáltam felmelegíteni áthűlt testemet melyet csak azok a vékony ruhák fedtek. Kezeim szinte úgy lefagytak, hogy már vártam mikor törnek szét, akár egy váza ami leejtettek a földre.

- Miért vagy ilyen bús, Kicsim? - hallottam meg a lágy, mély orgánumot, mely már nagyon hiányzott és hirtelen megrémisztett. Azonnal a hang iránya fordítottam a fejem és azt hittem az örömömtől elsírom magam. Ott volt! Ott ült a sarokban Yoongi s sajnáltató szemeit rajtam legeltette. És folyamatosan csak azon kattogott az agyam, hogy hogyan talált meg? Honnan tudta már ennyi idő alatt, hogy ő vitt el? De olyannyira boldog voltam, hogy ezekkel a kérdésekkel nem törődtem. Csak azzal, hogy ő itt van.

- Yoongi... - sóhajtottam szinte sírósan. El sem tudtam volna mondani hogy mennyire örültem hogy láthatom. Szível hevesebben vert és lélegzetvételem felgyorsult. Még talán egy napja sem vagyok itt, de talán meg tudok majd szökni.

- Olyan borzalmas így látni téged Baby - döntötte oldalra a fejét. Mintha csak magának beszélne. Szemei az ürességet tükrözték, mely összezavart. Mintha nem is ő lett volna ott. Mintha egy bábú űlt volna ott előttem érzelmek nélkül.

- Yoongi kérlek... - hangom az aggódást mutatta, ahogy próbáltam kipréselni magamból a szavakat. A hírtelen nyitódó ajtá hangja csapta meg a fülemet, mire odafordítottam a fejemet. Boldog fütyörészés viszhangzott az egész szobában - Yoon... - fordítottam vissza a fejemet, s a nevet, melyet gyorsan de suttogva akartam kimondani, a torkonom akadt. Eltűnt... Újra az ijedség terjedt szét az egész testemben. Hova tűnt?! Pedig itt volt! Nenene! Ne hagyj itt! Yoongi!

- Kihez beszélsz Kicsikém? - lépett le az utolsó lépcsőfokról mosolyogva, s mutatóujján pörgetve egy kulcscsomót. Otthoni megjelenése ellenére is oly' kifinomúltnak tűnt, hogy meg sem tudtam volna mondani, hogy ő valódi ember-e vagy egy megtestesült isten, mely a groteszk és pszichopaták szimbóluma lehetne - Kicsikém... - guggolt le a ketrec mellé s sötét szemeivel folyamatosan csak engem szugerált - Mond meg nekem... Kit szeretsz a legjobban az egész világon? - olyan melankónikusan és reménnyel teli szerelmes hangon mondta, hogy azt gondoltam itt helyben elélvez. Kérdését először igazából fel sem fogtam, de miután realizáltam mit is mondott, felkuncogtam, szinte mint egy őrült.

- Yoongi-t - néztem mélyen a szemébe, fejéhaz csapva a számáta nyomorult igazságot. Állkapcsát összeszorítva, vérben forgó szemekkel figyelt, ahogy nem azt a választ várta amit akart.

- Nem! - ordított fel hirtelen, majd állt fel - Te nem őt szereted, hanem engem! - mutogatott folyamatosan magáta ahogy magyarázkodott. Nyakán kidudorodott az ér és arca olyan vörös volt akár a vérem. Nem ijesztett meg ez az énje. Hisz tudtam, hogy nem lenne képes megölni. De azt is tudtam, hogy bántani még tud engem - Ő nem szeret téged! De én igen? Hogy a picsába nem tudod felfogni?!

- A múltkor is megmondtam neked, Vernon. Nem bírod az igazságot - hangom nyugodt volt az övével ellentétben - Ha tényleg szeretnél, akkor nem bántanál, elhinnéd hogy mit mondok és elfogadnád - ideges léptekkel eltrappolt, majd az egyik falhoz támasztott vasrudat megfogva sétált vissza hozzám. Testemet mégjobban a rácsoknak nyomtam, hátha messzebb kerülök ettől a szörnyetegtől. Szívem hevesen dobogott és ahogy a fejembe áramlott a vér, s a fülem sípolni kezdett.

- Kit szeretsz a legjobban? - kérdezte újra összeszorítva állkapcsát és a kezében lévő rudat szorosabban fogta.

- Yoo.. - alig mondtam ki magabiztosan a szót, máris a rúddal, erőből oldalba bökött, mely miatt hirtelen felordítottam. A levegőm bentmaradt és nem tudtam rendesen lélegezni.

- Nem hallottam Kicsikém... - hangja átváltott lágyba, majd legugolt a ketrec mellé - Mond el kérlek újra. Kit szeretsz a legjobban?

- Yo... - nehézkes légzésem közben próbáltam volna kipréselni magamból azt az egy nevet, de megint lendült a vasdarab, most már felülről és a combomat találta el. Torkomból még nagyobb ordítás szakadt fel.

- Már megint nem hallottam jó Kicsikém... Elismételnéd?

Író szemszöge

Annabell akkor még nem tudta, de az elméje már megtört és olyan dolgokat látott, melyek nem léteztek. Az agya olyan dolgokat kreált, melyek tartották benne az életet és megtévesztették. De ő ez ellen semmit sem tudott tenni. Csak tűrte széttört elméje képeit, ami az őrület vékonyka cérnáján lökdöste őt...

Yoongi szemszöge

Összekulcsolt ujjaimat szorítva, s lehajtott fejjel, az idegességtől remegve hallgattam, ahogy Bell anyukája aggódó hangon telefonál körbe minden embert. Hangja oly' sírósan hangzott hogy a szívem majd megszakadt. Az orromat marta valami s a szemeimet erőszakosan szorítottam össze, hogy nehogy elsírjam én is magam idegességemben. Hova tűnt?! Mi történt?! Ki tette?! Ki volt az a rohadék kis mocsok?! Agyam oly' szinten kattogott mindenen, hogy alig bírtam megállni és belezavarodtam a saját gondolataimba. Esküszöm, ha megtalálom azt, aki ezt tette, azt kiherélem, megnyúzom, és felgyújtom a gecibe azt a faszfejet! Érzem, hogy annak a félvér kis buzinak a keze is benne van! Úgy éreztem minden egyes fáradtság eltűnt belőlem mikor megtudtam hogy eltűnt. Egyszerűen nem tudtam elhinni.

- Hol lehetsz Annabell?...