Annabell szemszöge

Egy hete. Egy hete kezdődött el a pokol melyben most élem óráimat. A szorító gyomorgörcs, a folyamatos hányinger és a félelem kerítette minden egyes másodpercben a testemet. Mindig alaposabban megnéztem a környezetemet és minden kisebb-nagyobb neszre felriadtam. Mint egy őrült. Féltem az ördögtől, akinek szülei a Vernon nevet ajándékozták. Minden egyes percben azt éreztem mintha figyelnének és ezeket a dolgokat Yoongi is észrevette rajtam. Hazakísért, velem volt, és vigyázott rám amikor csak tudott. Még a vele eltöltött forró szeretkezések közben sem tudtam nyugton maradni és teljesen ellazulni, ami miatt még rosszabbul is éreztem magam és hogy elrontom még ezt is. De mikor bocsánatot kértem tőle, ő folyamatosan csak azt mondogatta hogy ne tegyem, mert nem tehetek róla. Ő is ugyan olyan feszült volt mint én, de mégsem annyira. Érezhető volt rajta a félelem és hogy izmai pattanásik feszülve várják mikor kell ugrania. Nem győzte mondani hogy vigyázzak magara, mikor elváltak útjaink.

Yoongi újra kiszőkítette a haját, ezzel még jobban szúrva a szemét ellenségének, mondva, hátha kitalál valami jobb gúnyt neki. Ő is féltettem, akármennyire is azt állította hogy meg tudja védeni magát. Vernon olyan beteg elméjű volt hogy bármire képes lett volna. Kifürkészhetetlen volt a fiú elméje és soha nem rudtad volna kikövetkeztetni hogy mi a következő mozdulata. Olyan volt akár egy csendes vad. Félelmetkeltő, csendes, és hirtelen.

Visszagondolva, érdekesnek tűnik az egész. Hogy tudtam mind ezt túlélni, anélkül hogy utána fejbe nem lőttem magam? Azok a dolgok amiket láttam és tapasztaltam, már nem tudtam megijedni semmitől, de tartottam mindentől, még ha nem is mutattam ki rendesen. Még mindig megborzongok a gondolatra. A hideg padló, a patkánytetem a ketrec egyik kicsiny sarkában mely már a rothadás miatt orrfacsaróan büdös volt. Hányni tudtam volna, de volt bennem annyi tartás hogy nem adtam ki magamból, mutatva gyengeségemet. Inkább visszanyeltem de nem törtem meg...

- Megint nem voltál itt - suttogta kicsit lihegve Yoongi, miközben még jobban izzadt, forró és kicsit izmos testéhez 
húzott. Csupasz bőrünk még jobban a másikéhoz nyomódott. Perzselt ahol hozzámért. Bizsergés, libabőr, pír és egyre forrósodóbb test. Így tidtam volna jellemezni mindezt, mit éreztem mikor egyszer is hozzám ért. Megint hatalmába kerített a szégyen érzet, ahogy újra csalódást okoztam neki. Sírni tudtam volna mert ilyen vagyok és amiért hogy nem tudtam ez ellen semmit se tenni. Annyiszor vágtam volna fejbe magam, míg újra a régi gondolkodásomat visszakapom, illetve nem pont erre fogok koncentrálni.

- Bocsánat... - motyogtam összetörten, miközben nyakába fúrtam a fejem. Torkom összeszorult és orromat elkapta a szúró érzés. Szemeim lassacskán megteltek könnyekkel melyekben lelkem azok darabkái voltak, melyeket már nem bírt el - Bocsánat - elhaló hanggal, s összeszorított szememkkel próbáltam visszaszorítani szomorúságom és könnyeim, de alig kapva friss oxigént, szívtam be hírtelen a levegőt. Még a barátomat sem tudom boldoggá tenni, akit szeretek! Nem tudom megadni mindkettőnknek a boldogságot amire vágyunk! Egy hülye, depressziós, félős kis liba vagyok! Meg sem érdemlem hogy foglalkozzon velem! Elrontottam mindent! Bazdmeg, mindent!

- Hé. Nananana - keze, melyel eddig átkarolt, azt kócos és izzadt tincseim közé vezette, miközben meglepődött tettemen - Mi a baj? - kérdezett rá lágyan, de ez csak még jobban fájt. Törődött velem. Pedig meg sem érdemlem. A gondolattól már nem bírtam tovább. Hangot adtam fájdalmamnak, s eleresztve könnyeimet bújtam hozzá mégjobban, hogy még véletlen se lássa mennyire összetörtem - Ne sírj... Na... - simogatta fejemet, miközben mély organumán szólt hozzám, nyugtatva engem - Mi a baj Kicsim?

- Fohjton csakh csalódást okhozok neked - mondatomban sokszor érthetetlenül mondtam a szavakat a hirtelen levegővétel miatt - Mhindenth csak elrhontok...

- Te sosem rontottál el semmit - simogatta hátamat - Nem a te hibád... Shh... Nyugalom - nyugtatgatott meg, de igazából ez sem segített sokat. Tudtam hogy miattam került veszélybe. Miattam kell tartania mindentől és mindenkitől. Miattam nem tudjuk átadni magunkat a másiknak igazán.

- Deh ighen! Ah nyakadba shóztam mhinedt - sírtam tovább. Tudtam hogy mindig csak a bajt okozom. És nem akartam őt is belekeverni.

- Hülye vagy Baby. Dehogy sóztál mindent a nyakamba. Semmi sem a te hibád. Azé' a kispöcsűé. Ha ő nem lenne, nem kellene semmitől vagy senkitől szoronganunk. Ezzel nem vagy egyedül. És is feszült vagyok. De valahogy meg fogjuk oldalni hogy ez a szarházi leszáljon rólad - éreztem ahogy fejét oldalra hajtotta a fejét, s kócos, loboncos kobakomra egy puszit nyomott. Megnyugodtam. Ettől az apró puszitól amit adott nekem. Nem sírtam tovább, de levegővételem még mindig egyenletlen volt. Hallottam szívének egyenletes dobogását, mely még jobban megnyugtatott. Hatalmas kezei fel s le jártak testemen, lágyan hozzám érve, ezzel nyugtatva remegő testemet - Szeretlek - búgta fejemre, miközben jobban magához húzott. Lepecsételve szívből szóló szavait, a fejemre nyomott mégy egy csókot.

Emlékszem mennyire hiányzott ez nekem abban a mocskos ketrecben. Akárhol, akárhogyan is hozzám ért Vernon, ott a bőrömet véresre kapartam. Még mindig megvannak annak a helyei. Olykor nézegetem őket, felidézve az emléket, miszerint kiálltam magamért és azért akit szeretek. Az ép ész és az őrület vékonyka kis cérnáján billegtem. Volt mikor azt gondoltam, hogy végleg megőrültem. Volt mikor csak a halványka reményfények tartották bennem a lelket. De nem adtam fel. És akkor ez volt a lényeg...