Annabell szemszöge

Izmaim fájtak, és bántotta a szememet az ablakon beszűrődő halvány fény. Mindenem el volt zsibbadva ahogy elfeküdtem. Vállaim fáztak de azon kívül semmi, mivel egy csupasz, meleg test préselődött a hátamnak. Egyik karja át volt vetve törzsemen, ezzel magához szorítva, hogy el ne menjek és ott legyek a közelében. Másik tagja, pedig fejem alatt volt, ezzel neki és nekem is kényelmesebb legyen. Mennyire hiányoztak ezek a reggelek. Mikor arra kelek, hogy ilyen közel van hozzám. Hogy testünk oly' annyira nyomódik a másikhoz, hogy szinte egybe olvad. A halk szuszogás, amit mindig a fülem mellől hallok. A védelmet nyújtó karok, és a közelségének az érzete. Olyan szinten váltak a napjaim részévé, hogy most ebben a pillanatban el nem tudtám képzelni azt, hogy ő ne lenne itt. Nem tudom hogy mikor, vagy hogy hogyan, de a szívembe zárta magát ez a férfi. Visszagondolva, mintha egyről a kettőre történt volna valami. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy most itt van mellettem és vigyáz rám.

Halkan és óvatosan próbáltam megtenni egy 180 fokos mozdulatot, hogy újra lássam Yoongi hamvas, és nyugodt baba arcát. Amint belekezdtem a műveletemben, észre vettem, hogy a lábaimat szinte alig érzem. Ez nagyon furcsa. Olyan mintha feszítene, és közben tűkkel szúrkalnák. Eléggé rossz érzés. Szembefordulva a fiúval kezdtem neki majdnem minden együtt töltött reggeli rutinomnak. Az arcát vizsgáltam. Minden egyes pontot ezerszer újra tanulmányoztam. Pufók, hófehér arc, kiszáradt cseresznye vörös, húsos ajkak, és össze-vissza álló sötét hajkorona. Hozzá kell még szoknom ehhez a hajszínhez, de be kell vallani, nagyon jól áll neki. Kiegyensúlyozza bőre színét és kiemeli arcvonalait. Olyan nyugodt volt ez a pillanat. Csend volt és nyugalom. Ezt az érzést és emléket sosem veheti el tőlem senki.

Ahogy arcát néztem, eszembe jutottak az este történtek. De még milyen este volt! Ha jól emlékszem, hajnali kettőkor feküdtünk le aludni. Addig egész végig csak ágytornáztunk. Olyan szemvedélyes volt minden egyes pillanata, hogy azokat nem tudom szavakba önteni. A negyedik menetnél én már a halálomon voltam, de azelőtt, ami még történt, az számomra elég érdekes volt. A "nyelvtechnika" amiről beszélt, na az valami elképesztő volt. Őszintén szólva, ezt még neki sem engedtem volna és azt se gondoltam, hogy megcsinálja, de ellenkezni se ellenkezhettem, hisz felvállaltam azt az ajándékot. Azt gondoltam, hogy rossz lesz, de csalódtam ebben az elvemben.

Egyik tenyeremet ráhelyeztem puha arcára és ezzel ébresztgetni kezdtem. Hüvelykujjammal simogattam meleg bőrét, mire pillái meg-meg remegtek, ahogy kezd vissza térni.

- Szívem...- motyogta kábán, még félálomba, amit alig értettem-... most ne.. ehhez még túl korán van..- nyafogott mint egy kisgyerek, akinek suliba kellene mennie. Elmosolyodtam lustaságán és közelebb hajoltam hozzá. Forró lehellete égette orcámat, és bensőmet. Csábítottak azok az ajkak, melyek csókra termettek. Mintha a tiltott gyümölcsöt akarnám megkóstolni. Párnáimmal óvatosan megérintettem az övét. Puha volt és mézédes. Na ez az a csók, amire mindig is vágytam és vágyni fogok mindig is. A reggeli első csók, amely felébreszt. Amely gondoskodik arról, hogy jól induljon a napod. Amely majd mikor hazajössz, visszavár. Csodálatosak ezek az érzések, melyeket vele eddig tapasztalhattam. Nem adnám oda senkinek semmi pénzért. Hogy lehet valami illetve valaki ennyire tökéletes?

Ajkai lassan és bágyadtan mozogtak, mely megmosolyogtatott. Édes volt ahogy csókunk közben majdnem elaludt. Ennyire elfáradt? De mondjuk mindig ilyen. Eltávolodtam csábító párnáitól és folytattam arca tanulmányozását. Nyammogni kezdett és törzsemen lévő kezét felvezette hátamon, egészen a tarkómig, majd annál fogva magához húzott egy újabb csókra. Párnái kicsit erőszakosabban és szenvedélyebben tapadtak az enyéimre. Mellkasunk egymásnak préselődött ahogy magához szorított.

- Ki mondta, hogy abba hagyhatod Bébi?- suttogta lihegve és kéjjel teli karcos hangján a számra, majd újra rá tapadt. Nyelvét becsúsztatta ajkaim közé majd izmos tagjával szenvedélyes táncra hívta az enyémet. Kezemmel sötét, gubancos tincsei közé túrtam, majd azt nem túl erősen meghúztam, mire belemorgott a csókba- Jaj de hiányzott már ez- hörögte, ahogy elvált tőlem. Hatalmas, zongorista kezeivel simogatni kezdte csupasz hátamat, melyet a takaró már nem fedett- Ugye sosem fogsz ennyi időre egyedül hagyni újra?

- Nem terveztem- mosolyogtam rá bíztatóan, mire közelebb hajolt és egy apró csókot nyomott ajkaimra.

- Reméltem hogy ezt fogod mondani- nevetett egy aprót karcos orgánumán, mely zene volt füleimnek.

- Megyünk enni? Mert már szinte kilyukad a gyomrom- panaszkodtam neki.

- A számból vetted ki a szó Baba- ledobta magáról a takarót, ami éppen rám esett, ezzel beterítve az egész testemet. Nevetni kezdett szerencsétlenségemen, majd hallottam, ahogy mellém lépett. Kezeit a körülőttem lévő anyagra helyezte, majd azt megmarkolva húzta le a fejemről. Már rajta volt egy alsónadrág, melyel  eltakarta magát a kíváncsi szemeim elől- Nem akarsz jönni?

- De. De megyek- oldalra hajolva nyúltam le az ágy mellé majd felszedtem Yoongi tegnap elszórt fekete pólóját és a tegnap alig használt fehérneműm alját. Felhúztam a pólót, de az alsó része a kis "szettemnek" nem nagyon sikerült, mivel még mindig le volt teljesen zsibbadva a lábam. Nagynehezen, de magamra tudtam rángatni a ruhadarabot, melyet kuncogva végignézett a mellettem álló hülyegyerek- Most min nevetsz?- kérdeztem kicsit sértődötten.

- Hogy milyen szerencsétlen vagy. Mi a baj hogy így mozogsz?

- Nem tudom, de le van zsibbadva a lábam, és alig érzem- panaszkodtam, mire kicsit megsimogattam az említett testrészemet, hátha visszajön belé a rendes keringésem, de nem, semmi változás. Kitört belőle a röhögés, amit nem értettem, ezért értetlen és egyben kérdő pillantásokkal illettem az előttem nevetgélő személyt- Most mi van?!

- Hát..- nevetett tovább, miközben egy láthatatlan könnyet törölt le szeme alól- Az van, hogy lehet az lett amit megjósoltam magamnak tegnap- röhögött fel megint.

- De mit!?

- Azt, hogy úgy fogok veled szeretkezni, hogy másnap lábra sem tudsz majd álli- nevetett megint, mire én csak a fejemet fogtam. Miért is hagytam ennek az idiótának? És még röhög rajtam! A kis szemét! Na jó! Ezt vissza fogod kapni! Majd megerőszakollak a seprűvel vagy a porszívóval! Vagy feldugom neki a serpenyőt, annak biztos örülni fog. És akkor meglátjuk, hogy ki nevet a végén!

- Te idiótaaaaa!!- ordítottam el magam, persze nem voltam rá mérges, csupán ideges.