Talán most kéne oldalakat betöltenem azzal, hogy elmeséljek mindent, ami az utóbbi években történt, de őszintén, annyi minden után, amiket az idők során átélhettem, ez szinte lehetetlen feladatnak tűnik.
Tíz éve volt, hogy életem szerelme megkérte a kezemet a legtökéletesebb és legálomszerűbb módon, ahogyan azt csak tehette volna, én pedig azóta olyan boldogságot érzek az életemben, amihez azelőtt így utólag visszanézve esélyem se lett volna hozzájutni, pedig már akkor is szárnyaltam tőle.
Hihetetlen, hogy a dolgok mennyire tökéletesen tudnak alakulni, ha van egy tökéletes pillanat, ami elindítja mindezt.
- Megcsókolhatja a menyasszonyt!
Ott álltam az oltár előtt életem legfontosabb napján, egy gyönyörű esküvői ruhában, a Balaton-parton megrendezett, június végi esküvőmön, ahol minden annyira tökéletesen zajlott, mindenki ott volt, akit csak szerettem volna, és minden úgy alakult, ahogy azt megálmodtam.
Az első sorokban voltak a családtagjaim, anyukám, apukám, Napsugár a férjével és a kis Hajnalkával, aki boldogan tapsikolt, amikor tetszettek neki az események, a nagyszüleim, akik a többiekkel együtt végig segítettek az esküvői folyamatokban, és az összes rokonom, még ha nem is vannak sokan, de mind ott voltak, és néztek - láttam a szemem sarkából Rillát, aki Anyához hasonlóan könnyes szemekkel, meghatódva nézett minket, Zoltánt, Ricsit, akivel akárhányszor összetalálkozott a tekintetem, úgy vigyorgott ránk, ami megmelengette a szívem, és hozzátenném, hogy most is nagyon elegánsan kifésülte a haját, az összes barátomat a sorokból, Laci, Andris, Jakab Noémivel, Kolos, Csenge, Erika, még Várady is Hajnallal, nagyon sok ideig sorolhatnám, és persze ne felejtsük ki a koszorúslányaimat, akik egész végig a közelemben voltak, Saci, Lili, Enikő, Lotti, Heni, és Csepi is, az akkor már általános iskolás kishúgom, aki a virágszirom-szóráson kívül azt is lelkesen bevállalta, hogy a jegygyűrűket elviszi az oltárhoz a szertartás elején, valósággal kiragyogott ő is, mint mindenki, és annyira boldog voltam, hogy azt le se tudom írni.
És persze ott állt Ő is velem szemben, egy lépésnyire tőlem az oltár előtt, Varga Roland, életem legeslegnagyobb szerelme, akkor már hosszú évek óta, az esküvőnkön, már mindketten a gyűrűinkkel a kezünkön, azzal az imádnivaló, halvány mosolyával nézve rám, el se szakítva a gyönyörű, kéken ragyogó szemeinek a tekintetét az enyéimtől, én pedig vadul dobogó szívvel néztem vissza rá, abba se tudva hagyni a vigyorgást, majd ahogy a pap végigmondta azt a bizonyos mondatot, a világ természetességével lépett oda hozzám, húzott magához és csókolt meg mosolyogva úgy, olyan hosszan és érzelmesen, hogy szinte beleszédültem, a lehető legeslegkellemesebb értelemben.
Pontosan úgy csókolt meg, ahogy arról mindig is álmodtam, az esküvőmet elképzelve. <3
Az összes porcikámmal beleremegtem a csókjába, a pillangóim a gyomromban olyan intenzíven keltek életre és kezdtek repdesni, mint még soha ezelőtt, mindent egyszerre éreztem, az elmúlt éveinkben megélt közös, boldog élményeink feltörtek bennem, éreztem az illatát, az érintését, a közelségét, olyan hatással volt rám mindez, amit elképzelni se tudtam korábban, szerelmes voltam az egész pillanatba, szerelmes mindenbe, de legeslegfőképpen belé, ráadásul végtelenül.
Végtelenül és örökre szólóan.
Amikor elhajoltunk egymástól, mosolyogva egymás szemébe néztünk, és bár mindenki látott és figyelt minket, tényleg olyan volt, mint ha csak mi ketten lettünk volna akkor az egész világon.
Casso ösztönösen megsimította az arcomat, én abba se tudtam hagyni a mosolygást, ahogy ránéztem, neki pedig valami olyasmi mosoly jelent meg az arcán, hogy "kit érdekel, egyszer vagyunk itt", és mindenkit meglepve egyszerűen csak visszahajolt hozzám, és olyan szédítően csókolt meg újra, hogy ha nem kapja el a derekamat ezzel egyidőben, én pedig ölelem át ösztönből a nyakát, össze is estem volna.
Egy megható esküvői csók, majd egy olyan ráadás-csók, ami tökéletesen hozzánk illik és végképp elmond mindent helyettünk.
Nos, ez azért vonzott magával egy kis pozitív reakciót a sorokban ülőktől. :)
Bár annyira elszédített az egész pillanat, hogy amellett, hogy ha akartam volna, se tudtam volna abbahagyni a vigyorgást, a teljes külvilág megszűnt számomra, minden érzékszervemmel csak Őt éreztem, őt viszont annyira, mint még soha senkit és semmit.
Még a mai napig is mosolyogva leszek libabőrös, ahogy visszaemlékszem ezekre a pillanatokra.
Úristen. <3
- Gyönyörű vagy, Szöszi - suttogta a számra mosolyogva, abban a másodpercben, ahogy elváltak az ajkaink egymástól, mert ezt ma még nem volt alkalma mondani nekem, mire én is elmosolyodtam.
- Annyira tökéletes ez a nap - vallottam be halkan, szaporán verő szívvel a szemeibe nézve.
Casso erre csak újra elmosolyodott, majd egyszerre pillantottunk a pap irányába, vissza egymásra, és szólaltunk meg tökéletesen együtt.
- Később folytatjuk.
Ahogy realizáltuk, hogy tényleg ugyanazt mondtuk és teljesen egyszerre, elnevettük magunkat, majd kicsit elléptünk egymástól.
Akkor, folytatódjon a ceremónia. :)
Az esküvőnk egyszerűen gyönyörű volt, minden úgy ment, ahogy annak mennie kell, szinte szárnyaltam egész nap.
Az én tanúm a nővérem volt (Saci kapta a főkoszorúslány-pozíciót <3), Cassoé természetesen Ricsi, majd amikor később aláírtam a hivatalos papírokat, attól a pillanattól kezdve a nevem végérvényesen Varga-Székely Levendula lett.
És ez a legjobb dolog, ami csak történhetett velem. <3
Amikor Casso és én kivonultunk a templomból, majd mindannyian összegyűltünk, hogy megváljak az esküvői csokromtól, mosolyogva lehunytam a szemem, és rábízva magam a sorsra, vagyis nagyjából rábízva magam, könnyedén eldobtam.
Nem titkolom sokat, a legjobb barátnőm kapta el. :)
Ahogy Sacinál landolt a csokor, vigyorogva egyből Ricsire nézett, aki erre összeröhögött Cassoval, én a legjobb barátnőm nyakába ugrottam, majd az egész pillanatot Lotti fejelte meg egy mondattal a bátyjainak:
- Ne már, még ebben is a végére hagytok? - tört ki Lottiból jókedvűen, majd a kövektező másodpercben mindannyian felnevettünk vele együtt.
Szóval, az esküvőnk a létező összes tekintetben egyszerűen csak mesébe illően tökéletes volt. <3
De persze ez előtt és után is történtek emlékezetes dolgok.
Az esküvőnk előtt nem sokkal például lediplomáztam, de nem csak én, többek között Casso, Lili, Enikő és Ricsi is befejezte az egyetemet.
Casso eszméletlenül hamar és könnyen elhelyezkedett (egyébként már a diplomája előtt is), és mint azt mindig is sejtettem önmagában a személyiségéből és a képességeiből adódóan, kettőt pislogtam, és már lépett is felfele a ranglétrán, hihetetlenül gyorsan magasra került, mert egyszerűen vezető típus - viszont egy nap az évek során úgy volt vele, hogy neki ennél több kell, volt egy spontán ötlete, megvoltak az eszközei, a készségei, teljesen lazán indított egy vállalkozást azon a vonalon, amin eddig is sokat mozgott eddig, mert miért ne, egyszer élünk, és simán lett egy saját cége, ami még annál is jobban bejött, mint amire valaha számítottam volna, innentől kezdve pedig minden ment magától.
A gimi legmenőbb sráca volt, és ugyanazokkal a tulajdonságokkal, amikkel azt érte el bármilyen különös erőfeszítés nélkül, az életben is minden nappal egyre többre vitte, mert ő egyszerűen ilyen, bele mer vágni a spontán, pillanatnyi dolgokba, reálisan átlátja a helyzeteket, megvan a tekintélye, az önbizalma, a kisugárzása és a kitartása ahhoz, hogy simán kézben tartson mindent, ezer meg egy új élethelyzetet tapasztalt ki és keresi is őket, és mivel ő egyszerűen csak Varga Roland, mindezt olyan lazán kezeli, mint ha mi sem lenne természetesebb. Döbbenet. :)
Mindig éreztem rajta, hogy mennyi minden van benne, és eszméletlen büszke vagyok arra, hogy mindezt most kamatoztatja is, és egy sikeres ember lett belőle, aki mára minden álmát képes valóra váltani.
Akkor is, ha ő éveken át tartó ábrándozás helyett egyik pillanatról a másikra talál ki dolgokat, csak úgy spontán, ami feldobná, majd a következő percben már rajta is van az ügyön. :)
Egyébként, csak hogy ne kizárólag a munkájáról beszéljek, mivel ő se arra fekteti a legnagyobb hangsúlyt, mindenben, amiben ez pozitívum, személyiségben, tulajdonságokban, hozzáállásban pontosan ugyanolyan maradt, magyarul teljesen mindegy, hogy egy sikeres cég élén van, mindegy, hogy ő maga is milyen sikereket ér el, ugyanúgy végigbulizza az életét, van ezer meg egy haverja, sok-sok új és szintén sok jól ápolt, szoros kapcsolat a régebbiekkel, koncertek, fesztiválok, házibulik, nyaralások haverokkal (a legtöbbön természetesen ott voltam), motorozás Ricsivel, vagy akár Lacival, egy csomó utazás, és hiába élünk együtt, engem attól még ugyanúgy "elrabol" néha pár napra, vagy egy hétre a világ elől, megyünk el kajálni, megnézni egy filmet, randizni, sétálni bárhol, mint mindig korábban is.
Imádom benne és a kapcsolatunkban, hogy nemhogy nem aludt ki az a tűz közöttünk, minden egyre csak jobb, olyan észvesztően imádnivaló élményeket mutatott meg nekem az életből, olyan élvezetekbe vitt bele, a pillanatnyiság gyönyörűségébe, hogy egyszerűen csak úgy szárnyalok mellette.
Egyszer, amikor ketten motoroztunk egy nyáreleji napon, szabadon, élvezve az egészet, feldobta, hogy amúgy mi van, ha most én ülök előre.
Először lesokkolt az ötlettel, de rávett, és én ültem elöl, simán megbízott bennem, amivel arra vett rá, hogy én is bízzak magamban, ő reálisabban látta akkor, hogy veszélytelenebb ez az egész, mint az érzem, és bár az elején kicsit para volt, pikkpakk feloldódtam, és őszintén, az a felszabadultságérzés, hogy most én vezetek, lobog a hajam, fúj a szembeszél és csak megyünk a semmibe, az egész emlék annyira bennem maradt, hogy amikor leszálltunk a motorról, remegett mindenem az élvezettől, az első dolgom pedig az volt, hogy sikítva a nyakába ugorjak.
És ilyeneket annyiszor éreztetett velem, hogy egyszerűen nem tudom nem imádni az életemet. <3
Egyébként, az esküvőnk után nem sokkal Casso és én vettünk egy házat ugyanúgy Budán, nagyjából a környéken, csak sokkal nyugodtabb helyen, mert addigra már Ricsi és Saci is fontolgatni kezdték a költözést - sose felejtem el, amikor már pár napja házról-házra jártunk, hogy megnézzük őket, és már majdnem döntöttünk is, hogy melyikbe költözünk, elköszöntünk a tulajdonosától, beültünk a kocsiba, majd én két utcával odébb megláttam egy házat, megállapítottam, hogy Úristen, mennyire jól néz ki, Casso pedig abban a másodpercben szúrta ki rajta az "eladó" táblát.
Mondanom sem kell, az a ház lett a végső döntés. :) Két nappal később már mehettünk is megnézni, és ahogy beléptem az ajtón és először körülnéztem, már el is döntöttem, hogy én ezt a házat szeretném. A szerelem első látásra-témában azt hiszem, otthonosan mozgok, és itt szó szerint ezt éreztem, valahogy az első másodpercben megfogott minden, a színek, az elrendezés, a hangulat, a környék...
És Casso is így volt vele, szóval megvettük, és azóta is ott lakunk. :)
Az új házban persze sok mindent kellett csinálni, de én nagyon élveztem, függetlenül attól, hogy az első héten a napok végére hullafáradtan dőltem az ágyamba. Illetve szerencsére sokan a segítségünkre voltak.
A ház előnyei közé sorolnám, hogy egy csomó falfelületet találtam, amik szinte könyörögtek azért, hogy festményeket rakhassak ki, tehát tulajdonképpen még az otthonom is motivál az alkotásra, amióta ott lakunk, arányilag szerintem többet festek, mint valaha.
Illetve, kert is tartozik hozzá, szóval nagyon megszerettem a kertészkedést, a virágokat, meg minden, és itt leszögezném, hogy természetesen figyelembe vettem azokat a bizonyos virágszimbolikákat. :)
Tehát, új házba költöztünk, ami nyilvánvalóan sokkal nagyobb volt, mint előtte a lakás, csinosítgattuk a saját igényeink szerint, egy csomóan jártak nálunk, és mindenki szétdicsérte.
A szomszédainkkal is összebarátkoztunk, az egyik oldalon egy középkorú házaspár lakik, ahol a feleség hivatalos fotósként dolgozik, szóval egy csomót tanultam tőle a témában, meg még sok másikban is, mert meglepően sok közös érdeklődési körrel rendelkezünk a generációs különbségtől függetlenül, a másik oldalon pedig egy aranyos család él két nagyon cuki kisgyerekkel.
Csak hogy még kicsit beszéljek Cassoról és magamról, mielőtt áttérnék minden más témára, Casso sorban begyűjtött jónéhány gitárt, ilyen elektromos, olyan basszus, amolyan szólógitár, gitárosként is elvesztettem a fonalat egy idő után, de azért nagyon támogattam. :) Egyébként Anyáéktól egy darabig áthoztuk a pianino-t is hozzánk, mert én sokkal többet használtam csak úgy, időelütésként, mint bárki más, főleg az Arany utca 12-ből, azonban Csepi nyolcévesen elkezdett zongorázni, szóval visszavittük, de aztán később lett itthon sajátunk.
Probléma megoldva. :)
Egyébként Cassoval az évek során nagyon sokat utaztunk, ezt is csak úgy megjegyezném. Mindkettőnknek voltak helyek, ahová el akartunk jutni, vagy bakancslistás élmények, amiket szerettünk volna kipróbálni, és úgy voltunk vele, hogy egyszer élünk, szóval úgy igazgattuk az életünket, hogy mindent valóra tudjunk váltani, amit csak szeretnénk. Hozzátenném, ezek között elsőként szerepelt a tihanyi nyaraló, amit pontosan úgy imádok, mint amikor kitaláltam.
Csak hogy népszerűsítsem Tihanyt, ott ismertem meg életem szerelmét, jöttünk össze először, kérte meg a kezem, aztán zajlott is az esküvőnk, nem is tudom, részletezzem még, hogy miért imádom azt a helyet? :)
Na, de most már azt hiszem, hogy ideje kicsit rendszerezettebben kitérnem még néhány témára. Akkor először is, jöjjön mondjuk a nővérem.
Szóval, Napsugár ugye huszonhárom éves volt, amikor Hajnalka megszületett. A nővérem nagyon gyorsan belejött az anyaságba, és rengetegen segítségére is voltunk, azt hiszem, ezzel vettünk le a válláról némi terhet. Amikor Hajnalka ovis lett, Napsugár és Pityu elkezdtek gondolkodni azon, hogy valamikor már költözhetnének, addigra már anyagilag is egyre jobban stabilizálódtak, Napsugár is hamar visszament dolgozni, szóval talán Hajni olyan négy éves lehetett, amikor elköltöztek egy nagyobb és egy háromfős családnak ideálisabb lakásba, a közelbe. Egyébként Napsugár és Pityu a fiatal szülőség mellett is tökéletesen megélték és meg is élik a fiatalságukat, élményeket gyűjtenek, kiélvezik az életet, meg mindent, amit csak szeretnének. Amikor Hajni már ovis lett, a nővérem elment körmös-suliba, aztán nyelviskolába, megtanult olaszul, eljárogatott mindenféle előadásokra, mondjuk pszichológia-témakörben, vagy amik érdeklik, és tök jó volt nézni, hogy ennyire tud nyitni az újdonságok felé. Szóval ezzel így elmentek az évek, majd idővel egyébként, függetlenül attól, hogy a nővérem is inkább macskapárti, lett egy nagyon cuki kiskutyájuk.
- Ha nem baj, Hugi, a kutyát azért nem rólad neveztem el - mondta Sugár a telefonba szórakozottan, mire ezen nevettem egy jót. :)
Tényleg cuki kutya, még én is imádom. Pamacsnak hívják, mert annyira picike és puha, hogy tényleg olyan, mint egy pamacs. :)
Az unokahúgom most, amikor ezt írom, már tizenegy éves, pontosabban jövő héten lesz a szülinapja, csak hogy róla is meséljek. Őszintén, az a lány egy született angyal, de tényleg. A szeme olyan, mint Napsugárnak, és mint nekem, zöldeskék, és mindig, ahogy az övéibe nézek, akkor szeretem meg a sajátjaimat is mindig kicsit jobban. Hajnalka a hajszínét jobbára Pityutól örökölte, de kicsi szőke is van benne, szóval összességében világosbarna haja van. Nagyon szép kislány, és annyira jószívű, hogy mindig elolvadok tőle. Egy tünemény. Nagyon sok mindenben hasonlít a nővéremre, ugyanolyan törődő, mindig figyel másokra és barátságos mindenkivel, de mindehhez megvan benne az az energia, mint Napsugárban, ahogy bele tudja élni magát a pillanatokba, nevet, és sosem fél jól érezni magát, amit imádok benne. A Varga-oldalról, de végülis Sugáréról is hozzájön, hogy keresi az élet bulis oldalát, egészséges önbizalma van, de nem beképzelt, mert tényleg szívmelengetően kedves lány. Mindenkinek igyekszik segíteni, legyen az sütés, főzés, pakolás, mosogatás, vagy kertészkedés, bármi. Imád fodrászkodni, már kicsiként is folyamatosan azt játszottuk, hogy befonja a hajam, aztán kibontjuk, és befonja újra, illetve, hozzátenném, hogy ő is szeret naplót írni, mint én régen, tulajdonképpen az első naplóját tőlem kapta az egyik szülinapjára, és nagyon megszerette az egészet. Eleinte sokszor megmutatta nekem, hogy miket írt, hogy ez így jó-e, vagy hogy nekem tetszik-e. Nagyon támogató voltam, mert elképesztően cuki volt. :)
Ha már a kislányoknál tartunk, természetesen nem felejtem ki a húgomat se. Ő most tizenöt és fél éves, de szereti magát felkerekíteni tizenhatra, szóval én is ezt teszem. :) Még kicsi volt, amikor Anyáék beíratták rg-zni, és bár az a sport próbának indult, kiderült, hogy egyébként a húgom tök tehetséges benne, szóval ott is maradt, tanulgatta, aztán jöttek a versenyek, az egyre több edzés, a sikerek, amiket imád, úgyhogy büszkén írom le, hogy mára három országos aranyéremmel is rendelkezik, az edzői pedig azt kezdték fontolgatni, hogy jövőre elindítják egy Európa-bajnokságon. Tényleg hihetetlenül büszke vagyok rá, ő is az magára, és ehhez minden joga megvan, mert mindenféle túlzás nélkül kiemelkedik a többiek közül, és nagyon sokat dolgozott az eredményeiért. Az egész család támogatja a sportjában, mindig kint vagyunk a versenyein, akárhányszor csak megtehetjük.
Csepinek és Cassonak mindig nagyon jó volt a viszonya, a húgom születése óta imádja Cassot, ami ahogy nőtt, egyre szorosabb kapcsolattá vált, szóval nem is kérdés, hogy a versenysport-témában Casso a legnagyobb támaszpontja, még a helyszín is ugyanaz, ahol Casso versenysportolt régen, Casso pedig tényleg a legjobb támogató ebben, felkészítette lelkileg a húgomat egy csomó mindenre, ami új volt, hogy mire számítson, hogy lesz, elvitte ide-oda, ha Csepinek hullámvölgyei voltak a témában, mindig Cassot kereste meg először, egyszóval többek között a sport-téma tényleg nagyon összeköti őket, amit nagyon szívmelengető nézni. Meg úgy általában, kettőjük kapcsolatát is. <3
Ezeken kívül ugye Csepi tanult zongorázni, csak a versenysport miatt egy idő után már nem fért bele rendes különóra szinten, de szerette, szóval tizenhárom éves kora óta otthon játszogat, illetve ilyenkor jön jól, hogy van egy zongoratanárnő a családban, Rilla, akihez Csepi sokszor átment már, hogy kicsit fejlődhessen még.
És itt még mindig nem ér véget Székely Csepke sikersorozata, ugyanis persze már kicsiként is nagyon szép kislány volt, szőke hajú, nagy, kék szemű, mosolygödröcskékkel, imádnivaló kisugárzással, de ahogy nő, ez csak fokozódik fel, tizenhat éves lesz, most már nem cuki kislány, hanem egy csodaszép nővé kezd érni, tehetséges, csinos, nyitott kisugárzású, tavaly fel is fedezte egy modellekkel foglalkozó ügynökség, szóval jelentem, Csepi most már a modellkedés világába is betekinthetett, persze a sport miatt nem fér bele életvitelszerűen, de jópár fotózáson részt vett már, mi pedig nagyon büszkék vagyunk rá. :)
Bár miután még régen Casso és én elköltöztünk otthonról, Csepi elvileg egyedül maradt Anyáékkal, egyáltalán nem kerültünk ki az életéből, egy kicsit se szóródott szét a család, mindenki szorosan tartja a kapcsolatot mindenkivel, amit nagyon szeretek, szóval Napsugár és én is ugyanúgy be tudjuk tölteni a húgunknak a nővér-szerepet, mint ha otthon laknánk, jelentse ez akár azt, hogy segítjük, támogatjuk az új dolgokban, ahogy nő, hogy kibeszéljük vele azokat, akiket nem kedvel, elvisszük ide-oda, tesós programokat csinálunk, együtt áradozunk azokról, akik tetszenek neki, ujjongunk az első kapcsolatánál, az első csók után és szidjuk halálra azt a fiút, aki szemét volt vele.
Sose felejtem el, tavaly volt, hogy Csepi megélte az első szakítást, mert otthagyta a barátja, akit tökre megszeretett, ezután pedig egyből engem hívott fel. Függetlenül attól, hogy este volt, egyből kocsiba pattantam, és mentem is haza, hogy megvigasztaljam a húgocskámat, megölelgessem, mindenféle nasik társaságában kiönthesse nekem a szívét, olyan filmeket nézzünk, amiket ő szeretne, sőt, még ott is aludtam vele, mert tudtam, hogy szüksége van rám.
Aztán pár hét múlva Sugár és én büszkén vettük tudomásul, hogy megnyerte élete első országos aranyérmét egy lenyűgöző versenyprodukcióval. Azt hiszem, volt egy kis motivációja rá. :)
Jelenleg a húgom nem igazán keresi a szerelmet, mert lefoglalja ő magát, és most a "független nő vagyok" fázisban van - persze azért tart helyesnek fiúkat, főleg színészeket és kitalált filmkaraktereket, akikről mindig mutogatja a videókat, csak a legutóbbi két barátja után most úgy döntött, hogy ő maga a legjobb és neki nem kell kapcsolat.
Ez nagyjából az az effektus, mint amikor az első szülinapi zsúrján a játszótéren kérdés nélkül közölte, hogy ő a kapitány a hajóhintán, mert neki van szülinapja, szülinapi tiarája, magyarul ő a főnök. :)
De függetlenül attól, hogy most így áll fiútémákban, egyébként a sok barátnője mellett egy csomó fiú haverja is van. Sokszor mondta már, hogy gyakran jobban érzi magát fiúk társaságában, mint a lányokéban, akik "mindig csak hisztiznek, meg tök unalmasak". Megértem, onnantól kezdve, hogy a Varga-fiúk gyűrűjében nőtt fel. :) Bár a fiúkkal való barátkozás közben jópárszor belefutott abba, hogy kiderült, hogy a fiúk nem feltétlenül azért keresik a társaságát, mert haverkodni akarnak, hanem szinte mindenki szerelmes belé, de közösen megtanultuk ezt kezelni.
Apropó, Varga-fiúk. Bár neki nem Varga a vezetékneve, de a család tagja, ne feledkezzünk meg Benjaminról, aki most már szintén tizenhat éves (ő már elmúlt annyi), és mondjuk az első években Beni és Csepi kapcsolata nagyon-nagyon gyerekszerelemnek bizonyult, jelenleg kisgyerekkortól kezdődő, nagyon szoros, szinte legjobb barátok, lelkitársak, meg minden, és teljesen mindegy, hogy megmaradnak tényleg nagyon jó fiú-lány barátnak, vagy ez később átalakul (vagy vissza) szerelemmé, mert így is-úgy is szívmelengető őket nézni.
Na, de ha már itt tartunk, maradjunk is a Varga-vonalon. :)
Heni és Ferdi az esküvőjük után (tizenegy éve volt, Úristen) úgy döntöttek, hogy ideje világot látni, szóval az elkövetkezendő pár évben utaztak egy csomót, laktak mindenféle helyen (Heni például tele van nyelvvizsgákkal, szóval ebből a szempontból mindenképpen könnyű dolguk volt), majd amikor hazajöttek, nemsokára született gyerekük, egészen pontosan kettő, ugyanis ikrek lettek, az egyikük fiú, a másik pedig lány. Az első ikrek az új generációban. :) Ők egyébként nemrég mentek iskolába, és nagyon cukik, imádom őket.
Lotti a külföldi egyetem után valamennyivel hazaköltözött Magyarországra - Kolossal egészen sokáig együtt voltak az egyetemi évek alatt, de aztán úgy sodorta őket az élet, hogy inkább megmaradtak jó barátoknak, ami azóta is tart. Viszont Lotti egy-két rövidebb kapcsolat után megismerkedett Szeged környékén egy fiúval (még amikor egyszer Rilláékhoz ment le oda, mivel Rilla és Zoltán akkor épp ott tartózkodtak), akivel ahogy az szokott lenni, szerelmesek lettek, és másfél évvel később Lotti már ott lakott vele Szegeden. A srác nagyon rendes vele, én is azt tapasztalom, hogy tökre tiszteli és értékeli Lottit, Cassoékkal is hamar összehaverkodott, meg nekem is szimpatikus, szóval nem lehet kifogásunk, pláne, hogy már az esküvő is megvolt.
Na, és akkor jöjjön Ricsi és Saci. :)
Nagyjából azzal egyidőben, hogy Ricsi elvégezte az egyetemet, Saci pedig már egy csomó tapasztalatot szerzett a cukrászat-terén, fogtunk magunkat, és egy szép napon eldöntöttük, hogy márpedig valóra váltjuk Saci álmát, lesz egy saját cukrászdája.
Persze jobbára én is segítség voltam csak Sacinak, de annak igyekeztem nagyon nagy lenni, és támogatni végig, mint ahogy még sokan mások, és bár egy csomót kellett dolgoznunk ezen az egészen, mindennek az eredményeképpen most van egy viszonylag frissen nyílt cukrászda Újbudán, amit a vevők imádnak, és Saci is ki tud bontakozni a szenvedélyében. :)
Mivel a cukrászdának virágneve van (Gyöngyvirág, mert Saci anyukáját Gyöngyinek hívják és róla szerette volna elnevezni a helyet), az egész hely belső dekorját virágokra építettük, a logót is olyanra terveztem, néhány festményt csináltam külön a barátnőmnek, amilyet elképzelt és kért tőlem, hogy ki tudja rakni őket, a sütik pedig abszolút nem szokványosak, hanem épphogy arra épül a hely, hogy olyan sütiket, édességeket, fagyikat lehet kóstolni, amikbe nem futsz bele minden második cukrászdában, ugyanis ezeket mind Saci fantáziálta ki az idők során.
Imádok oda járni, komolyan, ráadásul nagyon boldog vagyok, hogy a barátnőmnek bejött a dolog. :)
Szóval Sacinak cukrászdája lett, Ricsi pedig a még gimiben kitalált ötlete miatt letett poénból (a Varga-ikerpár valamiért hajlamos poénból meglépni tök menő dolgokat az életben :D) egy vitorlás tanfolyamot, szóval nyaranta rengeteget hajóznak Sacival.
Cassonak és nekem júniusi esküvőnk volt, Ricsi pedig még abban az évben augusztusban megkérte Saci kezét, szóval hipp-hopp jött is a következő esküvő, egészen pontosan következő év május végén. Esküvős család vagyunk. :)
Két évvel később pedig, amikor már huszonöt-huszonhat évesek voltak, nem is húzom sokáig a szót, kiderült, hogy Saci gyereket vár, ami nagyszerű hír volt, mert azért ekkorra már állt úgy a cukrászda-dolog, hogy nem kellett aggódni miatta, hogy ha Saci úgymond "kiesik" a munkafolyamatokból, mi lesz, simán meg tudtunk oldani, én is sokat segítettem benne, amíg tudtam (erre majd kitérek :D), és végül egy tavaszi napon megszületett Saci és Ricsi kisfia, Varga Márk. Tulajdonképpen Saci járt nagyon régen, a gimi alatt egy Márk nevű sráccal tizenvalahány évvel ezelőtt, rá is kérdeztem, hogy ez nem zavarta-e a névválasztásban, de erre Saci pislogott kettőt, majd leesett neki, hogy "jaaa, tényleg, ő is létezett", és végül nevetve megvonta a vállát, hogy "huppsz, na mindegy". :)
Egyébként megértem, hogy miért nem befolyásolta őket ez a tény, mert a Márk név szerintem is tökre illik a fiukhoz, ráadásul egymástól függetlenül jutott eszükbe mindkettőjüknek ez a név, aztán ahogy ezt elmondták egymásnak, onnantól kezdve eldőlt, hogy minden mindegy, az lesz, és kész. :)
Az évek során egyébként Saci és Ricsi is átköltöztek egy házba, szerencsére ők is Budán maradtak, ráadásul elég közel a mi új házunkhoz, meg amúgy is egy csomó minden összeköt minket, szóval nagyon sokat találkozunk azóta is így négyen. Főleg, hogy... na, akkor ezt is majd később. :) Tehát, ők ketten eszméletlenül jól megvannak, megvoltak ketten is, és most, családként is. Plusz van még náluk egy-két állat, jobbára Saci ösztönzésére, teknősök, gekkó, egy tengerimalac, sőt, most már egy kutya is. Utóbbit elvileg Ricsi akarta, hogy "legyen már valami normál állat is". :)
Lili elvégezte az egyetemen a szociálpedagógiát, azóta különféle gyermekjóléti és gyermekvédelmi intézményekben dolgozik, rengeteg embernek segített már, önkénteskedik továbbra is, illetve folyamatosan képzi magát egészségügyi, társadalomtudományi, meg még egy csomó más területen. Nagyon büszke vagyok rá. Ráadásul emellett a zenei pályafutását is folytatja tovább, fuvolista lett belőle, nagyon sokat lép fel, stúdióban veszik fel a darabjait, valamint nagy zenekarokban játszva is sokszor koncertezik. Egy hónapja például Bécsben volt egy nagy koncertje egy zenekarral.
Lacival volt egy időszak, amikor picit gyengült a kapcsolatuk, mert mindketten nagyon el voltak havazva, ment az életük a maguk útján, talán kimondva is különváltak, persze jó viszonyban maradtak emberileg, csak a kapcsolatukra nehezedett túl nagy teher, ami olyan két-három évig tartott, de repdeső örömmel vettem tudomásul, amikor Lili később elmesélte, hogy újra egymásra találtak, ezúttal tényleg felnőttes, komoly kapcsolattal, maguk mögött hagyva a gimiszerelem dolgot. Nos, így évekkel később a jelenlegi állás az, hogy eljegyezték egymást és Lili várja a második gyereküket. Az esküvő még szervezés alatt áll, ekörül volt egy kis kavarodás, ugyanis Lili először nem szándékosan lett terhes, és akkor még, bár lehetett érezni, hogy nemsokára megtörténik a leánykérés, papíron még "csak" együtt voltak. Lilinek opció sem volt, hogy nem lesz anya ezután, csak akkor tényleg úgy jött ki az egész, hogy akadt egy pár kellemetlenség, többek között, hogy mélyen hívő katolikus az egész család, meg a család ismerőseinek nagy része is, Lili pedig házasság előtt jópár lépéssel lett terhes. Persze nem alakult ki ebből semmilyen konfliktus, támogatóak voltak Lili szülei, csak hát... na. Lili kicsit aggódott ettől az egésztől, de végül nem lett semmi baj, viszont ha már itt tartott a dolog, Laci megkérte Lili kezét, amit amúgy is tervezett, és ezzel mindenki megnyugodott. Tehát, Lilinek és Lacinak született egy kislánya, rá nemsokkal Lili terhes lett ismét, úgyhogy még nem jutottak odáig, hogy ténylegesen sor kerüljön az esküvőre, de mindenképpen fog, én pedig tudom, hogy gyönyörű lesz. :)
Andris az egyetemi évek során fogta magát, és számunkra a semmiből lecuccolt Enikőhöz Pécsre, ők pedig azóta is ott ragadtak, Enikő elvégezte a suliját, Andris is elvégzett valamit, és azóta lényegében elvannak, mint hal a vízben. :) Enikő és Andris kapcsolatában nagyon szeretem, hogy persze, bár első sorban szerelmesek, nagyon nagy hangsúlyt kap náluk az, hogy mindemellett nagyon jó barátok és egymás lelki támaszai is. Az évek során rengeteg mindent csináltak együtt, vagy éltek át, néha bedobják magukat a mélyvízbe, mondjuk csak úgy kimennek a nyárra valahova a világban, ahol szépen elboldogulnak, gyűjtik az élményeket, meg ilyesmik. Enikő egyébként Pécsen folytatta az atlétikát, egy csomó versenyt nyert meg, rengetegen kint is voltam, majd edző lett belőle, mindemellett pedig fotós is. Mindkettőben tök jó eredményeket ér el, és nagyon büszke vagyok rá. :) Enikő anyukája azóta is együtt van az új, vagyis most már nem annyira új párjával, Tamással, aki tökéletesen bepótolja Enikőnek az apa-szerepet, és az évek során egyre jobban megmutatkozott, hogy ez mennyire jó hatással van a barátnőnkre. Annyira, hogy amikor Enikő apukája újra felbukkant Enikő életében, miután az Enikő utáni "új" családjától is lelépett, Enikő annyira jól kezelte ezt az egészet, hogy csak pislogtam, amikor elmesélte.
Azt pedig semmiképpen se hagyjuk ki, hogy bár kicsit különleges, de hozzájuk passzoló módon Andris valamelyik évben csak úgy feldobta Enikőnek, hogy amúgy jöjjön már hozzá, meg ilyenek, Enikő először azt hitte, hogy csak poénkodik, aztán kiderült, hogy nem, mert tényleg. Enikő azt mondta, hogy Andrissal azóta is egy csomót röhögnek ezen a leánykérésen, és teljesen mindegy, hogy mennyire nem volt idilli, nagyon vicces és imádja, mert olyan jól jött ki. Különben is, majd az esküvő idilli lesz. :)
Őszintén, egyébként sokkal nehezebb tíz évről ennyire átfogóan írni, úgyhogy bár még nagyon sok mindent mesélhetnék, azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kicsit most már magamról is írjak, már amit eddig még nem mondtam.
Nem állítom magamról, hogy mindig az erősségem volt, hogy összefoglalva írjak dolgokról, most is össze-vissza csapkodtam a témákban, legalábbis úgy érzem, de azért igyekszem, mert azért van egy-két igazán jelentős dolog, amit még nagyon szívesen leírnék.
Szóval, akkor így a sok betelt oldal után végre egy kicsit írok a mostani önmagamról is, ha már az egész naplóírásnak tulajdonképpen ez a lényege.

Tehát, Varga-Székely Levendula vagyok, harminc éves, életem szerelmével élek együtt egy boldog házasságban, és a világ két legszebb és legcsodásabb gyerekének vagyok az eszméletlenül szerencsés édesanyja. A gyerekkori álmaimat élem, illusztrátor vagyok, kiállításokat rendezek, abból élek, ami mindig is a legfőbb hobbim és a szenvedélyem volt, mindezt egy gyönyörű házban, szerető családban, azon a környéken, ahol felnőttem, rengeteg szép emlékkel, élményekkel és megszámlálhatatlan mennyiségű lehetőséggel, amit a jövő tartogathat számomra.
Amikor gimis voltam, még nagyon sok minden várt felfedezésre bennem, sok mindentől tartottam, mert nem mindenhez voltam elég bátor, hogy belevágjak, de megismertem Őt, a világ legjobb fiúját, akivel azóta teljesen összekötődött az életem, és ezt a lehető legkevésbé sem bánom - szerelmesek lettünk, néha jól alakultak a dolgaink, néha kevésbé jól, néha együtt voltunk, néha a szakítás szélére sodródtunk, de mindig megoldottuk valahogy, összeköltöztünk, elengedtük egymást, majd újra belevágtunk a közös életünkbe, ami azóta is olyan tökéletesen megy, amit elképzelni se tudtam volna ezelőtt. Húsz és fél éves voltam, ő huszonegy, amikor megkérte a kezem a világ legromantikusabb helyén, huszonkettő, amikor az esküvőnkön, az oltár előtt is megfogadtuk egymásnak, hogy jóban-rosszban, örökké egymás mellett leszünk, időközben lediplomáztunk, élményeket gyűjtöttünk, költöztünk, egymás kezét fogva boldogultunk az életben, majd huszonöt éves voltam, amikor először gyereket kezdtem várni.
Őszintén, az első perctől kezdve boldog voltam a hírtől, már akkor éreztem, hogy az anyaság volt az utolsó dolog, ami elválasztott attól, hogy tökéletesen teljesnek érezhessem magam, és boldogabb már tényleg ne is lehessen az életem, akkor is, ha eleinte sokszor izgultam vagy féltem tőle - Casso, meg mindenki más is a családomból, egész végig támogatott, akkor éreztem meg először igazán, hogy milyen nagy szerencsém van azzal, amennyire szeretve vagyok. Mindezt az első perctől kezdve értem, ahogy megtudta tőlem, hogy terhes vagyok és átölelve kapott fel. <3
És tényleg mindenben számíthattam Rá, még többen is, mint amit el tudtam volna képzelni előtte, végig velem volt, ami annyira megerősítette a hozzá kötődő, egyébként is halványíthatatlan érzéseimet, hogy sokszor azért sírtam neki, természetesen a boldogságtól és az elérzékenyüléstől, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyi szeretetet érezhetek.
Igen, azt hiszem a nővéremnek volt igaza, amikor még régebben azt mondta, hogy "Hugi, te alapból is túlérzékeny vagy, mi lesz veled terhesen?". :D
Talán nem is tudja, mennyit számítottak nekem azok az apró pillanatok a gyermekvárásom során, amikor csak felhozta témának, hogy mi lesz, ha majd megszületik a gyerekünk, mindig, amikor megsimította vagy megpuszilta a pocakomat, vagy ahányszor láthattam rajta, hogy ő is pont úgy várja, hogy a kezében tarthassa a kisbabánkat, mint én.
Nagyon szép és izgalmas hónapok voltak, majd végül egy csodás napon megszületett az első gyerekünk, egy kisfiú, aki mivel lassan már hat éves lesz, elmondhatom, hogy gyakorlatilag egy az egyben az apja, a szemei, a mosolya, a kisugárzása, minden, ennél nagyobb dicséretet pedig szerintem nem is mondhattam volna rá. :) Bár, akik jól ismernek engem, többen mondták már, hogy engem is látni benne, néhány vonásban, de én inkább apró tulajdonságokban érzem a hasonlóságát velem. Ettől függetlenül kiköpött apja, és én ezt óriási örömmel fogadom, akárhányszor szembesülök vele. :)
Ha valaha is azt hittem, hogy tisztában vagyok a szeretet minden formájával, tévedtem, mert akkor még nem tartottam a kezemben a saját gyerekemet.
Még meg se született, amikor már a világon a legjobban szerettem, mindentől függetlenül, teljes szívemből, abban a másodpercben pedig, amikor először megpillanthattam, és a kezemben foghattam azt a kisbabát, aki életem örök szerelmének és nekem a közös gyermekem, olyan szeretetet és boldogságot éreztem magamban, amit azelőtt elképzelni sem tudtam.
És ugyanez vonatkozik a kislányunkra, akit huszonhat évesen hozhattam a világra - ő Casso becenevén hívva a családunkban a "kis Szöszi". :) A férjem szerint mindig én jutok eszébe róla, ez pedig jobban megmelengeti a szívemet, mint azt gondolná.
Eszméletlenül szeretem a gyerekeimet, annyira, hogy azt szavakba se tudom önteni, és nem csak én, természetesen Casso is. Nem nagy titok, ha azt mondom, hogy a gyerekek születése után Casso gazdagodott kettő újabb kis tetoválással. :)
Mind a ketten nagyon jó viszonyt ápolunk a kicsikkel, és ami a legjobb az egészben, hogy az, hogy szülők lettünk, elmondhatatlanul jó hatással lett a házasságunkra - soha nem mertem azt remélni, hogy azon kevés szerencsések közé tartozhatok, akiknek egy nap megadatik az, hogy ilyen boldog és zökkenőmentes életet élhessenek, mint családot tekintve, mint minden mást.
Azt pedig hozzátenném, hogy végül megtanultam portugálul, bármennyire is lehetetlennek éreztem évekkel ezelőtt. :)

Szóval, talán még nagyon sokáig írhatnám ezt, összefoglalva az elmúlt évek eseményeit, pontról pontra részletezve, hogy mik történtek velem, vagy a körülöttem lévőkkel, esetleg rászánhatnám a megmaradt soraimat arra, hogy az álmaimról írjak, de őszintén, azt hiszem, a fentiekkel szinte már mindent elmondtam, már amit ilyen röviden el lehet.
De ha még rövidebben szeretném mindezt összefoglalni, valószínűleg csak azt írnám, hogy imádom az életem, és mindent, ahogy alakult, ezt pedig egyetlen egy embernek köszönhetem, aki nélkül mindez nem vált volna valóra.

Casso. <3