Tizenegy hónappal később. ❤️
**************************************
Július 12. (kedd)
- Annyira hálás vagyok, hogy össze tudtuk hozni ezt a hetet - vallottam be őszintén, a barátomra pillantva, mire ő egy halvány mosollyal az arcán nézett rám.
A Balaton-parton voltunk az egyik kedvenc éttermem teraszán, a tihanyi "elmenekülünk a világ elől"-nyaralásunk utolsó estéjén, és őszintén, annyira nyugodtan és tökéletesen alakult minden az utóbbi napokban, csak mi ketten voltunk és a szerelmünk, távol minden lehetséges problémától, hogy életem egyik legjobb hetének éreztem.
- Kellett már, Szöszi. Ha még egy héttel többet vagy a művészhaverjaid körében, fixen túlhajtanád magád.
- Élvezem a hajtást, ha a hobbimról van szó - vontam vállat szerényen.
- Vágom, csak a múlt heti kiállításod után ahogy beültünk a kocsiba, az első másodpercben aludtál be - emlékeztetett szórakozottan a poharához nyúlva, mire felnevettem - A könyvbemutató után meg az ötödikben.
- Jó, ez igaz - láttam be nevetve - Egyébként a könyvkiadó szerkesztője nem a művészhaverom.
- Ahogy teper érted, azért szerintem ő adná, ha azod lenne - röhögte el magát őszintén.
Bár a vacsoránkkal már végeztünk, még maradtunk az étterem teraszán, mert a legtökéletesebb hely volt a mienk, és túl jól elbeszélgettünk ott, úgyhogy mosolyogva megigazítottam a hajam és ránéztem.
- Jövő héten valamelyik nap én vigyázok az unokahúgomra - meséltem, miközben lehalkítottam a telefonomat és elraktam, hogy az esélyt se adjam meg, hogy bárki és bármi kizökkentsen minket ennek a csodálatos estének a hangulatából - Vagyis mi, az unokahúgunkra - javítottam magam mosolyogva - A nővérem szerint egyébként már egészen ügyesen tud járni, szóval végigsétáltatjuk vele a lakást. Egyébként hívjuk majd át Ricsiéket is. Hajni imádja, ahogy Ricsi röptetni szokta - nevettem.
Ricsi tényleg összehaverkodott a majdnem egyéves unokahúgunkkal (egyébként olyan szeme van, mint a nővéremnek, meg még nagyon sok mindenben látom a hasonlóságot <3), szóval akárhányszor egy helyen vannak, simán elpoénkodik vele, nagyon vicces nézni. :)
Egyébként a kis Hajnalkával mindenki nagyon jó kapcsolatot ápol, mindenki imádja, én is nagyon szeretem, és nagyon sokszor vigyázunk rá egy csomóan a családból, ami neki is jó, a nővéreméknek is segítség, meg mi is élvezzük, szóval mindenki jól jár. :)
A nővérem ez alatt a majdnem egy év alatt nagyon jól belejött az anyaságba, nagyon szereti ő is, minden a lehető legjobban megy a kis háromfős családjukban, én pedig eszméletlen büszke vagyok rá.
- A húgod is rohadt cuki amúgy vele - jegyezte meg Casso a gödröcskéivel az arcán.
Na igen, Csepi (aki most ötéves és szeptembertől lesz nagycsoportos, tehát nincs egy év, hogy elballagjon az oviból, nagyon durva) teljesen odavan a kis unokahúgáért, mellette már nagylánynak érzi magát és húgaként nevelgeti velünk Hajnalkát, eszméletlen aranyos, ahogy próbálkozik besegíteni az "anyaságba", mindig megdobogtatja a szívem, amikor látom ilyenkor.
Egyébként, ha már a húgomnál tartunk, Csepi olyan egy-két hónapja elvileg összeházasodott egy ovis csoporttársával egy mászókánál. Kicsit meglepett, amikor elmesélte, hogy ő ezt hamarabb vitte véghez, mint én, ráadásul a kissráccal azóta se beszélt, de persze én támogatom, ásó-kapa-nagyharang, meg minden. :)
Bár hozzátenném a történethez, hogy ha jól érzékelem, Csepi szíve Benjaminé, a húgom örökös játszótársáé, akit még Napsugár esküvőjén ismert meg, mert egyébként ha jól követem a családi vonalakat, Casso apukájának az ikrének az öt-hat éves kisfia (tehát Cassoék unokatesója), barna haj, kék szem, Varga-kisugárzás, minden megvan, az összes családi találkozón ketten játszanak a húgommal, egy ideje pedig Csepi gyanúsan sokszor kíváncsiskodik, hogy mikor találkozunk a "másik" családdal, amivel kapcsolatban az első kérdés mindig az, hogy Casso ott lesz-e, egyből a következő meg, hogy ugye Beni is. Nagyon cukik, és nem érdekel, hogy nincsenek hat évesek, én simán shippelem őket. :)
Ezt a témát egyébként felhoztam most Cassonak is.
- Annyira aranyos lenne, ha a jövőben összejönnének - fantáziáltam.
- Összeboronáljuk őket, nyugi - mosolygott szórakozottan, miközben töltött a poharába az ásványvizes üvegből - Amúgy, kajak elkülditek Csepit rg-zni? - hozta fel a nemrég felmerült ötletet elröhögve magát, ami Anyáék fejéből pattant ki még néhány hete, tekintve, hogy Csepi most már simán elkezdhet valamit csinálni, és a szüleimnek erre a sportra esett a választása.
Csepi tele van energiával és tökéletesen olyan személyisége van, akinél egyértelműen adja magát, hogy sportoljon, a szüleim pedig a ritmikus gimnasztikát választották neki.
Igazából nekem nem volt problémám vele, mert pont jól jönnek ki az edzések, Anyáéknak nézve jó helyen van (abban a csarnokban, igen), és Csepihez is illik ez a sport, illetve az egyik ovis barátnőjével együtt mennének szeptembertől.
Casso viszont teljesen kiég az ötleten az első perctől kezdve, tekintve, hogy nem feltétlenül pozitívak a tapasztalatai ezzel a sporttal vagy a helyszínével kapcsolatban, de ez se nem az rg, se nem maga a csarnok hibája, Casso is belátja, hogy amúgy Csepit nézve jogos az ötlet, szóval egyszerre támogatja, de röhögve fogja is a fejét miatta. :)
- Jaj, ne, a végén még Szelei Liza lesz a húgomból - vigyorogtam rá, mire Casso szórakozottan mosolyogva kapta el a tekintetem.
- Kvalifikált olimpiára, szóval ezt nézve mondjuk hajrá - röhögte el magát őszintén - Minden másban meg túl jó arc a húgod ahhoz, hogy olyan legyen.
- Te hány évesen kerültél abba a csarnokba vízilabdára?
- Pont annyi, mint most a húgod. Legközelebb, ha összefutok vele, az lesz az első mondatom, hogy "üdv az életemben" - játszott el a gondolattal derűsen, mire felnevettem - Majd szólok, hogy mit csináljatok máshogy, ha azt látom, hogy abba az irányba megy, hogy szar hatással legyen ez az egész a lelkére.
- Hinni fogok neked, szóval meg is kérlek rá - mosolyodtam el, majd belegondoltam - Olyan lehangoló, ha valakire a sport rossz hatással van.
- Nem önmagában a sport van rossz hatással, csak minden más, ami ahhoz kapcsolódik, toxic edző, szülők, közösség, nyomás... az, hogy ezekkel el lehet venni a sport lényegét, az nem jelenti azt, hogy a sportolás alapból bárkit lehúzhat.
- Mondta az ex-versenysportoló, aki otthagyta a sportját és most arányilag sokkal többet sportol, mint akkor.
- Azért hagytam ott, mert tizennégy voltam és hülye. Így huszonegy évesen nyilván nem fogom még amiatt rágni magam.
- Ezért egy szép napon fogtad magad, és úgy gondoltad, hogy fussuk le a maratont háromszor - mosolyogtam rá.
- Egész jó flex, nem mondhatod - emelte fel a poharát szórakozottan mosolyogva, majd beleivott a vizébe.
- Te általánosságban is egy nagyon nagy flex vagy - vallottam be mosolyogva.
- Te mondod, Szöszi?
- Tulajdonképpen csak hatezer sportteljesítményed van, két jogsid, vízimentőid, C1-es nyelvvizsgád, irigylésre méltó egyetemi életed, egy tök jó munkád az irányodban, amivel pofátlanul jól keresel, meg mindehhez a személyiséged...
- Ja, meg egy díjazott és szétkeresett művész barátnőm. Lassan négy éve vagy hivatalos flexem, azon kívül még két éve titokban.
- Ugyanez - mosolyogtam.
Nagyon szeretek büszke lenni rá, és eszméletlen jól esik, hogy ő is mindig az rám. <3
- De szép az ég! - csillantak fel a szemeim, ahogy oldalra néztem, mire Casso is arra pillantott.
A Nap ekkor kezdett lemenni, a naplemente első sugarai színesen kezdték átfesteni az eget, néhány halvány felhőfoszlánnyal díszítve, mindezt rávetítve a Balaton hullámaira, ami eszméletlen gyönyörű volt.
Eközben az étteremből halk, nyugodt zenék szűrődtek ki, leginkább zongora alapúak, és annyira hangulatos volt az egész, hogy gyorsan le is fotóztam az eget.
- Van kedved majd kiülni arra a stégre? - mutattam egy picivel odébb.
- Ja, kiülhetünk - ment bele Casso - Fizessünk? - kérdezte, hogy akarok-e már most menni.
- Egy pár perc múlva, addig beszélgessünk még - mosolyogtam rá.
Egy kicsivel később végül fizettünk, majd átsétáltunk arra a nyugodt helyen lévő stégre, és úgy, ahogy voltunk, leültünk a szélére.
Az ég kék színe ekkor már egyre halványult, átadva a helyet a rózsaszín és narancssárga fényeknek, a gyenge légmozgás miatt pedig kicsit intenzívebben hullámzott már a Balaton, megtörve a felszínén néhány napsugarat, amikből néhány ragyogóan csillogtatta a tó vizét.
A szellő a szőke, hosszú tincseimbe kapva lobogtatta őket gyengéden, a magával hordott illatokkal simogatva a bőrömet, ami olyan kellemes volt, mindezt a barátom mellett, aki a kezemen pihentette az övét, ösztönösen megsimítva a kézfejemet az egyik ujjával, így nem csodálom, hogy abba se tudtam hagyni a mosolygást.
- Annyira szeretem ezt a látványt - vallottam be megtörve a kellemes csendet - Meg az egész helyet. Az előtt is szerettem, hogy itt ismertelek meg, vallottam először szerelmet neked, aztán jöttem veled össze, de azóta szerintem jogosan imádom - mosolyogtam rá.
- Valahol arrafele voltunk szerintem - mutatott az egyik irányba, visszaidézve az első kapcsolatunk kezdetének pillanatát, mire én is arra néztem.
- Igen, szerintem is - értettem egyet, miközben az emlékek hatására elmosolyodtam magamban - Ha stílusos lennék, azt mondanám, hogy deja vu, hogy megint itt vagyunk, és az eget nézzük közösen a parton - tettem hozzá mosolyogva, mire elnevette magát.
- Ja - mosolygott szórakozottan - Nagyon stílusos vagy, Szöszi - tette hozzá elszórakozva a megfogalmazásomon.
Nevetve ránéztem, majd hozzábújtam oldalról, mire ösztönösen átölelt.
- Mit szólsz, ha a jövőben lenne itt egy nyaralónk? - dobtam fel az ötletet csak úgy.
- Mikor szeretnéd? - kérdezett vissza, megsimítva az ölelésében.
Hitetlenül mosolyogva néztem rá.
Szeretem benne, hogy feldobtam egy ötletet, és nem megkérdőjelezte, nem kellett meggyőznöm, részletekkel körülírnom, hanem egyből az volt a kérdése, hogy mikor váltsuk valóra.
- Jövő nyárra mondjuk? - néztem rá.
- Oké - ment bele egyszerűen, a világ természetességével.
- Annyira jó lenne - gondoltam bele fantáziálva - Tényleg szerelmes vagyok ebbe a helybe. Gondolj bele, kiülnék a partra, vagy a teraszra, ahonnan ezt a gyönyörű helyet láthatom, egy rajzfüzettel, egy festővászonnal, vagy egy kávéval, vagy ha te is szeretnél csatlakozni, akkor veled, és... na jó, ez az új álmom, eldőlt - láttam be elnevetve magam.
- Meglesz, nyugi.
- Neked van valami álmod a jövőre nézve? - néztem rá.
- Ja, pont olyan vagyok - jelentek meg a szórakozott gödröcskéi az arcán - Holdraszállás, amerikai elnökválasztás megnyerése, feltalálni a rák ellenszerét, országalapítás...
- De most komolyan - nevettem.
Bár én szívesen lennék Vargarolandia állampolgára. :)
Casso kicsit jobban magához húzott, hogy a mellkasának dőljek, ő pedig hátulról átölelve a fejemre tudja támasztani az övét, ami olyan kényelmes volt, hogy szívből reméltem, hogy neki is az és jó sokáig így maradhatunk.
- Nem spoilerezek - válaszolt végül egy halvány mosollyal az arcán, mire elnevettem magam.
Mosolyogva elhelyezkedtem a karjaiban, ő pedig nemsokára témát váltott.
- Hogy lesz neked tovább a hét? - kérdezte.
- A lányokkal találkozni fogok pénteken - meséltem - Könnyebben összehoztuk, mint azt hittem. Sacinak nagyon cuki a főnöke, meg elég jó pozícióban is van ahhoz, hogy meg tudta oldani, Enikő két napra otthagyja Andrist Pécsen, mivel Andris az ottani haverjaival úgy is megy valami koncertre, szóval jól jön ki, Lili pedig előtte lévő nap veszi fel a stúdiólemezét azzal a fuvoladarabbal, úgyhogy jól fog jönni neki a kikapcsolódás. Egyébként azt meséltem, hogy egyre több ötletünk van Saci vállalkozásával kapcsolatban? Elkezdtünk vezetni egy füzetet, ahová mindent felírunk, ami csak eszünkbe jut.
Sacinak régi álma már, hogy egy napon lehessen egy saját cukrászdája, ahol mindenféle különleges és egyáltalán nem szokványos sütiket lehet venni, szabadon kihasználva a kreativitását, tehát mi ketten már egy csomó ideje ezen fantáziálgatunk, hogy mit hogyan lehetne megvalósítani majd, neveken, dizájnokon gondolkodunk, ezer meg egy ötleten a helyhez, amihez én értek, mindenképpen hozzáteszek majd valamit, megtervezem neki a logókat, amit csak lehet, és nagyon élvezzük, főleg, hogy kezd egyre reálisabb lenni az ötlet. :)
- Ja, meg Ricsi is. De rohadt jól haladtok amúgy.
- Remélem, sikerül valamikor a jövőben tényleg valóra váltani ezt az egészet.
- Sima lesz, hidd el.
- Ha te mondod - mosolyodtam el - És neked mi lesz még a héten?
- Nem tudom, de jövő héten valszeg nem alszom.
- Fesztiválszezon - egészítettem ki helyette mosolyogva.
- Ja, Laciékkal végigtoljuk az egészet. Meg Eri is beugrik. Jó lesz amúgy, utána két nappal megyek le anyámékhoz vagy kétszáz kilométert.
- Annyira cuki, hogy vettek ketten egy nyaraló-félét ott, ahol megismerkedtek.
- Az, csak ha ott vannak, kicsit nagyobb szívás eljutni oda, mint a szomszédotokba.
- De azért jó lehet visszamenned oda, ahol születtél, nem? - néztem rá mosolyogva.
- Aha, nagy flashbackjeim vannak négy éves koromból - biccentett szórakozottan.
- Azért én emlékszem még, amikor tizenkettedik végén egy jól sikerült buli után beszöktettelek magunkhoz, és szétdicsérted a környéket - mosolyogtam, mire az emlék hatására elröhögte magát.
- Tényleg bírom azt a helyet amúgy. Kicsit irreális volt, amikor veled mentem oda, de amúgy jó volt.
- Nekem is tetszett - mondtam őszintén.
Egy pár másodpercre csendben voltunk, ami kellemes érzést hagyott magával.
A természet hangjai az egymás iránt táplált érzelmeinkkel keveredve olyan nyugtatóan hatottak rám, hogy néhány pillanatra lehunyt szemekkel csak jobban hozzá bújtam.
A kicsivel odébb lévő étteremből, ahol nemrég voltunk, halkan elszűrődtek hozzánk a nyugodt zenék, miközben néhány madár elrepült a parton, a víz csobbant egyet valahol, az ég pedig egyre aranylóbban fénylett a naplemente miatt.
Olyan idilli hangulata volt az egésznek, hogy egy életen át a pillanatban tudtam volna maradni, és semmi mást nem éreztem, csak szeretetet minden iránt, és akkora lelki békét magamban, hogy szinte szárnyaltam tőle.
- Nagyon hálás vagyok miattad - szólaltam meg halkan, őszintén megtörve a csendet - Hihetetlen, hogy mennyi mindennek kellett pontosan úgy alakulnia, ahogy végül alakult, hogy most itt lehessünk. És ha ezt nézem, semmit nem tudok bánni a múltból, mert mindennek így kellett történnie. Azt hiszem, a múltbéli énem el se hitte volna, hogy húsz és fél évesen már itt fogok tartani, hogy egyszerűen csak imádom az életem, mert boldog vagyok és az összes álmom valóra válhat. Szóval tényleg hálás vagyok, mert ezt nagyon nagy részben neked köszönhetem - néztem fel rá.
Casso, ahogy ránéztem, elszakította a tekintetét a parttól, és a szemembe nézett.
- Figyelj, az én szemszögemből, még én se hiszem el, nemhogy a múltbéli énem - közölte a hajába túrva, miközben elröhögte magát - Bőven nincs két éve, hogy az összes létező kapcsolatról le tudtam volna mondani egy életre. Most meg ha felsorolnám, hogy milyen rohadt jó minden, még én is meglepődnék - mondta szórakozottan.
A túlpart irányába nézve egy vitorláshajóra tévedt a tekintetem, ami az innen fényesen csillogó víztükör vonalán ment végig.
- Olyan, mint ha végre révbe értünk volna, nem? - kérdeztem őszintén.
- Mert révbe is értünk, Szöszi - válaszolta egyszerűen, az egyik szőke hajtincsemet a fülem mögé tűrve.
Ahogy egymás szemeibe néztünk, minden érzelmünket kifejezve egy pillantással, szinte egyszerre hajoltunk a másikhoz lassan, majd úgy, ahogy voltunk, a stégen, a naplementében, hosszasan megcsókoltuk egymást.
A csókunk közben Casso az egyik kezét a derekamon tartotta, azzal ölelte át, a másikkal pedig gyengéden megsimította az arcomat - az érintésétől az egész testemen végigjárt az az összetéveszthetetlen, mindennél kellemesebb érzés, amibe akaratlanul belemosolyogtam.
Amikor elhajoltunk egymástól, mosolyogva egymás szemeibe néztünk, majd egyszerre hallottuk meg a hozzánk elszűrődő, éttermi zenék közül az akkor elinduló A Thousand Years-t.
- Erre táncoltunk a szalagavató végén - idéztem vissza, ahogy már biztos voltam benne, hogy tényleg ezt a zenét hallom.
Mindig emlékezni fogok, mit mondott nekem akkor.
Casso mosolyogva elkapta a tekintetemet, majd szinte a gondolataimban olvasva elnevette magát és előre belemenve a ki se mondott kérésembe, megszólalt:
- Oké, gyere - állt fel, majd a kezemnél fogva mosolyogva felhúzott, amit vigyorogva hagytam.
Ahogy már odafigyeltünk a zenére, egész jól hallottuk, szóval átöleltem a nyaka körül, hogy egy picit a kedvemért egymás karjaiban, csak úgy, lassúzgathassunk rá.
- Tudod... - szólaltam meg halkan, kizökkentve magam a gondolataimból és megtörve a csendet - Egyszer azt mesélted, hogy régebben benned volt, hogy mivel nagyon hamar kezdtél érdekelni, kiábrándulhatok belőled, ha tényleg megismerlek. Őszintén, ez nálam pont fordítva történt. Nagy részben tényleg olyan vagy, mint amilyennek képzeltelek, a többi pedig, amit megismerhettem belőled, csak azt érte el, hogy sokkal jobban megszerettelek. Szóval ha visszamehetnék a múltba, azt üzenném az akkori énemnek, hogy ezt tegye egyértelműbbé neked - mosolyogtam rá, mire elkapta a tekintetem.
Casso szorosabban átkulcsolta a kezeit a derekam körül, a gondolataiba veszve körbepillantott, majd pár másodperc múlva vissza rám, és egy kis habozás után megszólalt.
- Tudod, milyen voltál amúgy, amikor először láttalak?
Megdobogtatta a szívemet a kérdése, mert szinte soha nem szokta felhozni azt az alkalmat, ami napra pontosan hat éve történt még nyolcadik utáni nyáron a WestEndben, és őszintén, azt hittem, hogy nagyon részletes dolgokra már nem is emlékszik, hiszen annyi minden zajlott azóta az életünkben.
- Elveszett és azt se tudtam, mit akarok az élettől - foglaltam össze magamon mosolyogva.
- Az én voltam, Pöttöm - röhögte el magát őszintén - Nem tudom, milyen megérzéseim voltak akkor, de ahogy láttalak, nem véletlenül fogtál meg egyből, vagy tűntél ki mindenki közül.
- Hihetetlen, hogy emlékszel még arra a pillanatra - mosolyogtam.
- Az első pillanat volt, amikor valahol megéreztem, hogy van még esélyem ebben az életben bármire. Nyilván emlékszem.
- Ilyen volt először látni engem? - kérdeztem mosolyogva, vadul dobogó szívvel, miközben továbbra is együtt táncoltunk, lassan a zenére.
- Még most is ilyen, Szöszi.
Amilyen természetesen mondta ezeket, annyira elérzékenyültem a pillanattól, az egésztől, a szavaitól, a környezettől, a helytől, az idillitől, a zenétől, mindentől, hogy éreztem, hogy nemsokára be fogok könnyezni, és ezt ő is látta rajtam, persze, hogy látta, de csak egy apró, édes mosollyal az arcán hagyta.
- Annyira szeretlek - néztem fel rá a szememet megtörölve, abban a pillanatban még igyekezve nem elsírni magam a boldogságtól, hogy bármilyen értelmes kommunikációt le tudjunk még folytatni.
Casso erre mosolyogva lelassított egy kicsit, majd az arcomat megsimítva a szemembe nézett.
- Én is téged, Pöttöm. De tényleg.
Ekkor már elhomályosultak egy kicsit a szemeim a könnyeimtől, de lassan le is hunytam őket, ahogy ő is, amikor odahajolt hozzám, hogy egy hihetetlenül érzelmes, és hosszú csókkal írja mindezt alá.

"I have loved you for a thousand years
I'll love you for a thousand more"

A zene eközben a végefelé kezdett járni, ahogy mi egymásba veszve a Balaton-parton, a naplementében csókoltuk meg egymást újra és újra, mint ha csak mi ketten lennénk az egész világon, ami annyira gyönyörűnek és tökéletesnek hatott akkor, hogy kedvem lett volna örökké élni.
Ahogy elhajoltunk egymástól, Cassoval mosolyogva belevesztünk egymás szemeibe, és már épp megállapítottam volna, hogy ez a pillanat már nem is lehetne ennél tökéletesebb, és boldogabb se tudnék lenni, amikor...
Amikor Casso egy picit ellépett tőlem, és azzal a halvány, nyugtató mosollyal az arcán a világ természetességével letérdelt elém, mire a szám elé kapva lesokkolódtam.
Észre se vettem azelőtt, hogy elővett egy gyűrűt, de ahogy akkor már megláttam, mondanom sem kell, a szívem olyan sebességben kezdett verni, mint még soha életemben, fel se fogtam szinte a pillanatot, hogy ez most valódi, ő pedig mindezt látta rajtam, sőt, talán mosolyogva azt nyugtázta, hogy pont erre számított.
- Szöszi - törte meg a csendet mosolyogva a hullámok hangjával a háttérben, a szavai hallatára pedig azt éreztem, hogy egész testemben megremegek, a lehető legjobb értelemben - Tudod, hogy ezer éve megkérdezném már, szóval... hozzám jönnél feleségül? - kérdezte azzal az imádnivaló mosolyával az arcán, a legtermészetesebben és emiatt a legszívmelengetőbben, ahogy azt csak lehetett volna, én pedig már az előtt éreztem, hogy elsírom magam, hogy kimondta volna.
- Persze! - válaszoltam gondolkodás nélkül, sírva a boldogságtól, és ebben a pillanatban már borultam is a nyakába - Úristen, Casso - suttogtam ezerrel verő szívvel, annyira magamhoz szorítva, amennyire csak tudtam, és legszívesebben sosem engedtem volna el.
A barátom mosolyogva ölelt vissza, hagyva, hogy megéljem életem legeslegboldogabb pillanatát, majd belepuszilt a hajamba.
- Életem szerelmének akartalak szólítani amúgy, csak ezen a helyen a Szöszi most "deja vu"-bb volt - mondta mosolygással a hangjában, mire sírva elnevettem magam.
- Komolyan a menyasszonyod leszek? - néztem rá a szememet törölgetve, nevetve a boldogságtól, annyira boldogan, mint amilyen még sosem voltam ezelőtt.
- Nekem bejönne - mosolygott rám, az arcomat megtörölve.
- Úristen! - borultam vissza a nyakába visítva, amivel kishíján feldőltünk mindketten, de ő csak halkan nevetve simította meg a derekam, ahogy visszaölelt, és megpuszilt.
Ahogy elengedtük egymást, boldogan törölgetve a szememet, engedtem, hogy most már felállhasson ő is, szóval ott, a parton, a naplementével a háttérben megálltunk egymással szemben.
Mint valami álomban.
- Na, gyere csak - fogta meg a kezem Casso mosolyogva, én pedig folyamatosan sírva hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a csodaszép gyűrűt, ami ahogy a kezemen volt, gyönyörködve ránéztem, mert eszméletlenül csodás volt.
- Köszönöm - néztem rá a könnyeimtől homályos szemekkel, szinte nevetve az örömtől, mire megjelentek a gödröcskéi az arcán.
- Most kértelek meg és mondtál igent, Szöszi, komolyan te köszönöd meg nekem? - kérdezte szórakozottan.
A szememet nevetve megtörölve beláttam, hogy ez tényleg viccesen hangozhatott, úgyhogy pontosítottam.
- Rád értettem, hogy köszönöm. A létezésedet, hogy ismerlek, hogy vagy, ráadásul velem, és... - kerestem a szavakat a könnyeimmel küszködve, amik közül egyet mosolyogva letörölt az arcomról - Nem tudok normálisan beszélni, bocsánat - töröltem meg a szemem nevetve, ő pedig mosolyogva hallgatott.
- Akkor szerintem csak gyere ide - lépett közelebb hozzám egy mosollyal az arcán, majd egy pillanat sem telt el, mire már hosszasan meg is csókoltuk egymást, olyan érzelmesen és hosszan, mint még soha ezelőtt.
Nincsenek elég kifejező szavak arra, hogy elmondjam, mennyire szeretem.
És arra sem, hogy azt a boldogságot, amit kaphatok tőle, kaphattam mindig és tudom, hogy érezni is fogok mellette egész életemben, mindezt már abban a pillanatban is éreztem, amikor először megláttam.
A lehető legjobb dolog, ami csak történhetett az életemmel, hogy a részévé vált.
Egy pillanat kellett, hogy beleszeressek, ami örökké tartani fog, most pedig egy újabb pillanat ahhoz, hogy tudjam, hogy örökké együtt is lehetünk.
Én pedig ezért egész életemben, és még azon túl is hálás leszek. <3

Mai nap - 5/5***: életem legeslegboldogabb napja! <3