December 1. (kedd)
Hihetetlen, hogy december van, de tényleg. Azt hiszem, életem egyik legtanulságosabb őszét zártam le.
Bár a legutóbbi naplóbejegyzésem óta - amit be sem fejeztem - csak néhány nap telt el, a lehető legkevésbé sem nevezném őket eseménytelennek.
Először is, csütörtökön végül mégis bementem az óráimra egy kis csúszással, amire utólag büszke vagyok, bár tudom magamról, hogy csak azért tettem meg, mert ha Casso hazavisz, elköszönünk a kapunkban és utána egyedül leszek a szobámban, menthetetlenül bele fogok veszni gondolatban az azt megelőző tizenöt óra eseményeibe.
Egyébként még aznap délután észrevettem egy e-mailt, ami új célt adott a napjaimnak és egy olyan szervezőtől kaptam, aki járhatott a korábbi kiállításaimon - most pénteken lehetőségem lesz egy újabb kiállítást tartani, mint fiatal, felfedezett tehetség, ami eszméletlenül bepörgetett.
- Mindenképpen szeretnék valami tematikát neki - gondolkodtam hangosan, amikor Anyának meséltem erről az egészről - Mondjuk nem mondanám, hogy mostanában olyan pozitív üzenetű festményeket készítenék - láttam be.
És így jött az ötlet - a kiállítás célja azoknak az embereknek az elérése közülünk, akik áldozatként érzik magukat, vagy nehéz időszakokon mennek keresztül, még ha ezt magukban is tartják, hogy lássák, hogy nincsenek egyedül, akkor is, ha hajlamosak vagyunk mind ezt érezni ilyenkor.
Mindig van kire, vagy mire támaszkodni, és a kiút is létezik, csak rá kell találnunk.
Egész nap ezt gondoltam tovább, mert minden egyes perccel egyre inkább szerettem volna ezt az egész gondolatot megvalósítani, és nem is akartam letenni róla, így teljesen bepörögtem tőle.
Azóta minden nap rengeteget dolgozom és fantáziálok ezen az egészen, és nagyon élvezem is.
Egy nappal később, pénteken találkoztam Ábellel - a színház után, amit egyébként nagyon élveztem, elmentünk sétálni.
Egy kisebb tó körül voltunk, és épp megálltunk a korlát mentén, a tavat nézve, amikor úgy esett a beszélgetés, hogy szóba jött kettőnk kapcsolata.
Őszinte voltam, elmondtam, hogy mit érzek olyan szempontból, hogy mostanában mennyi minden történik az életemben, felhoztam, amit csak tudtam, mindent, ami nem a szerelem-témába tartozik, és hogy én úgy érzem, hogy én ehhez most nem vagyok elég, és hogy ő mennyire jól csinált mindent, szóval semmiképpen nem vele van a baj, csak nem akarok visszaélni semmivel és megérdemli, hogy őszinte legyek vele, de én maradnék a barátságnál, ha ő erre nyitott még, illletve ezerszer bocsánatot kértem.
- Elsősorban mindig barátok voltunk, Vencsi, ne érezd rosszul magad emiatt.
- Tényleg nem akarlak megbántani - néztem rá szomorúan - Fontos vagy nekem.
- Nem bántottál meg, ne aggódj - mosolygott rám kedvesen - Nekem is szokatlan volt néhány dolog, megpróbáltuk, barátok maradunk, semmi baj.
- Biztos? - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Persze. Tudod, sodródtunk az árral - emlékeztetett, mire akaratlanul elmosolyodtam.
- Igen, valahogy úgy.
Őszintén, megkönnyebbültem ettől az egésztől, és érzem, hogy akármennyire is tartottam attól, hogy félreértem az érzéseimet és megbántom őt, helyes lépés volt, mert tényleg barátok maradtunk, harag nélkül.
Harmadik esemény, Enikővel beszéltem valamelyik nap, és kiderült, hogy az anyukájának új párja van, akiről már eddig is szó volt, viszont Enikő már meg is ismerkedett vele, és az első perctől kezdve egy hullámhosszon vannak. Enikő úgy fogalmazott, hogy az anyukája új párja "a legújabb haverom". :) Ráadásul jövő héten ő is ki fog menni megnézni Enikő versenyét, Enikő pedig ettől teljesen elolvadt.
Megértem, és nagyon örülök is neki. <3
Ezenkívül felkerestem Nórit, a régi pszichológusomat, akivel egy beszélgetésen már túl is vagyok, és az a közös célunk, hogy a lelki gátaimnak, a traumáimnak és a pánikrohamjaimnak együttes erővel búcsút intsünk.
És úgy érzem, hogy segít, tényleg.
Nagyjából ennyit tudok most elmesélni, de ezek is sokat vittek előre.
- Ja, de várj, akkor te ilyen bulis-lány vagy? - értelmezte a velem szemben ülő srác, mire zavartan elnevettem magam.
Ma délután randin voltam.
A történet annyi, hogy az egyetemről egy srác egyszer odajött hozzám, amikor egyedül voltam, beszélgettünk és gondolom, szimpatikus lettem neki, bár nem tudom, mitől, mindenesetre elhívott randizni.
Nem mondom, hogy nem volt nyomulós, amikor elhívott, konkrétan nem éreztem opciónak, hogy ma ne kössek ki ebben a kávézóban a randin, mindenesetre úgy voltam vele, hogy oké, végülis miért ne.
A fiút egyébként Milánnak hívják, haverkodós típus, bár én eddig elkerültem, és mondjuk függetlenül attól, hogy egyébként egész kedves, meg jófej volt velem, nem nagyon tudtam én se, hogy mit keresek itt.
- Nem kifejezetten mondanám magam annak, csak szoktam találkozni a barátaimmal - pontosítottam.
- De gondolom, buliztok is, nem?
- Eléggé függ a helyzettől, hogy mit csinálunk.
- Ja, vágom - biccentett - Na, és amúgy mesélj, miket szoktál csinálni még?
- Gitározom, járok magántanárhoz, meg nagyon szeretek rajzolni, vagy festeni, nyilván, ha már ebbe a suliba járok - gondoltam bele.
- De csak magadnak rajzolgatsz, vagy...?
- Most pénteken lesz egy kiállításom. A negyedik kiállításom életemben - tettem hozzá - Egyébként pedig illusztrátorként szeretnék dolgozni a jövőben, vagy valami hasonlóként, szóval nem annyira mondanám, hogy csak magamnak szoktam. De nyilván sokat szoktam magamnak is.
- Menő. Van egy haverom, aki hasonlót akar, mint te. Mondjuk nemtom, milyen lehetőségei vannak, legutóbb olyan másnaposan ment be egy állásinterjúra, hogy az első tíz percben még le kellett tisztáznia, hogy most amúgy melyik állásra akarja felvetetni magát - mesélte röhögve.
- Részvétem - nevettem el magam, mert egyébként nem tudtam, hogy reagáljak erre.
- Te dolgoztál már amúgy?
- Igen, egy kávézóban. Te?
- Ja, ezt-azt, csak hogy legyen valami.
Szóval ilyesmi beszélgetéseket folytattunk, az összes felszínes témát végigjárva, de minden elismerésem, mert mindig fel tudott hozni egy újat.
Végigbeszélgettünk vagy egy órát anélkül, hogy így utólag ki tudnék emelni valami érdemlegeset, amiről beszéltünk, váltogattuk a témákat hárommondatonként, mindenesetre a kávém finom volt, meg a hely is tetszett, ahol ültünk.
- Amúgy én nem vagyok valami nagy kávés - mondta körbenézve a kávézóban - Mindegyik ugyanolyan kábé. Inkább Hell akkor már.
Viszonylag sűrűek voltak az olyan megjegyzései, amikre akárhogy is próbáltam, tényleg nem tudtam, hogy mit mondjak.
- Mindenkinek más az ízlése - mondtam végül.
- Te olyan kávés-lánynak nézel ki. Hova jártál gimibe amúgy?
- Szent Ferenc Alapfokú Művészeti.
- Ja, vágom, melyik, egy haverom oda felvételizett, aztán random kiment suliba Ausztriába. Voltál már Ausztriában?
- Néhányszor. Síelni például.
- Síelni én is, haverjaimmal. Egyik haverom bebaszott a Hüttében, aztán nekiállt síelni, rohadt vicces volt.
- Biztos - húztam egy mosolyra a számat.
Komolyan, nem volt velem bunkó, egyszerűen csak annyira elütött a személyisége az enyémtől, hogy minden egyes eltelt perccel egyre jobban elbizonytalanodtam, hogy mit keresek én itt.
De a randi mentségére szólva, a kávé nagyon finom volt, illetve a helyiségben szóló zenék közül egy felkeltette az érdeklődésem, úgyhogy miközben Milán beszélt hozzám, igyekeztem minél többet kihallani a szövegből, hogy otthon rákereshessek.
- Van Instád? - vette elő a telefonját Milán mindeközben - Mi a vezetékneved amúgy? - akadt meg, ahogy rámkeresett.
- Székely. Székely Levendula - tisztáztam le a teljes nevemet, csak hogy ne legyen több kérdése - De nem igazán használom az Instámat, szóval... - tettem hozzá, megelőzve, hogy bekövessen, nekem pedig engedélyeznem is kelljen.
- Nem baj, bekövetlek azért - keresett rám, ebben a pillanatban meg már meg is voltam - Cringe lett volna, ha most láttam volna csak, hogy van valaki a bio-dban, vagy ilyenek - jegyezte meg szórakozottan.
- Akkor nem lennék itt veled, szerintem - válaszoltam egyszerűen.
- Jogos. Oké, bekövettelek.
Ha a jövőben még egyszer úgy döntenék, hogy hagyni fogom, hogy sodródjak az árral, legközelebb nem ártana előtte valami mentőmellény hozzá, vagy bármilyen lapátféle, hogy elkerülhessem az ilyesmi fordulatokat.
Akaratlanul belegondoltam, hogy egyébként tudok egy fiút az életemből, akinek van vízimentői végzettsége, aminek a gondolatától magamban nevettem egyet, kívülről pedig úgy jöhetett le, hogy valami egy picit megmosolyogtatott.
Továbbgondoltam, hogy Casson kívül egyébként Ákos is letette nyáron a vízimentőit, de ő nem volt valami hatékony a kimentésemben.
Metaforákat gyártok az életemből a fejemben randi közben, elég jellemző.
- Köszi, majd... engedélyezlek. Meg visszakövetlek - zökkentem vissza a beszélgetésbe.
- Ha bebaszva kiraknék majd valamit sztoriba, dumáljuk meg, hogy nem nézed, meg oké? - kötötte a lelkemre jókedvűen.
- Ügyelni fogok rá, ígérem - tettem fel a kezeimet elnevetve magam, igyekezve természetesnek tűnni.
Szóval épp ilyen és ezekhez hasonló témákat jártunk végig, amikor oldalra pillantottam, mert épp akkor ment el mellettünk valaki, egészen pontosan Lotti, aki ezek szerint eddig is itt volt, csak most vettük észre egymást.
Egyszerre csillantak fel a szemeink, amit Milán is észrevettt, úgyhogy felnézett az asztalunk mellett megtorpanó lányra.
- Szia! - mosolyodtam el ösztönösen.
- Szia Leni - mosolygott rám Lotti, majd Milánra nézett - Hali - köszönt neki is.
- Cső - intett neki Milán.
- Bocsi, nem láttalak eddig - nézett vissza rám Lotti - Törit tanultam ott hátul, Bíró ki fog végezni holnap a tézéjével.
Legszívesebben lecsaptam volna az alkalomra, hogy itt és most hagyj kérdezzem ki, vagy üljön le hozzánk, vagy valami ilyesmi.
- Nagyon tetszik a hajad - dicsértem meg, mire Lotti elvigyorodva megigazította.
Levágatta, nagyjából lapockáig érőre, az első két tincsét pedig frufruszerűen rövidebbre, ami két oldalról keretezte a gyönyörű arcát a ragyogó, kék szemeivel.
- Köszi, tegnap voltam fodrásznál. Megelőzted a bátyámat ezzel - tette hozzá mosolyogva, a dicséretemre utalva, illetve egyértelmű volt az is, hogy melyik bátyjára gondol, mire én is elmosolyodtam - Na jó, egyébként bocsi, nem akarlak zavarni titeket - pillantott Milánra, majd mosolyogva rám - Ma délután hazajön hozzánk Heni, meg Anya is rá fog érni, és sütni fogunk, mert december van és egy csomó ötletem van, szóval, ha akarsz, ugorj majd át nyugodtan.
Miután Lotti elköszönt tőlünk és elment, még egy picit feltöltődve éreztem magam, majd visszanéztem Milánra.
- Barátnőm, szomszéd család - magyaráztam meg három szóban, gyorsan.
- Jaa, vágom.
És minden ment tovább ugyanúgy.
Amikor már úgy éreztük, hogy ez így első randira elég is lesz, felálltunk, hogy fizessünk.
- Nemtom, felezzünk, vagy fizessem neked? - nézett rám Milán, amikor már a pultnál álltunk, mire a pultos lánnyal egyszerre néztünk rá, aztán egymásra.
- Köszi, fizetem magamnak - válaszoltam végül.
Felidéződtek bennem Casso szavai még múlt hétről, amikor azt mondta, hogy nem minden két ember született arra, hogy ki tudjon alakulni közöttük valami.
Teljes mértékben alá tudom támasztani.
Milánnal az egyik buszmegállóig tartott a közös utunk, ahol elköszöntünk egymástól.
- Köszönöm a délutánt, jól éreztem magam - néztem rá egy mosolyt csalva az arcomra.
- Ja, én is kösz. Az a te buszod? - pillantott át a vállam felett.
- Igen - válaszoltam, bár átfutott a fejemen, hogy ha nem az lett volna is ugyanezt feleltem volna.
- Akkor, majd még dumálunk. Na, helló - lépett oda hozzám, majd megölelt, elég haveriasan, de őszintén, nem igazán hiányoltam az intimitást az öleléséből.
- Szia - léptem el tőle, majd intettünk egymásnak, ő továbbment, én pedig felszálltam a buszra.
Érdekes volt, de annyi biztos, hogy elég jól szórakoztunk Anyával, amikor otthon mindezt elmeséltem neki. :)
*****************************************
Folytatás következik!