[11.25.]
Amikor már megettük a kajáinkat, és igazából már mindennel végeztünk ma este és a világon semmi más nem maradt hátra, beültünk a hálószobába az ágyra, csak úgy, egymás mellé, mert a kanapén már sokat voltunk.
- Tényleg aludhatsz itt - néztem rá őszintén.
- Ha kábé veled egyszerre akarnék elaludni, itt fogok.
Halványan elmosolyodtam, majd a következő pillanatban a női létem áldásainak köszönhetően begörcsölt a hasam, de úgy teljes erőből, mire akaratlanul összegörnyedtem egy kicsit.
- Megvagy? - kérdezte Casso, mire egy picit igyekeztem kiegyenesíteni.
- Csak a szokásos - mosolyogtam kínosan, egy másodpercre közben lehunyva a szemem - Most kicsit irigylem a nővérem - jegyeztem meg, mire Casso halkan elnevette magát.
A mellettem ülő srác kivett egy párnát maga mögül és odaadta, hogy a lábaimat felhúzva, a hasamnak szorítva átölelhessem, amit egyébként ilyenkor mindig szoktam csinálni, mert nekem valahogy segít.
Megdobogtatta a szívem a tudat, hogy ő ezt tudja.
- Köszi.
Egy pár másodperc múlva megtörtem a köztünk lévő csendet.
- Tudod... - szólaltam meg halkan, ő pedig a falnak döntve a fejét, rámpillantott - Gondolkodtam rajtad az utóbbi hetekben. Mármint, rajtad és anyukádon.
A téma hatására Cassonak egy kínos nevetés hagyta el a száját.
- Az egész téma off - közölte egyszerűen.
- De ez olyan... - kezdtem őszintén, szomorúan ránézve - Gondolkodtál már azon, hogy egyszer leüljetek beszélni? Vagy akármi ilyesmi.
- Miről? - kérdezett vissza egyszerűen - Rohadt régi történet ez az egész, Leni, nincs ezen mit megbeszélni. Alapból nem tudnék neki újat mondani és ő se nekem, veszekedtünk már annyit, hogy minden kibukjon.
Gondterhelten elkaptam a tekintetem, majd egy kis csend után őszintén megszólaltam.
- Bánt téged, Casso - mondtam ki szomorúan.
- Nyilván bánt - nevette el magát kínosan, maga elé nézve.
- El tudod mondani, pontosan mit érzel vele kapcsolatban? - néztem rá óvatosan.
Casso beletúrt a hajába, majd egy halk sóhajtás után őszintén megszólalt.
- Soha nem vallja be, akárhányszor felhoztam neki, kimagyarázza, de... - kezdte, most először így belemenve a témába, amit mindig kerülni szokott - Komolyan azt hiszi, hogy nem érzem, hogy még ha nem is tudatosan, de én vagyok a szemében az elbaszott gyerek. De rohadtul. Értem, szereti, ha a kezében van a kontroll, ha minden simán megy, azt is értem, hogy egész életemben szétaggódta magát miattam, sokszor mondjuk full feleslegesen, meg én is voltam rohadt nagy gyökér vele, de tényleg azt hiszi, hogy nem érzem, azokból, amiket a fejemhez vágott már az alatt a hatszázezer alkalom alatt, ahányszor összevesztem vele, vagy alapból, hogy én vagyok az, akivel veszekszik, a veszekedései a többiekkel apámon kívül, meg se közelíti az enyéimet.
- Ugyanúgy szeret téged is - mondtam őszintén, mire megrökönyödve hátradöntötte a fejét.
- Oké, vágom, nem ezt mondom, csak... - túrt a hajába - Mondjuk nyolcadikban konkrétan utált, vagy ha igazából nem is, én kurvára úgy éreztem. Én is szeretem anyámat, nyilván, és amúgy jó arc, bírom is, ha jóban vagyunk, veled is cuki, meg mondjuk mindenkivel az, csak én vagyok kábé, aki... hagyjuk is inkább - engedte volna el inkább a témát, pont úgy kerülve, mint mindig máskor.
- Nem érzed eléggé a szeretetét? - próbáltam megfejteni.
- Nem így mondanám, vagy hát... ez így nem valami konkrét - túrt a hajába kínosan - Ebbe eddig nem nagyon mentem bele, de... oké. Ez most úgy is egy ilyen beszélgetés - adta meg magát az arcát megdörzsölve - Nyolcadik előtti nyár, apám megcsalta anyámat - kezdte egyszerűen, mire döbbenten kikerekedtek a szemeim - Kiderült, az egész kapcsolatuk szétbaszódott addigra, elég jó rájönni erre öt gyerekkel, olyan mérgező volt az egész, mint a szar, csak kerülték, mert alapból szerették egymást, látod, most is, csak akkor konkrétan mindent elbasztak a házasságukban, amit csak el lehet, de úgy csináltak, mint ha minden jól lenne. Szokásos, gyerekek miatt kerülik a témát, aztán kerülik egymást, mindketten munkamániások lesznek szép lassan, kihal a családi élet, aztán valaki megcsal valakit, kiderül és kirobban az egész. Szarul hangzik, de nem hibáztatom apámat amúgy, mármint nem csak őt, mindkettőjüket ugyanannyira. Csak így nagyvonalakban, Apa októberben lépett félre, amikor elkezdtek balhézni Anyával egyfolytában, aztán november végefelé mondta ki Anya, hogy el akar válni, de kurvára nem váltak el, csak mérgezték a levegőt otthon, veszekedtek nonstop, minden szaron, nagyon durván, erre keltünk, erre feküdtünk, a maradék időben kerültük az otthon fogalmát is, gondolom közben rohadtul csalták is egymást, vagy egyvalaki minimum, de amúgy nem csináltak semmit, csak ment a szívás, mert képtelenek voltak meglépni, hogy elváljanak, szimplán azért, mert alapból szerették egymást, full mindegy, hogy ebbe így mindenki tönkrement, és kibaszott toxikus volt az egész. Aztán, valamikor decemberben volt egy rohadt nagy balhé, mármint a szokásosaknál is nagyobb, mindannyian láttuk, hallottuk, röviden Apa nekilökte Anyát valaminek közben, már nem tudom, Anya meg kirakta, szóval Apa lelépett. Január végefele elbasztak kocsival és agyrázkódást kaptam, szóval a szüleimből random kitört a törődés, mindegy, hogy anyámmal már rég rohadt szar volt a kapcsolatom, apámmal meg lassan már nem is volt, Apa visszajött hozzánk, minden ment ugyanúgy, mielőtt elment volna, aztán később megint lelépett. Utána február elején beadták a válópert, csak azért, hogy a válás előtt egy-két nappal random kitalálják, hogy most akkor mégse, mert átbeszélték a dolgokat, kibékültek, Apa meg költözik vissza, úgy se volt elég toxic a családi élet, szóval ezeket így lehetett feldolgozni. Ez a sztori nagyvonalakban - vázolta fel, én pedig nehéz szívvel hallgattam - És anyám komolyan azt hiszi, hogy mondjuk rám ez nem volt elég hatással így önmagában is. Vagy ha tudja is, nem eléggé, vagy fogalmam sincs, mert amúgy, értem, szar lehetett neki is, megcsalták, elhagyták, satöbbi, de ezt kurvára nem rajtam kellett volna levezetnie, akkor se, ha apámra ütöttem, meg tényleg nem voltam mintagyerek, alapból sem. A többi amúgy meg nem véletlen, ami kialakult bennem akkor is, meg azóta is. Nem felmenteni akarom magam, ne érts félre, csak mert ő mindig így veszi, akárhányszor felhozom ezt, de... baszki, tizennégy éves voltam. Rohadtul hatással volt rám, lelkileg is, minden, nem véletlen szakadtam ki a családból, olyan hiányosságok voltak az otthoni életben, mondjuk, hogy anyámtól mindent kaptam, csak anyai-benyomást nem, csak így példaként, hogy ezen ne csodálkozzunk. De komolyan, az volt az össz tapasztalatom akkor a szüleimről, meg a családról, hogy utálok otthon lenni, hogy mérgező, az egész, hogy nem bízok bennük és ők se bennem, hogy apám a szar elvileg, akiről Anya hatezerszer kihangsúlyozta, hogy rá ütöttem és egy az egyben ugyanaz vagyok, egyébként meg le vagyok baszva mindenért is, miközben foglalkozhatnának a saját problémáikkal, csak mert nekem is volt, nem kevés, csak valahogy az senkit nem érdekelt, leginkább, mert egy része miattuk volt és ment a szabadkozás, meg a ráfogás másra. Vagy mondjuk rám, hogy minden az én hibám. Az volt a benyomásom, hogy én vagyok az elbaszott, a probléma a családban, az egyik szülőm lelépett, a másik meg utál lassan és csak basztat mindenért, az aggódása is csak kontrollmánia, plusz kábé már kizártam magam az egész családból. Anyám meg, én nem tudom, mennyire érzem jól, de mint ha a világ legalapabb dolga lenne neki, hogy mindezen csak úgy túllendültem, meg nyomtalanul eltűnt belőlem, mert egyébként őszintén, rohadtul nem, már csak azért sem, mert ebben ő se valami nagy segítség, amikor újra és újra a fejemhez vág minden szart minden egyes veszekedésünkkor. Alapból nem segítség, hogy nekem vele még veszekednem kell, egyszer például előtted is, még szeptemberben, vagy mikor. Gyűlölök vele veszekedni, komolyan, az egészet, nem tudom elmagyarázni, egyszerűen csak szar, amikor már megint ott tartunk, de tényleg, kábé sírni lenne kedvem már néha, szóval szinte mindig úgy végződik, hogy lelépek, amikor kiborulok tőle. Főleg azóta, hogy egyszer összeesett, amikor túlmentünk, és majdnem meghalt. Anyám tipikusan az az ember, aki egy mondattal is képes kurvára kiborítani.
- Ezek óriási terhek rajtad - néztem rá együttérzően - Tényleg, semmiképpen ne hanyagold el őket. Nagyon nagy hatással van rád, ami teljesen érthető, éppen ezért foglalkozz vele.
- Ez nem így megy, Leni - dörzsölte meg az arcát.
- Csak beszéljetek, jelezd neki előre, hogy az érzéseidet akarod elmondani és őszintén mondd el neki, amiket most nekem, szeret téged, meg fog hallgatni.
- Ez nem ilyen, komolyan.
- Csak próbáld meg. Kérlek.
Casso sóhajtva a hajába túrt.
- Hogy kerültünk ehhez a témához egyáltalán? - zárta le a beszélgetést.
- Én hoztam fel.
Egy pár másodpercig ránk telepedett a csend, majd először kicsit bizonytalanul, halkan megszólaltam.
- Eszedbe jutottak a szüleid és ez a történet, amikor... - kezdtem halkan, az ölembe ejtett kezeimet nézve - Szóval amikor... döntöttél? Rólunk. Vagy általában, velünk kapcsolatban.
Casso erre újra nekidöntötte a fejét a falnak.
- Tudatosan eleinte nem - válaszolta őszintén - De amúgy ja, egyszer.
Bólintottam egy picit, majd egy kicsivel később újra megtörtem a csendet.
- Köszönöm, hogy elmondtad.
Casso nem válaszolt, csak rámpillantott, azt sugallva, hogy nem kell megköszönnöm.
- És csak hogy tudd... - folytattam óvatosan - Nem is tudod, mennyire megértelek. Attól tartok, hogy még jobban, mint te magadat.
A volt barátom erre zavartan beletúrt a hajába, majd őszintén, csak kitört belőle.
- Ezt rohadtul szeretem benned.
A szavai hatására megdobbant a szívem, talán akaratlanul el is mosolyodtam, és bár láttam rajta, hogy ezt nem feltétlenül akarta hangosan kimondani, és egy másodpercre el is bizonytalanodott tőle, végül úgy volt vele, hogy nem bánja, hogy kimondta.
Tényleg megértem, teljes szívemből, hogy milyen hatással van rá mindez.
- Oké, mindegy amúgy - zárta le a témát véglegesen, majd ebben a pillanatban el is terelte - Ha már anyámról beszéltünk... volt azóta valami a pánikrohamoddal? - nézett rám.
- Egyszer előjött azóta. Meg mégegyszer, de akkor csak majdnem - válaszoltam őszintén, az egyik hajtincsemet a fülem mögé tűrve.
Casso erre újra rámpillantott, és bár nem néztem vissza rá, éreztem az aggodalmat a tekintetében.
- Mikor volt?
Zavartan beletúrtam a hajamba, majd őszintén válaszoltam.
- Ábellel voltam egy sütizőben - meséltem nehezen - A sütiző utcájában összekoccant két autó. Nem volt nagy baleset, de elég volt a hangja ahhoz, hogy... beinduljon bennem ez az egész. Elég hirtelen volt.
- Segített neked? - kérdezte, egyértelműen Ábelről.
- Nem tudott, az utolsó másodperc lélekjelenlétemmel kiszaladtam a mosdóba. Eltartott egy darabig, mire lenyugtattam magam, de végül nagy nehezen sikerült - vallottam be - Az előző alkalom miatt már tudtam, hogy mik azok, amik le tudnak nyugtatni, vagy hogy mire kell gondolnom.
Casso egy pár másodpercig nem szólt, csak bólintott egyet, és már épp megszólalt volna, amikor megelőztem.
- Tudod... - kezdtem bele, mire rámnézett, én pedig bár nagyon szerettem volna kimondani valamit, inkább máshogyan közelítettem meg a témát - Szóval... ha akkor felhívtalak volna, felvetted volna? - néztem rá őszintén.
Casso összerakta a fejében a dolgot, egészen pontosan, hogy miközben Ábel kint várt rám, én a mosdóban a pánikrohamom közepette őt szerettem volna felhívni.
- Tudod, hogy igen.
Egy vegyes érzelmekkel teli, halvány mosollyal az arcomon magam elé nézve bólintottam egyet.
- Egyébként a harmadik alkalom, mármint akkor csak majdnem történt meg ez az egész, pár napja volt. Mostanában nagyon sokat festek és elég nehéz témákat dolgozok fel - meséltem a falnak dőlve a hátammal - Gyász, traumák, depresszió, bántalmazás... segítenek kiadni a dolgokat. Akkor épp a halálfélelmet akartam megjeleníteni, de... inkább nem kísérleteztem vele - fejeztem be elkapva a tekintetem - Úgy érzem, mint ha az utóbbi hónapokban csak menekültem volna a belső problémáim elől, mint ha egy dobozba zártam volna mindent, és most véletlenül kinyitottam volna az egészet.
Egy pár másodperc után halkan megszólaltam újra.
- Mindketten valahol a saját démonjainkkal küzdünk - mondtam ránézve, mire ő is rámpillantott.
- Valahogy úgy.
A fülem mögé tűrtem egy már alig nedves hajtincsemet, majd visszatérve az egyik korábbi témánkra, hozzátettem.
- Tényleg ne veszítsd el a reményt, mert akkor bármit küld az élet, talán észre sem fogod venni.
Cassonak egy halk, kínos nevetés hagyta el a száját, miközben hátradöntötte a fejét és a falnak döntötte azt.
- Emlékszem, amikor a végzős osztálykiránduláson első éjszaka különvonultunk beszélgetni, amikor már mindenki aludt... - hoztam fel, mire már tudta, hogy mire akarok kilyukadni - És hogy mit mondtál akkor - néztem rá, ő pedig befejezte helyettem, mielőtt én mondanám ki.
- Hogy soha többet nem hiszek a szerelemben, ha ez elbaszódik közöttünk. Ja - idézte vissza magát kedvtelenül - Nem mondom, hogy nem kezdem megközelíteni ezt az állapotot.
Nehéz szívvel összeszedtem a gondolataimat, majd az elkövetkezendő pár mondatra hátrébb szorítva a saját érzéseimet, őszintén megszólaltam.
- Tényleg nem tudhatod, hogy mit tartogat neked a jövő. Vagy kit.
Casso a mondatomra egy pillanatra fájdalmasan lehunyta a szemeit, talán a gondolatától, vagy attól is, hogy ezt hallania kellett tőlem.
Vagy attól, hogy tőlem hallotta ezt.
- Annyira rohadtul más a helyzetünk, Leni - mondta végül, nagy nehezen megtörve a csendet, mire felé fordítottam a fejem, ő pedig egy pár másodperc habozás után az ösztönzésemre folytatta - És annyira rohadtul nehéz is volt azt kérnem tőled, hogy engedj el.
Casso egy kicsit megszakítva magát, gondterhelten beletúrt a hajába, majd összeszedve a gondolatait, végig csak maga elé nézve folytatta, át se fogalmazva az érzéseit, egyszerűen csak hagyva kitörni magából.
- Túl jó lány vagy, Leni. De tényleg - vallotta be őszintén, zavartan elnevetve magát - Annyira, hogy azt se érzed, hogy mennyivel jobb vagy nálam, vagy mindenkinél, akit csak ismerek, vagy akit valaha megismerhetek, én meg egy olyat, mint te, képtelen vagyok csak egy kicsit is visszafogni. Márpedig rohadtul visszafogtalak, nem látod magad, de én igen téged, láttalak régen, még előttem, láttalak, amikor már együtt voltunk, amikor még jól mentek a dolgok, aztán ahogy elkezdtél aggódni miattam, stresszelni, önmagadat hibáztatni, Úristen, ki vagyok én ahhoz, hogy valaha is önmagadat utáld miattam, láttam, hogy milyen hatással kezdek lenni rád, hogy félned kellett mellettem, hogy összezuhansz, hogy remegsz, amikor veszekedünk, láttalak, amikor átjöttél hozzám megmagyarázni a dolgokat, láttam rajtad, hogy miket érzel irántam, és komolyan, annyira gyűlöltem magamat azért, hogy mindezt miattam érzed, csak azért, mert szeretsz. És látlak most is, Leni. Egyszerre örülök neki és utálom, hogy mostanában kezd kiderülni, hogy igazam volt veled kapcsolatban - mondta szívből - Egy darabig még vittelek fel, belevihettelek új dolgokba, boldoggá tudtalak tenni, de úgy tényleg, aztán nem tudom, mikor, de ez a felfelé ívelés egy ponton megállt, mert onnantól csak akadály voltam én, meg a kapcsolatunk abban, hogy tovább mehess, visszafogtalak azoktól a lépésektől, amiket mostanában tudsz megtenni, tényleg nem látod magad, de én igen téged, most kezdesz el kiteljesedni, és ez esküszöm, hogy amúgy rohadt jó, tényleg, csak... - túrt a hajába az érzéseitől fáradtan - Valahol meg... érted. Ha önző akarnék lenni, leginkább azt mondanám, hogy szar, hogy ezt az egészet én nem élvezni tudom, csak elfogadni. De hidd el, hogy neked tényleg örülök. Komolyan.
Szerettem ebben a beszélgetésünkben, hogy tényleg mindent olyan őszintén mondhattunk, ahogy csak akartunk.
Még akkor is, ha majdnem elsírtam magam a beszélgetés alatt.
- Az egészben az a szar, hogy... - szólalt meg újra, kicsit úgy beszélve, mint ha nem is direktben azért mondaná mindezt, hogy tudjam, hanem egyszerűen csak kimondja őket - Neked van hova feljebb, és nálad tényleg el tudom képzelni, hogy kiket ismerhetsz még meg a jövőben, akik rohadtul illeni fognak hozzád, akik legalább egy kicsit is megközelítik azt, ami való lenne neked, tele van az életed lehetőséggel, és te is olyan kibaszott egy csoda vagy, akinek a világ legboldogabb életét kéne élnie, én viszont... - nevette el magát feszülten, zavartan beletúrva a hajába - Annyira rohadtul nem illek bele neked ebbe az egészbe. Konkrétan a legjobb dolog vagy, vagy voltál az életemben, maga az a plusz, amit most te nélkülem tudsz megkapni, akit kerestem, Jézusom, én annyi embert ismertem már meg, tudom, hogy ki vagy az életemben, de olyan önző meg képtelen vagyok lenni, hogy csak ezért magam mellett tartsalak.
Ahogy hallgattam, végig éreztem, hogy szinte bármelyik pillanatban képes lennék elsírni magam a szavaitól, amik annyira szívből jöttek, hogy ettől egyből az enyémet szúrták keresztül.
- Casso, én... - kezdtem elhalt hangon, de tudta, melyik szóval akarom folytatni, úgyhogy kapásból már arra reagált.
- Istenem, Leni, ezzel csak kibaszol saját magaddal - tört ki belőle őszintén, az arcát megdörzsölve - Az, hogy érdekellek, az neked konkrétan egy kibaszás.
- Miért gondolod azt, hogy bármivel is jobb lennék nálad? - kérdeztem nehéz szívvel.
- Önmagában már azért is, mert ezt egyáltalán megkérdezted, amikor a világ legegyértelműbb ténye.
- Nekem nem az - válaszoltam gondolkodás nélkül.
Casso erre nem mondott semmit.
Egy kis ideig beállt közénk a feszült csend, de végül én szólaltam meg.
- Rád gondoltam, amikor pánikrohamom volt, téged akartalak felhívni egyedül, mert csak te tudtál megnyugtatni először is, és akkor is - vallottam be őszintén, mire rámpillantott - És érdekes módon ezek a pánikrohamok is csak akkor kezdtek el megjelenni, amikor két és fél év után már nem veled voltam. Amikor pszichológushoz jártam, egy éve, abban az időszakban, amikor utcára is alig mertem lépni, te voltál az egyetlen, aki mellett biztonságban éreztem magam, ami azóta sem változott, amikor ugyanitt legutóbb összevesztünk, neked tudtam egyedül elmondani, hogy mi történt a pánikrohamomkor, mert olyan hatással vagy rám, hogy melletted nem tartok attól, hogy rámtör megint, hogy bármi történhet. A lehető legjobb hatással vagy az életemre, amit csak el tudnék képzelni, minden, amit te a rossz hatásodnak érzékelsz, azok a saját, belső gátaim, amikhez nem voltam elég erős, hogy szembenézzek velük, vagy hogy összeszedjem magam, de ez nem a te hibád, főleg, hogy neked is van, meg volt is elég problémád. Egyáltalán, ez az egyik legjobb beszélgetésem, most, veled, mind közül, amiket az utóbbi másfél hónapban folytattam le bárkivel, olyan régen éreztem azt, mint amit most veled, hogy csak ülünk és beszélgetünk egy ideje, hogy elmondani sem tudom.
- Nekem mondod? - nevette el magát kínosan, arra utalva, hogy neki is.
- Nem akarom, hogy bármiért is magadat ostorozd, ami nem a te hibád.
- Teljesen mindegy, kinek a hibája, ha attól még ugyanúgy adott a jelenség, Leni. De szerintem ezt eléggé túltárgyaltuk már - zárta le a témát.
Tudtam volna még folytatni a beszélgetést, de nem erőltettem, csak bólintottam egy picit.
- Mit fogsz holnap csinálni? - érdeklődött, csak hogy elterelje a témát, szóval rákérdezett az első dologra, ami az eszébe jutott.
- Suliban leszek, aztán otthon. Az óráimon kívül semmi fixet nem tudok, szóval... - túrtam a hajamba.
- Elviszlek reggel, kocsival vagyok úgy is.
- Köszönöm, de ha nem akarod...
- Elviszlek, nyugi - mondta egyszerűen.
- Köszi - mosolyodtam el zavartan - És te mit fogsz csinálni holnap? - kérdeztem vissza.
- Esélyes, hogy beülök órákra.
- Esélyes? - nevettem el magam halkan.
- Hát most minden szart nem ülök végig.
Ezen halkan tényleg csak nevettem egyet, mert elég jellemző volt.
- Egy hónap múlva karácsony, szóval vizsgaidőszak is - realizáltam.
- Nyugi már, az a csaj vagy, akire ránéznek és már át is mentél ötössel.
- Ez egy kicsit túl optimista volt, nem? - mosolyodtam el.
- Dehogy. Oké, és karácsonyra mi a terv? - lapozott a témákban.
- Valószínűleg a szokásos. És szerintem esélyes, hogy megint együtt fogják ünnepelni a családjaink, szóval szerintem összefutunk - néztem rá mosolyogva.
- Ja, majd leverek megint mindenkit Rizikóban.
- És rajzolsz nekem Activity-ben - mosolyogtam.
- Na jó - röhögte el magát, ahogy visszaidéztem benne ezt az emléket.
- Egyébként még karácsony előtt mindenképpen szeretnék kimenni egy délutánra karácsonyi vásárba - kulcsoltam át a lábaimat fantáziálgatva - Mármint, erre szánnám az egész délutánt, hogy csak sétálok, élvezem a hangulatát... ilyesmik. Hó is eshetne akkor, sokat dobna a hangulaton. Annyi a probléma, hogy ha bárkit kivinnék magammal, egészen biztosan nem lenne annyi türelme hozzám, hogy ne érezzem kellemetlennek, hogy órákig el tudok bolyongani - láttam be halkan elnevetve magam.
Casso erre halványan elmosolyodott, majd egy pár pillanat múlva a gödröcskéivel az arcán rámnézett.
- Kimenjek veled?
Erre felcsillantak a szemeim.
- Kijönnél? - olvadtam el.
- Ja, én már úgy is tudom, mire számítsak - röhögte el magát derűsen.
Ezen halkan nevettem egyet, ő pedig kicsivel később hozzátette.
- Mondhatod Ábelnek, hogy csak a haverod vagyok.
- Tudja, hogy éltünk együtt - néztem rá.
- Együtt karácsonyoznak a családjaink, szomszédok vagyunk, a nővéred meg most terhes a bátyámtól, akivel összeházasodtak fél éve. Technikailag kábé most is együtt élünk - magyarázta szórakozottan.
- A legjobb barátnőm pedig az ikertesóddal él együtt - tettem hozzá.
- Ezt mondom.
Ezen az egészen egy furcsa mosollyal az arcomon, magam elé nézve beletúrtam a hajamba, majd őszintén felsóhajtva, egy kicsit hangulatot és témát váltva megtörtem a csendet.
- Ábel valahogy... - szólaltam meg a szoba sarkán tartva a tekintetem - Olyan mint te, de mégsem. Amiben meg nem, azt szeretném, hogy olyan legyen. Nem is feltétlenül, mint te, mármint, ez nem csak rólad szól személy szerint, hanem csak tudom, milyen elvárásaim vannak, miket szeretek érezni, mire van szükségem egy kapcsolatban, vagy valakinek az oldalán, mi lenne nekem a tökéletes, amik nélkül egyszerűen csak hiányt érzek, ürességet, ami független attól, hogy egyébként milyen velem. És nálad ilyet sosem éreztem - mondtam őszintén - Valahogy mint ha ezt már az az énem is tudta volna, aki egy perce látott csak kilencedikesként a gólyatáborban.
- Engem szoktál meg, Leni, nyilván alakított az igényeiden is. Mint ahogy az is, ahogy még most is viszonyulsz hozzám.
- Nekem is így hangozna, ha nekem mondták volna azt, amit én neked, de ez nem olyan, legalábbis nem erről beszélek. Összetettebb érzés ez annál, mint hogy hiányzol. Tényleg - néztem rá őszintén.
Casso maga elé nézve, a karjait a felhúzott térdén támasztva hallgatott, és nem úgy tűnt, mint aki tudna szólni, úgyhogy később megtettem én.
- Megtettem lelkileg azokat a lépéseket, amikre szükségem volt, vagy szükségünk volt kettőnk érdekében, és képes is vagyok elboldogulni, de... én nem csak elboldogulni szeretnék ebben az életben. Ha magad miatt szeretnél még külön maradni, teljes mértékben megértem, és befolyással se szeretnék lenni rád, csak... nem szeretném, ha félreértenél engem, vagy azt, hogy mivel lehet jobb az életem. Nem ragaszkodok hozzád - jelentettem ki a "ragaszkodni" szóra helyezve a hangsúlyt - Egyszerűen csak tudom, hogy mennyivel teljesebb lehetnék veled, hogy mennyivel több értelmét érezném az életemnek, hogy szeretnék törődni veled, melletted lenni, hogy mennyi mindent meg tudsz nekem adni és mennyi mindent próbálnék én is megadni neked, hogy veled nem csak elboldogulnék, hanem a lehető legjobbat ki tudnám kihozni az életemből. És igen, mindemellé azt is tudod, hogy mit érzek irántad, amit én a lehető legkevésbé sem érzek tehernek. Nem értem, hogy az önzetlen szeretet miért lenne teher valaha is. Épp eleget voltunk külön ahhoz, hogy megértsem az érzéseimet és ne elvakultságból mondjam ezeket, csak azért, mert hiányzol. Nem ilyen lennék, ha félreérteném az érzéseimet - mondtam őszintén - Viszont tényleg nem akarlak semmibe belekényszeríteni, bármit is szeretnél, szeretném, ha tudnád, hogy teljes mértékben meg foglak érteni miatta.
Casso a térdére támasztotta a könyökeit, és úgy temette a tenyerébe az arcát egy pár másodperc erejéig, majd végül nagy nehezen rámnézett.
- Mással randizol. Csak szólok.
- Már ez előtt is gondolkodtam rajta, hogy... meghátrálnék - válaszoltam őszintén - Hétfő óta bizonytalan vagyok benne, tőled függetlenül. Nem tudom még, hogy mit szeretnék, de nem is ez számít most.
A volt barátom erre a hajába túrva átgondolta az egészet.
- Nem akarom ezt elsietni, Leni - mondta végül őszintén.
- Én sem - értettem egyet a hajamat megigazítva - De nem is kell - néztem rá kedvesen - Eléggé ráérünk - mosolyodtam el halványan.
- Ja - látta be Casso.
Újra csend állt be közénk, de ezúttal ez már olyan témalezáró-csend volt.
Pár másodperc múlva Casso halvány elmosolyodva rámnézett.
- Amúgy, ha már elmondta, mi volt a levendula szimbolikája?
Erre egy picit én is elmosolyodtam.
- Tisztaság, odaadás, szerelem első látásra, örökké tartó szeretet - válaszoltam halkan.
- Hát... - túrt a hajába elröhögve magát - A név kötelez - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, mire én is halkan felnevettem.
- Igen, azt hiszem.

Mai nap - 5/5: ha valaminek, a mainak aztán teljesen fel kellett volna kavarnia, mégis, régen éreztem már ennyire helyreigazítottnak az érzéseimet. Kicsit, mint ha kezdenék megtanulni úszni abban a folyósodrásban.