November 15. (vasárnap)
Mindig szerettem az érzéseimről festeni.
Az utóbbi időben ráadásul több ilyen témájú festményen dolgozom, és mégtöbbet tervezek még.
Festettem már az elhagyatottságról, az összezuhantságról, az önmarcangolásról, a saját démonjaink felettünk lévő hatalmáról... ma a halálfélelmet szerettem volna megjeleníteni, de egyszerűen képtelen voltam nekikezdeni, csak ültem a vászon előtt és pörögtek a gondolataim.
Nem tudom, mivel tudnám jobban kiadni magamból jelenleg mindezt, mint azzal, hogy festményt készítek róla, de ez nem olyan könnyű úgy, ha csupán a gondolattól megijedek és valami belső gát miatt képtelen vagyok hozzáérinteni az ecsetet a vászonhoz, miközben önmagában ennyitől érzem, hogy felgyorsul a szívverésem.
Szóval inkább hagytam, elhalogatva ezt az ötletet, csak nulladik lépésként megelőzve a bajt, lenyugtattam magam mély levegőket véve, és lementem a nappaliba, hogy ne egyedül maradjak a gondolataimmal.
Apa épp tévét nézett, úgyhogy leültem mellé.
- Szia Apa - huppantam le hozzá, magam elé felhúzva a lábaimat - Főzőműsor? - nevettem el magam meglepetten, ahogy a tévé képernyőjére néztem.
- Élvezhető - válaszolta Apa.
- Élvezhetem veled?
- Természetesen.
Mosolyogva apukámhoz bújtam és közösen néztük a főzőműsort.
Lehetek lassan tizenkilenc éves, Apával tévénézés az Apával tévénézés, kész, pont. :)
- Naaa - hördült fel Apa, amikor bejött a reklám.
- A reklámok is élvezhetők, ha jól állsz hozzá és elszórakozol rajtuk - jegyeztem meg mosolyogva.
- Elvből nem - közölte, mire felnevettem.
Nemsokára Csepi is lejött hozzánk, én pedig mosolyogva felvettem a földről és beültettem az ölembe.
- Ő kicsoda? - kérdezte, amikor újra folytatódott a tévéműsor.
- Egy szakács - válaszoltam, azzal egyszerre, hogy Apa gondolkodás nélkül elmondta az ember teljes nevét a kitüntetéseivel együtt :D - Ő főzi az ételeket.
- Anya is főz - gondolta tovább Csepi.
- Anya nem szakács, csak nagyon finoman főz - válaszoltam a kishúgomat simogatva közben - A szakácsok tanulnak főzni. Iskolába járnak, ahol főzni tanulnak. Például az éttermekben is szakács főz - vázoltam fel leegyszerűsítve a szakács-történetet.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem anyátok főz a legjobban - tette hozzá Apa a kishúgomra nézve.
- Így van - mosolyogtam.
Amikor már véget ért a film-délelőttünk, ha már úgy is erről volt szó, csatlakoztam Anyához segíteni az ebédkészítésben, majd miután megebédeltünk, elpakoltam az elöl maradt festős cuccaimat, és inkább átöltöztem, hogy elmenjek sétálni.
Zenét hallgatva indultam el, eleinte a kerület forgalmasabb része irányába, ahol benéztem egy-két üzletbe is, csak úgy, nézelődni.
Épp egy drogériában voltam, parfümöket illatolgatva, amikor valaki rámköszönt, mire kivettem a fülhallgatómat a fülemből és odanéztem.
- Szia - köszöntem Nikinek meglepetten elmosolyodva.
Meglepett, mert köszönt nekem, mert nem láttam a bankettünk óta és most sem számítottam rá, illetve mert annyira máshogyan nézett ki, mint ahogy a gimiben - nem volt külsőre az a platinaszőke cicababa, mint az első három és fél évben, de a másik véglete sem, hanem valahol a kettő között.
Természetesen nézett ki, és szépen is. Ha fogalmazhatok így, szinte kiragyogott a gimis külsejéhez képest, az egész kisugárzása ezt éreztette velem.
Ezután Niki továbbment, mert igazából csak összefutottunk, de meglepően kedves volt, és nem tudom, hogy miért érzem ezt, de az után, amilyen összetört volt a gimiben, amennyire utálta az egészet, mindent és mindenkit, én már csak alátámaszthatom, mivel nekem fakadt ki egyszer az öltözőben, miközben tűz ütött ki a suliban, szóval ezekre visszaemlékezve valahol jó érzés volt és megnyugtatott látni, hogy tényleg úgy tűnik, hogy megtalálta a helyét és most jól érezheti magát.
Ezen jól el is gondolkodtam magamban egy darabig, majd utána minden máson is, ahogy sétálgattam tovább, amerre csak kedvem tartotta.
Sokan nem kedvelik az őszt, mert napról napra múlik a nyár, közeledik a rossz idő, hetente változik az időjárás, sokat esik, meg ilyesmik, elismerem, de ma valahogy nagyon szépnek találtam, szóval semmilyen késztetést nem éreztem magamban arra, hogy hazamenjek, mert élveztem kinnt lenni, úgyhogy csak sétáltam erre-arra, egy jó kis lejátszási listát hallgatva.
Van egy zenelistám, amin a "hiányzik életem szerelme, de igyekszem tovább lépni rajta" zenéim vannak, amik igazából egyben a kedvenc zenéim is, szóval most ezeket hallgattam.
Annyiszor volt már okom elfelejteni az iránta való érzéseimet az utóbbi években, és mégsem tettem - a szívem mélyén igazából tudom, hogy ez sosem fog menni, így az összes, amire képes lehetek, hogy megtanulom kezelni a hiányát.
Amikor már kezdtem eldönteni, hogy elindulhatnék haza, épp az egyik buszmegállóba sétáltam, amikor észrevettem Ábelt az egyik zeneboltban, mire hitetlenül elnevettem magam, majd mosolyogva irányt változtattam és átmentem az úttesten.
Ahogy benyitottam a zeneboltba, még nem vett észre - aranyos üzlet volt, az egyik falán végig gitárokkal, ő pedig az előtt állt, talán gitárhúrokat válogatva az egyik polcról.
Óvatosan odamentem hozzá, ő pedig ahogy megérezte, hogy valaki közelít, felém fordult.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva, mire meglepetten nézett rám.
- Szia, azta, nem gondoltam, hogy itt leszel - válaszolta őszintén.
- Húrokat veszel? - érdeklődtem.
- Igen, tegnap elszakítottam egyet - vallotta be.
- Melyiket? - nevettem el halkan.
- A "h"-t. Eléggé zavaró volt, főleg mert egy h-mollban szerzett darabot játszottam és eléggé szükségem lett volna rá - vázolta fel derűsen, én pedig nevetve hallgattam.
- Részvétem - mosolyogtam egy dobozkát megforgatva a kezemben, amit a polcról vettem le - Tetszik ez a hely - néztem körbe.
- Sokat járok ide. Anyának is nagy kedvence, ismeri az összes itt dolgozót.
- Azt elhiszem - mosolyodtam el.
Ketten voltunk a boltban, mert a lány a pult mögöttről akkor épp elsietett valamiért.
- Mutatom a legjobb részt - lépett el Ábel a polctól, majd a bolton belül átment egy másik helyiségbe, én pedig mentem utána.
Két térből állt az üzlet, de ahová mi mentünk, alig járhat valaki, ugyanúgy hangszerek voltak kirakva, de eldugottabb résznek számított, mindenesetre volt ott egy zongora.
- Tudsz zongorázni? - kérdezte Ábel, miközben leült a zongora elé, majd az ösztönzésére én is mellé, mert volt olyan széles a zongoraszék.
- Csak nagyon kicsit. Nem tanultam soha, de van zongoránk - válaszoltam őszintén - Te gondolom, tudsz - néztem rá mosolyogva.
- Döntsd el te - nézett a billentyűkre egy halvány mosollyal az arcán, rákészülve, hogy valamit játszani fog - Mit játsszak? - ajánlotta fel a kívánságműsor lehetőségét.
- Ebből már tudom, hogy tudsz - nevettem el magam, mire ő is csak mosolygott magában, majd féloldalasan rámnézett, hogy mondjak valamit - Mindegy, amit csak szeretnél. Nyitott vagyok bármire - mosolyogtam rá.
Ábel átgondolta, hogy mi legyen, majd végül a világ természetességével elkezdett játszani egy darabot zongorán.
Olyan könnyedséggel játszott, hiba nélkül, ráadásul nagyon szépen is, hogy csak mosolyogva hallgattam, és tényleg azt reméltem, hogy nem hagyja abba, mert nagyon tetszett.
Az egész zenebolt a zongoraszótól csengett, szinte betöltötte a helyet, és tényleg olyan simán játszott, ráadásul a természetessége mellett művészien is, hogy le se tagadhatta volna, hogy zenész családban nőtt fel, olyan hétköznapinak tűnt neki, hogy most eljátszik egy szonátát egy hangszeren, hogy önmagában ez is varázslatos volt így külső szemlélőként.
Ahogy zongorázott, a hullámos, barna tincsei picit a homlokába lógtak, de nem nagyon zavarta, csak gyengéden, tökéletes kézmozdulatokkal játszott tovább, lenyűgöző könnyedséggel.
Néha a kezét néztem, amik szaporán, mégis nyugodtan jártak ide-oda a billentyűk fellett, minden ujjmozdulatára halványan kitüremkedett egy-két ér a kézfején, követni is alig tudtam, ami neki annyira egyszerűnek tűnt, közben a pedálokat is használta, ő maga is bele-bele mozdult a zenélésbe, én pedig csak csodálva néztem.
Mindig lenyűgöz, ha másokban megláthatom a tehetséget, a szenvedélyüket, vagy akár a beleélésüket akármilyen művészet iránt.
Nem véletlenül kedveltem régen őt sem, akkor is, ha az iránta való érzéseim így utólag visszanézve sosem nőtték túl a kedvelést olyan értelemben, hogy ennél komolyabbat sosem éreztem iránta, és nem is fogok, viszont soha nem fogom letagadni senkinek, magamnak se, hogy mennyire csodáltam mindig is.
Amikor tizenhárom éves voltam, felkeltette az érdeklődésemet, mert ő volt az első fiú az életemben, aki szintén érdeklődést mutatott irántam, annak ellenére, hogy picivel idősebb volt nálam; már akkor is olyan tehetséges és ügyes volt, mindig lenyűgözött, hogy milyen szépen tud zenélni, hogy mennyire beleéli magát, hogy mennyire imádja, csodáltam, mert okos is volt mindig, nőnek érezhettem magam vele, mert mindig udvarias volt, törődő, éreztette velem, hogy hogyan néz rám és soha nem bántott meg semmivel.
Ma pedig egy régi barát, akihez ilyen emlékek kötődnek, akivel szeretek lenni és akit csodálok a mai napig.
Amikor tegnap azt mondta, hogy mindig tetszettem neki, őszintén, nem lepett meg, mert ő Ábel, az a srác, aki gyakorlatilag semmit nem változott, pont annyit, mint én, gyakorlatilag velem együtt, és amikor vele vagyok, szinte újraélhetem, amit a tizenhárom éves énemmel is éreztetett.
Mindig is ő érzett többet kettőnk közül, és ez ma sem változott.
Ez valahol biztonságérzet, de semmiképpen nem kihasználni akarom, egyszerűen csak kedvelem és szeretek vele lenni.
Hazakísér, zenél nekem, mert tudja, hogy szeretem hallgatni, érdeklődik, hallgatja a meséléseimet, pont, mint régen, az egész olyan, mint régen, és ez pillanatnyilag olyan jól esik.
Menekülésnek tűnhet, mert talán az is, de az, hogy a múltamban érezhetem magam, leveszi a vállamról azt a terhet, hogy a jelen súlyait cipeljem magamon.
Amikor Ábel befejezte a darabot, lassan elemelte a kezeit a billentyűktől.
- Határozottan tudsz zongorázni - szólaltam meg mosolyogva.
- Te jössz - nézett rám egy halvány mosollyal az arcán.
- Ezek után? - nevettem fel kikerekedett szemekkel - Nem is tudnék most fejből játszani - tettem hozzá.
- Improvizálj - dobta be jókedvűen, de egyébként komolyan gondolta, ami zavarba hozott.
- Mármint... - pislogtam zavartan nevetve.
- Oké, figyelj, alkotunk - határozta el, miközben picit odébb húzódott a zongoraszéken, hogy tökéletesen odaférjek a billentyűkhöz, kicsit féloldalasan felém fordulva - Csak jobb kézzel, játssz valami dallamot, csak úgy, én meg megpróbállak lekísérni, mit szólsz? - vázolta fel, ami nem kicsit lepett meg, de egyébként jól hangzott.
- Nincs ötletem a dallamra - tűrtem egy hajtincset a fülem mögé, mire Ábel átnyúlt előttem, közel hozzám a kezeivel, majd leütött egy billentyűt.
- Kezdd mondjuk innen - mondta, majd egy pár másodperc alatt átgondolta, hogy ő hogyan kezdené, és improvizálva lejátszott nekem egy-két ütemnyi dallamot.
Egy oktávval magasabban leutánoztam, memorizáltam, majd csak úgy, érzésre tovább folytattam, mire elmosolyodott, majd ahogy mindketten készen álltunk, előröl kezdtem ugyanezt, ő pedig rögtönzött hozzá egy kíséretet.
Tényleg csak improvizáltunk, én mindenféle dallamsorokat, ő pedig folyamatosan figyelte, hogy mit csinálok, és tök szép akkordokat rögtönzött hozzájuk. Néha, amikor nem annyira jött ki jól, nevettünk egyet, majd folytattuk, csak úgy, érzésre.
Végig éreztem a figyelmét, minden egyes mozdulatomra odafókuszált, egyszer mélyebb, egyszer magasabb hangokkal lekísérve, néha visszhangként leutánozva az én kis dallamaimat, ami annyira jól hangzott, és annyira tudta, hogy mit csinál.
A kis "darabunk" végén Ábel átnyúlt előttem és a kezem felett, picit közelebb is hajolva hozzám, hogy egy oktávval az enyém felett leüssön egy gyönyörűen csengő záróhangot, ami nagyon szépen jött ki, és az egész olyan szép volt, hogy ezután egymásra nézve mindketten elmosolyodtunk.
Közel voltunk egymáshoz, az utóbbi évekhez képest szokatlanul közel, ami mindkettőnket egy kicsit zavarba hozta, de nem feltétlenül rossz értelemben.
- Még mindig ügyes vagy - dicsért meg Ábel őszintén.
- Te mondod? - kérdeztem vissza elmosolyodva, a zongorabillentyűk felé terelve a tekintetem.
Ábel elhajolt tőlem, majd miközben akaratlanul végighúzta az ujjait a billentyűk tetején, maga elé szegezett tekintettel megszólalt.
- Amikor kilencedikes voltam... - kezdte, mire érdeklődve ránéztem - Néhány zenesuli szervezett egy közös koncertet, valamelyik zeneszerző születési évfordulója alkalmából, januárban, gáz, de már nem tudom, melyikére.
- Amin gondolom, felléptél - egészítettem ki mosolyogva.
- Igen, egyedül, mert egyébként duóztam volna - folytatta - Megtippeled, kivel játszottam volna együtt, ha nem hagyja ott közben a zenesuliját, nem?
Egy pár másodperc alatt összeraktam a képet.
Hát persze, amikor ő kilencedikes volt, én nyolcadikos voltam, ugyanekkor viszont Ő is, januárban pedig tudjuk, melyik korszakán ment át éppen.
- Összeérnek a szálak - jelent meg egy halvány mosoly az arcomon, vegyes érzéseket rejtve maga mögött.
- Igen - bólintott - Egyébként, ha a te zenesulid is bent lett volna ebben, kiküzdöttem volna, hogy veled legyek - tette hozzá.
- Egyszer léptünk fel közösen, akkor is neked kellett bejátszanod az én részemet a tieddel együtt, mert elrontottam - emlékeztettem elnevetve magam.
- Nem hozott zavarba - mosolygott jókedvűen.
- Azóta is örök hálám - jeleztem.
- Majdnem összeestél, mielőtt felmentünk volna a színpadra, szóval fel voltam készülve rá - nevette el magát, mire én is.
Nemsokára visszajött az eladó a boltba, illetve jött egy-két vásárló is, úgyhogy mi kimentünk, de csak miután Ábel kifizette a gitárhúrjait.
Egy darabig egy irányba vezetett az utunk hazafelé, majd egy buszmegállóban, ahol elváltak volna az útjaink, még megálltunk egy kicsit, hogy beszélgessünk.
Mivel november közepe van, már sötétedett, és akkor épp mások se voltak körülöttünk, úgyhogy nyugodtan tudtunk elköszönni egymástól.
- Köszönöm szépen a zongoraelőadást - mosolyogtam rá - Nagyon tetszett.
- Én köszönöm - nevette el magát kedvesen, majd rámnézett - Tényleg ügyes vagy.
- Te is nagyon - mosolyodtam el.
Egy pár másodpercig csak kedvesen néztünk egymás szemeibe.
- Örülök, hogy megláttál és bejöttél hozzám - mondta Ábel őszintén - Pedig már gondolkodtam, hova szervezzem veled az első randit, de nyertél - látta be elnevetve magát.
- Ezt szerintem a sors is így akarta.
- Szerintem is.
Kezdett elköszönős-lenni a hangulat, szóval újra egymás szemébe néztünk, hogy ezt hogyan tegyük meg.
Közel álltunk egymáshoz, és szinte éreztem, hogy mire gondolhat most, de nem húzódtam el tőle - azt határoztam el, hogy hagyni fogom magam sodródni az árral, hogy minden alakuljon a maga útján és nem lököm el magamtól az élet lehetőségeit, így nem hozott zavarba.
- Még mindig nem ijedtél meg, ugye? - kérdezte Ábel, bár mosolyogva, de nem viccből, a tegnapi beszélgetésünkre visszautalva.
- Nem igazán - mosolyodtam el.
- Akkor, mit szólsz, ha megdöntöm az eddigi rekordomat? - pillantott rám, mire először nem értettem, mire gondol, aztán leesett, amin halkan elnevettem magam, majd jelzésképpen picit közelebb léptem hozzá.
Ábel a közelségemre ösztönösen a számra pillantott, majd egy másodperc habozás után odahajolt hozzám és a kezemet megfogva megcsókolt.
Ahogy lassan elhajolt tőlem, akaratlanul elmosolyodott, majd beletúrt a hajába.
- Akkor, ha a sors nem tervez megint be pár dolgot, most már kitalálok valami második randit - jegyezte meg egy halk, jókedvű nevetés kíséretében.
- Rendben - mentem bele elnevetve magam.
Miután Ábellel már elköszöntünk, én pedig buszon voltam, annyira vegyes érzések voltak bennem, hogy azt értékeltem volna leginkább, ha egy kicsit tényleg kikapcsolhattam volna az egészet.

Mai nap - 5/5: bizonyos részekre kevesebb pontot adnék, de bizonyos részein viszont nagyon jól éreztem magam. <3