November 14. (szombat)
Hogyan is kezdjem?
Az utóbbi pár hétben úgy éreztem, hogy kezdem összeszedni magam, kezd összeállni az életem - aztán, mint ha a tegnap egyszerűen csak kirántotta volna alóla az egésznek az alapját, aminek következtében szempillantás alatt hullott szét minden, amit eddig felépítettem, mégtöbb darabra törve.
Nagyjából így érzem most magam. Szomorú vagyok, és fogalmam sincs, mibe kapaszkodhatnék egyáltalán.
Ez az egész helyzet annyira kifordult magából. Azért kezdtünk el szünetet tartani, hogy rendberakjuk az életünket és helyrehozzuk a kapcsolatunkat, most pedig...
Most pedig ez van.
Mindent meg tudok kérdőjelezni, amiben eddig biztos voltam. Egyszerre utálom és képtelen vagyok utálni mindezért.
De talán ahhoz, hogy egyszer az életemet még megkoronázni tudja, mindenképpen úgy kell felépítenem, hogy ő nincs benne - ő is így érthette és ebben igaza van, csak ez egyáltalán nem ilyen egyszerű.
Mindenesetre mára beszéltem meg a találkozásomat Ábellel, szóval miután zsepikkel magam körül, a szétforgolódott ágyamban felkeltem, pontosan olyan hatást keltve, hogy ránézésre is meg lehetett rólam mondani, hogy végigsírtam az éjszakát, adtam magamnak pár órát arra, hogy emberi, vállalható formát öntsek, legalábbis testben, szóval kapásból egy hosszú fürdőzéssel indítottam.
Azt beszéltük meg, hogy délután négyre jön értem, legalábbis én így emlékeztem, szóval úgy terveztem, hogy mivel már csak sminkelnem kell és felvenni a kikészített ruháimat, ráérek legkésőbb fél négykor elkezdeni mindezt, úgyhogy ebéd után teljesen nyugodtan ültem le festeni.
A lelkivilágomat ábrázoltam, egy kicsit elvont módon, de nagyon jól esett, bele is merültem, ahogy szoktam.
Olyan három körül szólt a csengő, mire meglepetten zökkentem ki az alkotásomból, majd lesiettem ajtót nyitni.
Ábel volt, mire csak pislogtam kettőt, majd zavartan végignéztem magamon.
Itthoni melegítő, festékfoltok, színekben pompázó kezek, rosszabb esetben a testem többi része is.
- Jézusom, rosszul emlékeztem, azt hittem, négyre jössz - esett le, amint megláttam.
- Semmi baj, megvárlak - mosolyodott el.
- Rendben, gyorsan összekapom magam, addig gyere be nyugodtan - engedtem be.
Valószínűleg életem egyik leggyorsabb készülődését zavartam le, mindenesetre amikor kész lettem, Ábellel elindultunk ketten, csak úgy, sétálni.
- Mit festettél egyébként? - érdeklődött.
- Az érzéseimet - válaszoltam kicsit zavartan, mire rám nézett, és attól tartottam, hogy rákérdez, de szerencsére nem tette - Tényleg bocsi, amiért rosszul emlékeztem, csak... egy kicsit szét vagyok csúszva a napokban.
- Történt valami?
Igen, életem szerelme, aki az utóbbi éveim összes boldog napjának a felelőse és a csillagokat is leígérte nekem, azt kérte az én érdekemben, hogy engedjem el, mert nincs rám jó hatással.
Csak így példának.
- Összevesztem valakivel - válaszoltam halkan, de aztán gyorsan eltereltem a témát - Egyébként, ezt még nem kérdeztem, milyen a geográfia szak?
Jobbnak láttam nem belemenni a témámba, és bár szerintem átlátszó voltam, nem hozta fel újra.
Sétálás közben beültünk egy sütizőbe.
- Tervezel valami kiállítást mostanában? - érdeklődött Ábel.
- Nem, nem igazán, de jó lenne - válaszoltam, ahogy a sütimből levágtam egy szeletet - Mostanában szerencsére többet festek, úgyhogy lehet, hogy jó lenne sort keríteni egyre.
- Majd szólj és megnézem - ígérte meg mosolyogva.
- Feltétlenül - mosolyogtam vissza rá.
Ábellel sok mindenről beszélgettünk azon túl, hogy kinek mi zajlik az életében, elmeséltem pár történetet a gimis éveimből, hogy megkaptam a Szent Ferenc-díjat is, ő is mesélt a Szent-Györgyiről (ő abba a gimibe járt), beszélgettünk a gitárról, más hangszerekről, amiket kipróbálnánk, zenékről, könyvekről, filmekről, társadalmi problémákról, meg még egy csomó minden másról.
A sütizőben egy ablak mellett ültünk egymással szemben, így miközben beszélgettünk, tökéletesen ráláthattunk az utca életére.
- Ez mi volt? - pillantott ki az ablakon Ábel, amikor beszélgetés közben egy éles, csattanó hangot hallottunk kívülről, amitől automatikusan a torkomba ugrott a szívem és sebesen verni kezdett, mert egyből felismertem.
Kipillantottam az ablakon - két kocsi ütközött össze a szomszéd utcában, nem volt nagy baleset, mert csak épphogy, de ez nekem elég is volt.
Az előző esetből tanulva az utolsó csepp lélekjelenlétemmel kértem egy pár percet Ábeltől, hogy elszaladjak mosdóba, majd ijesztő sebességű szívveréssel elbotorkáltam odáig.
Minden megismétlődött, ugyanaz, mint pár napja, először az emlékek, a gyengülés, a kontroll elvesztése, az egyre szaporább szívverés, a fojtogató légszomj, a lélekjelenlét teljes eltűnése...
Szerencsére nem voltak a mosdóban, mármint azt hiszem, szóval a tükörrel szemben nekitámaszkodtam a csapnak és igyekeztem összeszedni magam, de ezt egyedül szinte lehetetlennek éreztem.
Ittam egy pár kortyot, minden erőmmel próbáltam visszaidézni azokat, amik legutóbb segítettek, odafigyelni a levegővételre, megnyugtatni magam, de ez annyival nehezebb volt egyedül, hogy semmilyen segítségem nem volt.
Fel akartam hívni. Minden másodperccel erősebb lett bennem az érzés, hogy fel szeretném hívni, hogy halljam a hangját, hogy megnyugtasson, de még erre is képtelennek éreztem magam, hogy egyáltalán ezt megtegyem.
Ijesztő volt és teljesen tehetetlen voltam, ráadásul egyedül, így az összes erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy lenyugodjak.
Az összes segítségem annyi volt csak, hogy egyszer ezt már átéltem, és valahol tudtam, hogy pontosan mik nyugtattak meg, mi zökkentett vissza, mi vett rá, hogy elengedjem a gondolataimat, szóval ezekre próbáltam gondolni.
Nem tudom, mennyit voltam bennt, mindenesetre amikor nagy nehezen összeszedtem magam, Ábel nem kicsit aggódva várt.
- Minden rendben? - kérdezte egyből felállva hozzám, ahogy odaértem.
Nagyon szívesen mondtam volna, hogy igen, de értelme se lett volna és képes sem voltam rá.
- Most már nagyjából - ültem le kifújva magam.
- De mi történt?
Egy nagyobb levegővétel után válaszoltam.
- Enyhe pánikroham, szinte sosem fordul elő, és most is csak azért szaladtam el, hogy ne ijesszek rád - válaszoltam, mire kikerekedtek a szemei - Mindegy - zártam le a témát, amit mondjuk ő annyira nem akart elengedni, de mivel egyértelmű voltam, hogy én viszont igen és terelje el a figyelmem, nem kérdezett többet - Bocsánat - tettem hozzá, csak mert ezzel egy kicsit felborítottam a hangulatot.
- Dehogy, ne kérj bocsánatot, én sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.
Erre csak rámosolyogtam, majd inkább folytattuk a beszélgetést, de rám és a kicsit felkavarodott lelkiállapotomra való tekintettel hamar elhagytuk a sütizőt, hogy inkább sétáljunk.
- A baleset kavart fel? - érdeklődött óvatosan, ahogy kimentünk az ajtón.
- Igen, kicsit... érzékenyen érint a téma - válaszoltam zavartan - Túl érzékeny vagyok hozzá - magyaráztam ki.
- Normális, hogy érzékenyen érint, hogy emberek sérülhetnek vagy halhatnak meg.
Erre magam elé nézve csak bólintottam egyet, majd Ábellel elhagytuk az utcát, hogy tovább sétáljunk.
A délután nagy részét együtt töltöttük, majd már sötét volt, amikor Ábel hazakísért és elváltunk a kapunkban, mint ha csak évekkel ezelőtt lettünk volna.
- Köszönöm szépen a mait - mosolyogtam rá.
- Én köszönöm, szerintem tök jó volt - nézett rám Ábel kedvesen - És sajnálom a... rohamodat. Vagy nem tudom - túrt a hajába zavartan elnevetve magát.
- Dehogy is, semmiség, nem történt semmi - legyintettem mosolyogva.
Ábel kedvesen nézett, majd egy picit elmosolyodva biccentett egyet, elkapva a tekintetét.
- Egyébként, Vencsi... - szólalt meg egy pár másodperc csend után, mire érdeklődve ránéztem. Zavarban volt, de igyekezte összeszedni magát, hogy őszinte lehessen velem, szóval erőt vett magán és folytatta - Tudod, hogy nekem mindig tetszettél - mondta ki őszintén.
- Sejtettem abból, hogy óránként négyszer voltál szomjas, egyszer éhes és kétszer hagytál lennt valamit a nappaliban - mosolyodtam el, őt idézve, mire elnevette magát, majd visszaváltott komolyra.
- Csak mert tök jó lány vagy, most már mondjuk sokkal nagyobb, de még mindig, és nem tudom, te hogy vagy vele, vagy hogy nézel rám... - folytatta egy kicsit elbizonytalanodva abban, hogy mit hogyan mondjon, de igyekeztem úgy figyelni, hogy ne azt éreztessem vele, hogy van oka zavarban lenni - Szóval ha benne lennél, se akarnám nagyon elsietni, de... oké, ez most nagyon össze-vissza, a fejemben jobb volt, előröl kezdem, szóval, te benne lennél abban, hogy mondjuk kialakulhasson köztünk... bármi? - kérdezett rá őszintén, ami nem kicsit ütött szíven először - Az is oké, ha régi barátként tekintesz rám, te is ilyen vagy nekem valamilyen szinten, de valahol meg mindig érdekeltél, viszont, ha barát akarsz maradni, megértem és mehet is, de... belegondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk bármit, és nem igazán ijedtem meg a gondolattól, úgyhogy tényleg, őszintén csak az érdekel, hogy te látsz-e bármi esélyt erre. Nem kell most eldöntened, csak ha most azt érzed, hogy nagyon nem, akkor önként friendzone-olom magam, és neked sem kell rosszul érezned magad.
Eszembe jutott Casso, természetesen azonnal eszembe jutott, és egy másodpercig képes lettem volna habozni miatta, de végül átgondoltam.
Azt szerette volna, ha túllépek rajta, ha boldogulok nélküle, mindenki azt mondja, hogy egyetlen lehetőséget se hagyjak ki, ne dobjak el magamtól semmit, csak sodródjak az árral, és persze Ábel iránt tényleg nem érzek semmit, mármint olyat, valahogy mégsem éreztem azt, hogy én ezt egyáltalán nem akarom megpróbálni ebben az élethelyzetben.
Magam elé nézve elmosolyodtam, majd ránéztem.
- Igazából én se ijedtem meg - mondtam mosolyogva.
Ábel szintén elmosolyodva, egy apró biccentéssel elfordította a fejét.
- Akkor, mit szólsz, ha... - nézett vissza rám - ...csinálunk egy hivatalos első randit?
- Csinálhatunk - egyeztem bele.
Nem mondom, hogy az "első randi" kifejezés hallatára nem éreztem ezerszer szomorúbbnak és nehezebbnek a szívemet, mint eddig.
- Írok majd, jó? - kérdezte.
- Persze. Én meg majd visszaírok - mosolyogtam rá.
- Oké - nevette el magát, majd látszólag már készült, hogy hátralépjen, amikor meggondolta magát és megölelt.
Amikor Ábel elment, kifújtam egy nagy adag levegőt, majd bementem a házba, és a szobámban az ágyamon végigdőlve leginkább azon igyekeztem, hogy ne fogjam fel ezt a mai napot.
Jobb az úgy.

Mai nap - 5/?: másodjára volt pánikrohamom, amit inkább el se meséltem senkinek, egy gyerekkori barátommal pedig továbblépni próbálok. Tényleg jobb, ha inkább nem tudatosítom mindezt.