November 13. (péntek)
Tegnap voltunk bent a lányokkal Lilinél a kórházban, szegény nagyon ki volt borulva, de igyekeztük megvigasztalni.
- Levendula, Szívem, ijesztő volt a pánikrohamod tegnapelőtt, tényleg nem érzed úgy, hogy jó lenne...? - hozta fel Anya ma reggel a témát, hogy megnézethetnénk valahol.
- Jól vagyok, csak... rámjött valami, de soha nem volt még ilyen, és az se biztos, hogy előfordul mégegyszer - szabadkoztam.
- Rilla szerint talán több, mint fél óráig is tarthatott, aggódom miattad.
- Szeretnék egy kis időt, hogy feldolgozzam, hogy ez egyáltalán megtörtént - mondtam őszintén.
Anya aggódva nézett, majd szomorúan felsóhajtott, de végül megadta magát.
Mielőtt elindultam volna otthonról, hosszasan megöleltem és megnyugtattam a családtagjaimat, hogy tényleg nincsen semmi bajom, majd felszálltam egy buszra és tömegközlekedéssel elmentem a lakásomig. A régi lakásunkig. Nem tudom, hogy nevezzem.
Sacival azt beszéltük meg, hogy én még beugrok oda, mielőtt a költöztetők elkezdenék a lakásukba hordani a dobozokat, és majd mindenképpen segítek ott.
Amikor beértem a lépcsőházba, vettem egy nagy levegőt, majd felmentem a lakásunkig.
Az ajkaimat összeszorítva illesztettem be a lakáskulcsot a zárba, majd bementem, becsukva magam mögött az ajtót, a zárban bent hagyva a kulcsot.
Bár az utóbbi több, mint egy hónapban nem élek itt, azért hetente egyszer be szoktam jönni, ha szükségem lenne innen valamire, vagy csak egy kicsit rendben tartani ezt a helyet.
Most például a növényeket jöttem meglocsolni, ha már Saciék költözése miatt úgy is erre járok ma, szóval leraktam a cuccaimat az asztalra, és a helytől nehéz szívvel megtöltöttem egy kis locsolókannát.
Akárhova nézek ebben a lakásban, legszívesebben sírni lenne kedvem, és minden ezerrel emlékeztet, hogy mennyire hiányzik már, amikor még minden olyan jól ment és itt éltünk.
Épp a nappaliban öntöztem meg egy-két virágot, amiket még itt nevelgettem, amikor meghallottam, hogy valaki kívülről kulcsot akar beilleszteni a zárba, mire a szívem egyből hevesebben kezdett verni.
Nem számítottam rá, hogy Ő is ide fog jönni, mindenesetre ahogy velem egyszerre neki is leesett, hogy mindketten ide jöttünk, mert kulcs volt belülről a zárban, benyitott a lakásba.
Több, mint egy hónapja nem voltunk már itt mindketten, egyszerre.
Az érkezésére egyből hátrapördültem, és bár érezhettem volna magam nevetségesnek, amiért egy locsolókannával a kezemben állok előtte, sokkal jobban lekötött a puszta tény, hogy ketten vagyunk itt.
- Szia - köszöntem zavartan.
- Szia - köszönt vissza, miközben ledobta a kulcsát.
Elpirulva a fülem mögé tűrtem egy hajtincsem, és elfordulva folytattam a locsolást.
- Jársz ide öntözni? - kérdezte, ahogy leesett neki, mert valószínűleg ezen eddig egyáltalán nem gondolkodott.
- Nem szeretném, hogy a növényeink meghaljanak... - a kapcsolatunkkal együtt, gondoltam magamban - ...szóval, igen - válaszoltam halkan, zavarban - Hetente egyszer, ha sikerül.
Casso biccentett egyet, miközben levette a dzsekijét és lerakta valahova.
- Te hogyhogy itt vagy? - kérdeztem vissza óvatosan, rá se nézve.
- Ricsiéknek segítek majd be, csak később jönnek, szóval gondoltam, nem csöveznék kint addig - vont vállat, mire bólintottam.
Akár számíthattunk is volna egymásra, de mindkettőnknek meglepetés volt, hogy ketten vagyunk itt.
Lassan befejeztem a locsolást, leraktam a kannát, majd halkan megszólaltam.
- Szerintem én... kimegyek - igazítottam meg a hajam zavartan - A kertbe.
Két lépést tettem csak, amikor Casso utánam szólt.
- Várj, Leni - mondta, mire megfordultam.
Casso beletúrt a hajába.
- Mi volt veled tegnapelőtt?
Erre az ajkamba harapva lehunytam a szemem egy pillanatra, majd összeszedtem magam és válaszoltam.
- Pánikrohamom volt. Nem tudom, pontosan ilyet még nem éreztem, így, a semmiből - válaszoltam őszintén, halkan, amit mindenkinek - Viszont azt nem tudtam mondani eddig, hogy köszönöm szépen. A segítséget. Tényleg sokat segített - néztem rá.
Casso biccentett, majd elkapta a tekintetét, pár másodperc múlva pedig újra megszólalt.
- Volt valami előtte?
- Nem - feleltem a földet nézve, mire értetlenül összehúzta a szemöldökét, én pedig ezt érzékelve átgondoltam kétszer is, majd hozzátettem, neki először kimondva - Eszembe jutott néhány dolog. Semmiséggel indult, csak egy ittas sofőrt láttam egy rendőrrel, amikor este Saciéktól jöttem haza, aztán valaki satuféket nyomott a közelben, mert próbált betolatni valahova, utána pedig ajtócsapódás, és... - meséltem, észre se véve, de elhalt hangon - Ennyi - fejeztem be halkan.
Cassonak kellett egy pár másodperc, amíg ezt összerakja, hogy oké, de ez miért váltott ki belőlem bármit is, azután viszont leesett neki, és lassan bólintott egyet.
- Amíg együtt voltunk, azt mondtad, hogy... - nézett rám.
- Túltettem magam rajta - emeltem fel a fejem.
Nem akartam, hogy tudjon róla, hogy közét érzem annak, hogy már nincs velem, ahhoz, hogy ezek az érzések visszajöttek bennem, részben, mert tudom, hogy befolyással lenne rá, és akaratlanul manipulálnám is vele talán.
- Nekem nem nagyon tűnt úgy - vágta rá Casso.
- Jól vagyok, tényleg - néztem rá.
- Ezt amúgy miért mondod, amikor egyértelmű, hogy nem? - kérdezett vissza értetlenül - Pánikrohamod volt, Leni, egy olyan eseménytől, ami több, mint egy éve volt már, meg mégegytől, ami meg már vagy fél éve, miközben egy csomó ideig erre semmi jel nem volt.
- Jó úton járok abban, hogy rendben legyek, sokat fejlődtem lelkileg és hozzáállásilag is az utóbbi hetekben, és...
- Oké, lehet, tegnapelőtt meg pánikrohamod lett a semmiből hazafele.
- Nem akarom, hogy bármennyire is aggódj miattam, amikor éppen magaddal kellene törődnöd - mondtam a tekintetem elkapva.
Casso erre feszülten elnevette magát és elfordította a fejét.
Mondani akart valamit, de először nem tette, csak magában tartva biccentett egyet, tudatosítva, amit ebből leszűrt.
Egy pár másodpercig feszült csend volt köztünk, majd hirtelen egy kínos röhögés hagyta el a száját és rámnézett.
- Ez most komolyan az a rész, amikor megpróbálsz így ellökni magadtól? - nézett rám egyszerűen.
- Miért löknélek el magamtól?
- Aggódtam miattad, Leni, erre meg az a reakciód, hogy tagadod nekem az egészet, meg hogy foglalkozzak a saját problémáimmal - értelmezte a szavaimat.
- Nem ezt mondtam - válaszoltam gondolkodás nélkül.
- Mert nem ez volt a lényege?
- Nem ellöklek magamtól, szimplán csak... - feleltem, de nem fejeztem be, ő viszont tudta, hogy mit mondanék, szóval megtette helyettem.
- Oké, szimplán csak külön vagyunk, vágom - biccentett.
Nem tudtam mit mondani, szóval alibiként csak kezet mostam a locsolás után, aztán megtöröltem az egyik konyhatörlőben.
- Van valakid? - törte meg Casso a csendet, nem csak úgy érdeklődésképpen, hanem mint aki megfejteni próbálja a reakcióimat.
Egyáltalán nem számítottam a kérdésére, úgyhogy erre megálltam egy másodpercre abban, amit éppen csináltam, majd hátrafordultam hozzá.
- Nem - válaszoltam, kerülve a tekintetét.
Casso bólintott egyet.
- De neked igen, nem? - kérdeztem vissza pár másodperc múlva, mire beletúrt a hajába.
- Vágom, hogy mit láttál, de nem olyan, mint azt gondolom, te összeraktad magadnak. Semmi nem volt, most meg pár pláne.
Egy pár másodperc után szólaltam meg én is.
- Holnap találkozom valakivel.
Casso erre rámpillantott, majd egy kis csend után, nyugodtan válaszolt.
- Hajrá.
Nem tudom, hogy pontosan ezt miért kellett hozzátennem, de rosszul éreztem magam tőle, ahogy kimondtam, úgyhogy folytattam.
- De én se úgy, szóval te se érezd azt, hogy... - kezdtem szabadkozni, mire félbeszakított.
- Nem kell megmagyaráznod, Leni. Amit akarsz, semmi közöm hozzá. És jogom se, hogy bekorlátozzalak.
A lehető legkevésbé sem azt csinálom jelenleg, amit akarok.
- Csak nem szeretném, ha félreértenél - mondtam őszintén.
- Mit értenék félre? Szakítottunk, te meg mást csinálsz. Oké.
Az, hogy kimondta, hogy szakítottunk, jobban szíven ütött, mint azt vártam.
- Szóval most már "szakítottunk" - bólintottam tudatosítva, igazából magamnak halkan kimondva, ahogy ez kifakadt belőlem - Én a "ne érezd úgy, mint ha szakítanék veled, csak szünetet tartunk" részre emlékeztem - nevettem el magam zavartan.
- Jézus, Leni, ez csak játék a szavakkal.
- Igen? - nevettem kínosan beletúrva a hajamba.
- Szakítottunk - jelentette ki, csak hogy egyértelművé tegye - Nem tettem le rólunk, de nincs értelme ennek az egésznek, ha te sem szakításnak fogod fel és nem próbálsz meg úgy élni egy kicsit. Nem vagyunk együtt, nem függsz tőlem, nem kell számításba venned, azzal találkozol, akivel akarsz, azt csinálsz azzal, amit szeretnél, nem tartozik rám és magyarázattal se tartozol, csináljuk mindketten a saját dolgainkat. Nem mondom azt, hogy barátok vagyunk, szarul hangzik és kurva nagy kamu is, most is, meg mindig is az volt, de mi most tényleg nem vagyunk együtt. Ez a "se veled-se nélküled" dolog a legtoxicabb dolog a világon, szóval épp ezért fogjuk fel ezt az egészet úgy, hogy szakítottunk, ne ragadj le mellettem, a te érdekedben is mondom.
- Bár ilyen könnyű lenne mindez, mint ahogy ezt mondod - nevettem el magam feszülten.
- Mert szerinted ezeket mondani neked olyan könnyű? - nézett rám hitetlenül.
- Az egyik másodpercben azt vágod a fejemhez, hogy ellöklek magamtól, a másikban pedig te löksz el engem - túrtam a hajamba az érzéseimmel küzködve, mire feszülten elröhögte magát - Tudom, hogy miért csinálod, és nem is megkérdőjelezni akarom, mert megértelek, csak... - fakadtam volna ki, de végül nem fejeztem be, csak elfordítva a fejem, inkább magamban tartottam.
Az az énem, aki az utóbbi pár hétben vagyok és rendbe kezdte rakni a dolgait, a fejét fogta volna azoktól a dolgoktól, amiket ki akartam mondani, mert abszolút nem tükrözték mindazt, amikre eddig törekedtem, de nem tudtam mit tenni ez ellen.
Casso erre nem mondott semmit, csak inkább elindult volna ki az erkélyre, de egy pár másodpercnél tovább nem bírtam magammal, úgyhogy utána szóltam, át se gondolva, amit mondok.
- Néha meg tudom kérdőjelezni, hogy egyáltalán érdemes-e rád várnom - tört ki belőlem, mire megállt és visszafordult hozzám.
Egy pár pillanatig nem tudta, hogy erre mit mondjon, majd végül megtörte a csendet.
- Ne várj rám, Leni. Nem azért, mert nem akarnék visszajönni, de várni semmiképp se várj rám - mondta őszintén, ezt pedig nem is tudja, mennyire szíven ütött hallanom.
- Annyira könnyen mondod ezt! - kaptam felé a fejem, miközben igyekeztem nem bekönnyezni.
- Szerinted nekem könnyű? - kérdezett vissza egyből.
- Elhagytál - emlékeztettem.
- El kellett, hogy hagyjalak, hidd el, hogy kurvára nem jókedvemből csináltam - vágta rá, félbeszakítva, mielőtt folytatni tudnám, de ezután mégis folytattam.
- Megértem, amiért így döntöttél, neked van igazad, te gondolkodtál reálisan, és épp ez a legnehezebb az egészben, mert nem tudlak hibáztatni, se téged, se a döntésed, mégis az egyetlen, ami összetart attól, hogy összezuhanjak ettől az egésztől, a reményem, ha tudom, hogy ez nem lesz mindig így, tudom, hogy nem állok hozzá jól, legalábbis nem úgy, ahogy kellene, tudom, hogy el kellene engedjelek, de... ez annyira nem ilyen egyszerű néha - vallottam be kétségbeesetten - És én őszintén azt kívánom neked, hogy boldogulj el jól, én is igyekszem, sokat változtam, tényleg, akármennyire is nem tudom ezt neked bebizonyítani, sok minden megváltozott az életemben is, de nem várhatod el tőlem, hogy tegyelek félre teljesen, mert...
- Tudod, miért nem tudod bebizonyítani? - kérdezett rá egyenesen, mire nem folytattam - Mert jelenleg még nem vagyok jó hatással se rád, se az életedre, visszaesel, amint beszélünk. Tudom, milyen hatással lennék most rád, amit nem akarok neked, lehet, te ezt nem így érzed, de én látom rajtad és rohadtul nem akarlak lehúzni, mert az mindkettőnknek kurva szar lesz.
- Az utóbbi egy hónapban minden egyes nap érzem, mennyivel több lehetnék, ha veled lennék, ha valaki, én biztosan tudom, milyen hatással vagy rám!
- Jól alakulnak a dolgaid, Leni, nem fogom elbaszni neked, csak mert te nem látod magad kívülről.
- Szóval ez csak rólam szól? - nevettem el magam kínosan.
- Ketten vagyunk ebben a kapcsolatban, szóval leginkább rólad is, meg rólam is. Egyikőnknek se tenne még jót, ha ebbe most megint belevágunk, ez ebből a beszélgetésből is annyira rohadtul érződik. Hidd el, hogy neked se.
Mielőtt erre bármit mondtam volna, lehajtott fejjel belegondoltam a szavaiba, ő viszont egy kis szünet után folytatta.
- És az sem oké, Leni, hogy abba tudsz kapaszkodni egyedül, hogy visszajövök-e. Komolyan azt akarom, hogy elengedj, legalább egy kis időre.
Fájdalmasan lehunytam a szemeimet a tenyerembe temetve az arcom.
- Nem tudlak teljesen elengedni, ha... - kezdtem ezerrel dobogó szívvel, és tudta, hogyan folytatnám, úgyhogy ettől elfordítva a fejét, gondterhelten a hajába túrt - Nem tudlak teljesen elengedni, amikor tudod, hogy szeretlek - fakadt ki belőlem, mire egy másodpercig ő is küzdött magában azzal, hogy mit mondjon - Amióta csak ismerlek. Nem vagyok rá képes - tört ki belőlem.
Egy pár pillanatig nem nézett rám, annyi érzés lehetett benne, hogy csak leküzdeni próbált mindent.
Az a típus vagyok, aki felett sokszor nagyobb hatalma van az érzelmeknek, mint az érveknek, ő viszont az a típus, aki minden érzelmét félre tudja tenni, hogy csak a józan ész vezesse és semmit ne bánjon meg.
Most is csak egy pillanatra tűnt tanácstalannak, a következőben már billent is a mérlege az észérvek felé.
- Akkor ezt is vedd bele az elengedésbe - nézett rám.
- Azt várod tőlem, hogy szeressek ki belőled? - kérdeztem rá könnyes szemekkel, remegve magamban.
- Ha ez kell ahhoz, hogy el tudj engedni, akkor igen, lépj tovább rajtam - válaszolta egyszerűen, de éreztem rajta, hogy egyáltalán nem ilyen könnyű mindezt kimondania.
- Tudod, hogy ezt épp a közös lakásunkban kéred tőlem, ugye? - borultam ki a sírógörcs határán, mire elkapta a tekintetét - És akkor mi lesz azzal, hogy... hogyan kellene ahhoz tartanom magam, hogy csak szünetet tartunk, ha közben arra kérsz, hogy az összes érzésemet irántad felejtsem el, és lépjek túl rajtad?
- Semmi, akkor ha így alakul, elveszítettelek, ez van, nem tudom! - mondta ki.
- Miért tudsz erről ennyire simán beszélni? - kérdeztem, szinte meggyengülve a fojtogató sírástól - Ilyen egyszerűen bele tudnál nyugodni ebbe, lemondani rólam?
- Nem, Leni, csak sokkal jobban utálnám, ha velem vagy boldogtalan, mint ha máshol vagy boldog. Lehet, hogy elveszítelek, lehet, hogy kiderül, hogy máshol jobban elvagy, szar lesz, de hidd el, hogy sokkal kevésbé lesz az, mint ha csak annyit látok, hogy szenvedsz miattam - nézett rám őszintén.
- Miért csak rólam szól ez az egész?
- Rólam is szól, leginkább, mert kurvára szeretlek annyira, hogy ezeket mondjam - vágta rá gondolkodás nélkül.
Ezt valószínűleg így ki se akarta mondani, de mindkettőnket szíven ütött, ahogy hallottuk.
Egy jó darabig egyikőnk se tudott megszólalni, de egymásra sem néztünk.
- Te tényleg azt várod el tőlem, hogy... - néztem rá a szememet megtörölve - ...hogy lépjek túl mindenen, amit eddig átéltem veled, az összes érzésemen, mindenen, amit mondtál nekem, amik lehettünk volna...
Végig se mondtam, mert elég volt ránéznem és kiolvasni a tekintetéből, hogy igen, ezt várja.
- Ha képes lennék rá, se tudnám ezt megtenni veled - mondtam remegő suttogással - Te mit fogsz csinálni?
Casso erre nem válaszolt, csak elfordította a fejét.
- Nem húzlak vissza, Leni.
Erre csak lehajtottam a fejem, ő pedig hozzátette.
- Nem akarom, hogy azt hidd, hogy teljesen letettem rólad, mert fogalmam sincs, mi lesz, de ha lesz is, addig is jobb, ha így állsz hozzánk. Ha látni fogom értelmét, hogy bármit megpróbáljunk még, hidd el, hogy tenni fogok érted, szóval tényleg nem kell rám várnod.
Egy pár másodpercig csak feszült csendben álltunk egymással szemben, majd meghallottuk, hogy megérkezett a költöztető autó, véget vetve a beszélgetésünknek.
- Majd mondom, hogy majd jössz, oké? - kérdezte Casso elindulva az ajtó felé, mire némán biccentettem.
Ahogy Casso kiment, becsukva az ajtót maga után, mondanom sem kell, abban a pillanatban megtört a jég és sírva hullottam össze.
A remény volt az egyetlen, ami egyben tartott.
Most széthullottam - és fogalmam sincs, mi fog tudni segíteni abban, hogy újra össze tudjak állni.

Mai nap - 5/1: Sacinak és Ricsinek egész végig segítettem, igyekeztem nem kimutatni, hogy jelenleg romokban vagyok, mert nem akartam elrontani az egyik legfontosabb napjukat, Casso pedig ugyanez. Életem legnehezebb színészi játéka volt.