November 9. (hétfő)
Ma volt gitárórám, viszont kivételesen nem Eszteréknél, hanem abban a zeneiskolában, ahol félállásban tanít jelenleg.
- Liszt Ferenc Zeneiskola a neve - mondta Eszter a telefonba tegnap délután, amikor beszéltünk, mire akaratlanul elmosolyodtam.
Ismerősen csengett az iskola neve, leginkább, mert ott tanít jelenleg Rilla, Ábel anyukája és Casso is odajárt régebben. :)
Viszont én még soha nem voltam ott, szóval utána kellett járnom, hogy hogyan jutok el oda, majd zenét hallgatva, a gitártokommal el is indultam.
Viszonylag hamar megtaláltam a zenesulit, majd bementem, köszöntem a portásnak és elindultam a lépcsőkön. Tökéletes zeneiskola-hangulata volt, az összes folyosón hangszerekkel járkáló növendékek, minden teremből különböző zenék kihallatszódása, hiába nem ide jártam régen, önmagában a zenesuli-érzet is rengeteg régi emléket idézett vissza bennem.
A második emeletig mentem fel, azon belül pedig bekopogtam és benyitottam a tizenkettes terembe, amit Eszter már elmondott nekem korábban.
Jó terem volt, úgyhogy udvariasan köszöntem a tanárnőnek és lepakoltam a cuccaimat.
- Egy perc és visszajövök, addig készülj elő - mondta Eszter mosolyogva, majd kisietett a teremből, becsukva maga után az ajtót.
Az előkészületeimmel gyakorlatilag már megvoltam, úgyhogy körülnéztem a teremben.
Fényes terem volt, növényekkel, egy-két székkel, egy zongorával, gitárokkal és tartozékokkal, kottatartóval, gitáros-szolfézsos képekkel a falon, illetve egy-két zeneszerzőről is volt kirakva kép, egy másik falon pedig növendékekről és a koncertjeikről.
Az egyik parafán, valószínűleg csak ottmaradt, mindenesetre ki volt tűzve még 2017-ből egy zeneiskolai koncert előadóinak a névsora, amit kíváncsiságból végignéztem.
Varga Roland.
Nem tudja, milyen hatással van rám önmagában a neve látványa.
- Itt is vagyok - ért vissza Eszter, benyitva a terembe, mire odapördültem hozzá, és belekezdtünk az órámba.
Már két hónapja járok hozzá gitárórákra, szóval kezdünk összeszokni, és nagyon élvezem az órákat. :)
- Köszönöm szépen, viszontlátásra - köszöntem el mosolyogva az óra végén.
- Legyen szép napod, Leni - köszönt vissza kedvesen.
- Önnek is.
Miután kimentem a zeneiskola épületéből, elsétáltam a közelben lévő buszmegállóig, ahol várnom kellett pár percet.
Épp a fülhallgatómat vettem elő, amikor odajött hozzám valaki.
- Vencsi?
Erre meglepetten felkaptam a fejem és a hang irányába néztem.
- Szia - lepődtem meg mosolyogva, ahogy megláttam Ábelt, aki oda is jött hozzám.
- Szia, hogyhogy itt vagy? - érdeklődött kedvesen.
- Eszternél vagyok magántanuló gitárból, és most itt volt órám. És te?
- Anya itt dolgozik, beugrottam hozzá - válaszolta őszintén - Buszra vársz?
Hamar kiderült, hogy egy busszal megyünk, szóval beszélgetni kezdtünk.
Már végigbeszéltük, hogy kivel mi a helyzet, ki hova jár, amikor aztán elkezdtünk sztorizgatni azokról az időkről, amikor még az anyukája volt a gitártanárom és náluk voltak az óráim.
- Anya imádott - mondta Ábel őszintén.
- Én is imádtam őt - mosolyodtam el - Ő is motivált, hogy szeressek gitározni, meg szintén motiváció volt, hogy ott voltál te is és nem akartam beégni előtted, hogy össze-vissza rontok - nevettem el magam, mire ő is - Feltűnt, hogy az összes órám alatt végig a közelünkben mászkáltál.
- Pedig azt hittem, nem gyanús, hogy egy óra alatt négyszer megyek inni, egyszer enni és kétszer hagyok valamit ott a nappaliban - mosolygott szórakozottan.
- Abszolút nem gyanús - nevettem.
Ábel a mogyoróbarna szemeivel derűsen rámnézett, majd megérkezett a busz, szóval kicsit odébbállt, hogy fel tudjak szállni én előbb.
Választottam egy kettes ülést, beültem az ablak mellé, ő pedig mellém.
Ábel eligazította a hullámos, barna tincseit és felém fordította a fejét.
- Egyáltalán nem akarok tolakodó lenni, nem azért kérdezem, csak nem tudom, hogy jól rémlik-e - váltott témát, amikor már elég bensőséges volt a beszélgetésünk - Te most Amarilla fiával jársz, nem? - érdeklődött kedvesen.
- Ismered Rillát?
- Anya kollégája, jóban vannak. Pont a múlt héten volt nálunk.
- Ez tök jó - mosolyogtam, majd válaszoltam a kérdésére - Nem járunk most - válaszoltam őszintén.
- Ne haragudj, ha most, mert felhoztam... - szabadkozott, de egy mosolyra húzva a számat, ránéztem.
- Semmi baj, tényleg.
Ábel bólintott, majd egy pár másodperc múlva megszólalt.
- És akkor most van valakid? - érdeklődött, a hangneme és a stílusa miatt egyáltalán nem nyomulósan, csak régi ismerősök vagyunk, akik közel álltak egymáshoz régen, és most érdeklődik.
- Nem, ilyen értelemben nincs - feleltem elkapva a tekintetem - Neked?
- Nyár óta nekem sem.
- Sajnálom - mondtam őszintén.
- Nem, dehogy is.
Ezután elterelődött a beszélgetésünk más témákra, és tényleg élveztem, mert Ábel nagyon régi barátom, és jól esett vele beszélgetni.
Mindketten a végállomáson szálltunk le, azonban onnan más irányba indultunk, úgyhogy mielőtt elváltak volna az útjaink, még megálltunk egymással szemben, hogy elköszönjünk.
- Örülök, hogy találkoztunk. És hogy tudtunk beszélgetni - mondtam őszintén, mosolyogva - Már régen nem tudtunk.
- Igen, ugyanez nekem is.
Egy pár másodpercig csak kedvesen néztünk egymásra, majd ő beletúrt a hajába és megtörte a csendet.
- Lenne kedved valamikor találkozni? - kérdezte, talán egy kicsit zavarban is.
Ezzel meglepett, de tényleg élveztem a vele való beszélgetést.
- Persze.
Délután ezt Anyának is elmeséltem, miközben segítettem neki a sütésben.
- Szóval, randevúzol vele - értelmezte Anya.
- Nem, nem így mondanám, csak egy régi barát - helyesbítettem - Nagyon keveset tudtunk beszélni az utóbbi időben, pedig régen közel álltunk egymáshoz.
- Oda volt érted. Emlékszem - mosolyodott el Anya.
- Az már nagyon régen volt. Én tizenhárom éves voltam, ő pedig tizennégy.
- Az tényleg nem most volt - látta be - És nem tartasz attól, hogy Casso esetleg félreérti a dolgot?
- Mármint? - értetlenkedtem, majd belegondoltam - Igazából mindegy, hogy mit gondol, ő se tartózkodik másoktól, vagy az ismerkedéstől. Én ráadásul nem ismerkedem, csak egy régi barátommal találkozom.
- Ismerkedik?
- Most szombaton éppen beszéltünk, ő és én, amikor láttam, hogy ráírt egy lány. Zsani, ráadásul szív volt a beceneve mögött. Ő is látta, hogy láttam. Csak egy kicsit volt kellemetlen - fordítottam el a fejem.
- Nem hinném, hogy olyan komoly lenne a kapcsolata azzal a Zsanettel.
- Szerintem se, utánanéztem már - meséltem - Ő is a Corvinusra jár, jól néz ki és bulis lány, de egyébként nem hinném, hogy... együtt lennének, vagy ilyesmi.
- Ennyit lehet csak tudni róla?
- Nem, de előkeresem, várj - vettem elő a telefonomat, majd rákerestem a lányra - Ez az oldala.
Barna hajú, zöldes szemű, gyönyörű arcforma, csinos testalkat. Edz, bulizik, utazik, menő az öltözködési stílusa, a képei, rengeteg embert ismer, tele van követővel (természetesen sokkal többen követik, mint amennyi embert ő követ), haverokkal...
Nem sorolom hosszan az egyéb következtetéseimet, tökéletesen leírja, hogy ő tipikusan olyan lány így ránézésre, amilyenek sokan szeretnénk lenni.
- Nem hibáztatom, amiért ismerkedik, mert nem vagyunk együtt és megvan hozzá a joga és a lehetősége is, mondjuk örültem volna, ha nem, mindegy, de ha már ismerkedik... miért ilyen tökéletes lánnyal? - nyöszörögtem a mondat eleji higgadtságomhoz képest hisztérikusan befejezve.
- Miért lenne tökéletes? - adta vissza a telefonomat Anya.
- Mert nézd meg, milyen gyönyörű! - mutattam - És ő "olyan" lány!
- Ez egy kategória? - nevette el magát Anya.
- A tökéletesek kategóriája, a megtestesült "jó csaj"-ideálok, akik mindig választva vannak, és ők ezt pontosan jól is tudják.
- Tökéletes emberek nincsenek, Szívem.
- Akkor csak közelebb állnak a tökéletességhez, mint a többiek.
- Még ha egyet is értenék a véleményeddel erről a lányról, téged ez egy kicsit sem minősít lejjebb, Kicsim. Egy igazi kincs vagy, és ezt nem csak én tudom, hanem Casso is, és soha nem cserélne le erre a lányra, szóval nincs min aggódnod - simította meg a hátam Anya, ahogy elment mögöttem - Idő kell neki, és most ismerkedik, de visszajön hozzád, csak legyél vele türelmes, addig pedig éld az életed, és menj nem-randevúzni a régi barátoddal - idézett vissza elmosolyodva.
- Ebben most éreztem egy kis cinizmust - jegyeztem meg a mondat végére utalva, Anya pedig csak nevetett egyet, majd a reklamációmat figyelmen kívül hagyva folytatta.
- Különben is, láttam, hogy nézett rád szombaton.
- Hogyan? - kérdeztem vissza, mire Anya csak kedvesen rámmosolygott, én pedig gondterhelten csak lehajtottam a fejem az asztalra.

Mai nap - 5/5: egyébként örültem, hogy Ábellel tudtam beszélni. :)