Október 30. (péntek)
Tegnap jöttünk haza Brazíliából, ami nagyon jó volt, és tényleg ki tudtam kapcsolódni ez idő alatt, kizökkenni a hétköznapokból, ma viszont már újra az ágyamban ébredtem, majd összekészülődtem, mert ma is bementem a kávézóba Henihez.
Odafele úton zenét hallgattam, majd ahogy megérkeztem, szokás szerint lepakoltam, előkészültem és beálltam Heni mellé a pultba.
Heni gyönyörű lány, hullámos, barna haj, szép barna szemek (Rillától örökölte), porcelánbőr, mosolygödröcskék, csinos testalkat, visszafogott, mégis nőiesen szép öltözködés, kedves, angyali kisugárzás, valahogy mint ha az ősz legszebb része testesült volna meg egy csodaszép lány személyében.
Ráadásul már menyasszony is. :)
Casso mindig azt mondta a nővéréről, hogy ő az anyukájuk lelki békéje. :)
- Holnapután november, olyan durva - állapította meg Heni.
Talán jobb is lesz ezt az októbert magunk mögött hagyni.
- Saciék másfél hét múlva költöznek - gondoltam tovább.
Jövő héten már fogok is átmenni Sacihoz segíteni pakolni. :)
- Tényleg - mosolyodott el Heni.
Nemsokára jött egy vendégünk, pontosabban kettő, egy fiú és egy lány, akik beültek a kávézó egyik legromantikusabb szegletére sütivel és lattéval.
- Szerinted első randi? - suttogtam Heninek, ahogy már kiszolgáltuk őket.
- Szerintem igen - mosolygott Heni szintén suttogva.
Néha, ha nincsenek sokan és ráérünk, azt játsszuk, hogy megpróbáljuk megfejteni a vendégeink élettörténetét. Ha pedig tényleg nagyon ráérünk, miután elmentek, összeesküvés-elméleteket is gyártunk, ami sokkal szórakoztatóbb élőben, mint így leírva. :)
Időközben elkezdett esni az eső kinnt.
- Szeretem az esőt - jegyeztem meg.
- Én is, ha nem kint vagyok - válaszolta Heni, majd mindketten, halkan elnevettük magunkat - Mondjuk, egyszer egy barátnőmmel, valamelyik nyáron vízparton kapott el az eső, és eszméletlenül eláztunk, de az jó volt - mesélte - Tudod, mit szeretek esőben? Otthon olvasni, és közben hallani az eső-hangot.
- Azt én is nagyon szeretem - értettem egyet lelkesen - Vagy festeni. Írni. Még tanulni is - ötleteltem tovább.
- Vagy, ülni egy teával és gondolkodni az élet dolgain - tette hozzá.
- Mondjuk ehhez még eső se kell - mosolyodtam el.
- Tényleg nem - értett egyet mosolyogva, "bosszúsan", majd összenevettünk.
Heni nem csak az anyukája, hanem az én lelki békém is egyben. :)
Az eső miatt egyre többen kezdtek bejönni a kávézóba, úgyhogy ezután annyit nem volt időnk beszélgetni, csak néha konzultálni egymással, vagy egy-két másik kollégával, hogy most akkor ki mit visz kinek, ki mit csinál, meg ilyesmik.
Ilyenkor pörgős a hely, és eléggé ott kell lennem szellemileg, de igazából imádok itt lenni, szóval dolgozni is. <3
Amikor Heni és én végeztünk mára, Heni még maradt, mert Ferdi megígérte neki, hogy munka után beugrik érte, úgyhogy egy öleléssel elköszöntünk egymástól, én pedig elindultam haza.
Már nem esett az eső nagyon, csak kicsit csepergett, de nagyon jó volt a levegő, szóval nem zavart, csak előszedtem a fülhallgatóm, hogy zenét hallgassak.
Nagyjából az első zeneszámom felénél jártam, amikor hallottam, hogy valaki utánam siet, mire hátrafordultam.
Ákos volt.
- Szia - köszöntem neki meglepetten.
- Helló, hozzád jöttem - túrt az esőtől nedvesen csillogó hajába, mire pislogva néztem rá - Dolgoztál, nem?
- De, az előbb végeztem - válaszoltam pislogva.
- Na, akkor nem vagyok hülye - biccentett, majd körbepillantott - Sietsz haza?
- Nem igazán, miért? - kérdeztem vissza értetlenül.
- Beülünk valahova? Csak mert esik.
Erre először majdnem elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan mondjam vissza, de annak a hatására, hogy mostanában konkrétan mindenki azt mondja nekem, hogy ne dobjak el semmilyen lehetőséget, legyek nyitott a dolgokra, hagyjam, hogy maguktól alakuljanak az események, ne görcsöljek semmin, mert nincs miért, és mert egyébként is vannak még rendezetlen dolgaim magamban Ákos témájában és talán segíthet, ha beszélgetek vele, nagy levegőt vettem, majd eldöntöttem, hogy oké, végülis rosszat nem tudok tenni ezzel, ide sodort az ár, én pedig sodródom vele.
- Jó - válaszoltam bizonytalanul.
- Oké, nemtom, válassz egy helyet - nézett körbe.
Illetve, hátsó szándékom is volt, mert egyébként is szívesen megettem volna egy sütit, úgyhogy kiválasztottam egy cukrászdát.
Az egész olyan irreális volt, de nem borítottam fel nagyon a lelkivilágomat, inkább csak érdekelt, hogy ebből mégis mit akar kihozni, vagy miért keresett ennyire.
A sütizőn belül kiválasztottam kettőnknek egy hátsóbb asztalt, ahol alig voltak, majd leültem vele szemben.
- Na, oké, szóval... - szólalt meg Ákos - Nem tudom, mennyire érzékeltem szarul, de most te meg Ró... - kezdett bele, mire nem is akartam, hogy befejezze, megtettem én.
- Szünetet tartunk - mondtam, kerülve a tekintetét.
- Ja - biccentett, majd rákérdezett - De ez amúgy amiatt van, hogy...?
- Miért nem őt kérdezed erről? - kérdeztem vissza.
- Mert valszeg most nem nagyon bír - nevette el magát kínosan.
Nem mondtam ki neki, de kedvem lett volna, hogy miért, egyébként szerinte én jelenleg úgy oda vagyok érte, vagy mi?
- Egyébként nem csak amiatt történt - válaszoltam végül, végig azon igyekezve, hogy nyugodt maradjak.
Ákos a hajába túrva bólintott egyet, tudomásul véve.
Egy kis csend után megszólalt.
- Amúgy ne érezd azt, hogy most, hogy Róval nem vagytok együtt, egyből rád startolok, szóval nem az, csak... - kezdett bele, mire valahol meg se lepődtem, hogy ezt is felhozta - Nem tudtam, mennyire vagytok most külön, hogy szétmentetek, vagy csak összevesztetek, vagy ha most szünetet tartotok, az így mit jelent, meddig lesztek külön, mit beszéltetek meg...
- Nem tudom, meddig fog tartani, de nem vagyunk haragban, csak kicsit külön vagyunk - magyaráztam őszintén, egy nagy levegővétel után, a sütimre szegezve a tekintetem - Elrendezzük a saját életünket, a saját utunkat járjuk, és ha úgy alakul, akkor megpróbáljuk újra. Ennyi.
- Vágom - biccentett.
Tudtam, hogy mi lehet a fejében, úgyhogy egy kicsit szüneteltettem a sütimet, és összeszedve a gondolataimat, rákészültem, hogy most őszinte leszek vele.
Mostanában arra játszom, hogy egyszerűen csak őszinte vagyok, magammal és másokkal is, esélyt adva annak, hogy így minden úgy alakuljon, ahogy annak lennie kell.
- Tudod... - szólaltam meg nyugodtan, erőt véve magamon, hogy őszintén ki tudjam mondani azokat, amiket ki szeretnék, hogy neki és nekem is tiszta legyen minden - Mostanában elég sokat gondolkodom, úgy mindenen, így rajtad is, és... őszintén, egy kicsit bizonytalan pont vagy az életemben. Bizonytalan, mert még soha nem álltam előtted úgy, remélhetőleg a következő alkalomig bezárólag, hogy pontosan tudom, hogy milyen érzések vannak bennem, vagy benned, anélkül, hogy bármit tagadni próbáltam volna, vagy bármiről meggyőzni magam.
Ákos zavartan elmosolyodva, értetlenül nézett.
- Nem igaz, hogy valaha utáltalak - mondtam ki őszintén, amit az utóbbi egy héten fogalmaztam meg magamban, majd folytattam, engedve csak, hogy a gondolataim és az érzéseim szavak formájában elhangozzanak - Nem hiszek abban, hogy lehet tényleg utálni valakit, akit szerettél egyszer. Amikor még régen érzéseim voltak irántad, sokan szerettek téged a környezetemből, nem csak én, talán ez is rásegített arra, hogy olyan sok ideig kitartson, vagy egyáltalán elkezdődjön. Nem fogom azt mondani, hogy nem voltak valódiak az érzéseim, mert azok voltak, amennyire lehettek, valódiak voltak, viszont valahol felszínesek is, mert nem ismertelek annyira, amennyire kell valakit ahhoz, hogy úgy igazán, egy pontnál tovább lehessen szeretni bárkit. Nem beszéltünk, nem ismertelek igazából, csak kívülről, annyira, amennyire mindenki körülöttem, ráadásul tizenhárom-tizennégy éves voltam, rózsaszín köddel a szemem előtt, és nem mondom azt, hogy nem értem meg az akkori énemet, megértem, amiért szerelmes volt beléd, és mondjuk nagyjából olyan vagy, mint amilyennek elképzeltelek, így utólag visszagondolva ezt azért akkor még nem tudhattam. Talán jobb is, hogy akkor bevallottam az érzéseimet, és hogy úgy reagáltál rá, ahogy, mert ez kellett ahhoz, hogy felnyíljon a szemem, akkor is, ha az akkori önmagamra visszagondolva még ma is megszakad néha a szívem, ilyenkor pedig gondolatban elijedek tőled, hogy... Úristen. Nem utáltalak sosem, akkor felmentettelek emiatt, később pedig csak tartózkodtam tőled, mert megbántottál és nem akartalak az életembe, mert amikor egyszer a része voltál, az nagyon megsebzett. És haragudtam rád. Haragudtam, mert magamra is haragudtam, hogy fontos voltál valaha, megbántottál és még mindig bánt, haragudtam, mert mindeközben te úgy csináltál, mint ha semmi nem történt volna. Haragudtam magamra azért is, amiért rossz volt nézni, hogy ez után összejöttél a legjobb barátnőmmel, és hogy bántott. Nem kellene tudnod, de... - kaptam el a tekintetem egy pillanatra, igyekezve közben kontrollálni magam, hogy nyugodt tempóban, lassan mondjam az érzéseimet, szavakba öntve, amit csak szeretnék, nem foglalkozva azzal, hogy mindez hogy hat kívülről - ...tényleg nagyon rosszul érintett, akkor úgy érzékeltem, hogy ez azt hozta elő bennem, hogy érzéseim lettek irántad megint, de szerintem ez szintén csak abból jött, hogy önmagamra haragudtam, amiért bánt a dolog, amiért nem azt éreztem ez iránt, amit szerettem volna, amit korrektnek éreztem volna a körülöttem lévőkhöz, hanem zavart, amit tagadtam, elfojtottam, és emiatt csak felemésztett az egész. Annyira, hogy emiatt Cassot is megbántottam, szóval ezután bűntudatom is volt, pedig igazából onnan jött csak az egész, hogy nem mertem szembenézni a saját érzéseimmel, és egyébként azóta még annyiszor máskor sem. Ijesztő tud lenni, amikor te sem érted a saját érzéseidet és attól tarthatsz, hogy valami olyat érezhetsz akaratlanul, amit nagyon nem szeretnél, és emiatt önmagadat utálod, amikor csak félreérted saját magad. Ijesztő félni a saját érzéseidtől. És a legutóbbi alkalommal pontosan ezt éreztem - tértem át a jelenlegi esetre - Addigra már rég nem zaklattál fel semmivel, elvoltam veled anélkül, hogy bármi szélsőségeset éreznék, szinte már barátként tudtalak kezelni, és hirtelen jött ez. Csak egy kicsivel kezdtem előbb megsejteni az érzéseidet, mint hogy bevallottad volna őket, én pedig ismét megijedtem, ezért akartam bemenni, amikor megéreztem, hogy el fogod mondani. Megijedtem tőle, mert nem tudtam, hogy fogok rá reagálni, és váratlanul is ért, mert nem számítottam erre. Túl gyenge és bizonytalan voltam akkor ahhoz, hogy úgy reagáltam volna, ahogy egyébként őszintén tudnék, főleg most már. Mint ahogy abban se hiszek, hogy lehet ténylegesen utálni valakit, akit egyszer szerettünk, abban sem, hogy egy ilyen valaki az életünkből lehet valaha teljesen semleges. Mindig emlékezni fogok, mit éreztem irántad, de nem csak nyolcadikban ősztől júniusig, hanem hogy mit éreztem, amikor megbántottál, amikor visszajöttél az életembe, vagy azóta bármikor, ugyanolyan érzések, és eszembe fognak jutni mindig veled együtt, de már tudom kezelni őket és nem bizonytalanítanak el. Nyolcadik utáni nyár óta nem úgy nézek rád, szerelemhez hasonló érzéseim pedig azóta sincsenek, és nem is lesznek, mert annyi mindent átéltem miattad, annyi fajtájú érzést keltették már bennem, hogy... ez nem így működik - vallottam be őszintén - Bocsi, hogy hosszú voltam - zártam le végül, majd ahogy befejeztem, szinte éreztem a megkönnyebbülést.
Szeretem kimondani az érzéseimet, mert így sokkal könnyebb tudatosítani őket.
Ákos maga elé nézve fogta fel a szavaimat, majd egy pár másodperc után zavartan megszólalt.
- Értem - vakarta meg a tarkóját kellemetlenül - Szívás - nevette el magát kínosan - De ez most amúgy csak friendzone volt, vagy egyben mindenhogy kioffoltál? - próbálta megérteni.
- Azért ezekhez a kifejezésekhez szerintem egy kicsit kimerítőbb monológot hallottál most tőlem.
Ákos belátva biccentett egyet, majd egy kicsivel később megpróbálta leszűrni a lényeget.
- De ezeket amúgy csak azért mondod így, mert vissza akarsz menni Róhoz és nem jövök a képbe, vagy...
- Az irántad való érzéseimet mondtam, Cassot fel se hoztam szinte.
- Vágom, de ki se mondod, hogy szakítottatok, csak ezt a szünet-dolgot használod egyedül, szóval nyilván vissza akarsz menni hozzá.
- Igen - mondtam teljesen nyíltan.
- Oké, és ha Ró nem lenne?
- Miért kellene ebbe belegondolnom, amikor van? - értetlenkedtem.
- Mert tudni akarom, hogy csak azért nem akarsz tőlem elvből semmit, mert ő is itt van, vagy alapból se adnál nekem semmi esélyt.
- Az érzéseim többsége, amit mondtam neked, az életem azon részéből erednek, amikor még csak nem is ismertem - emlékeztettem.
- De most - rángatott vissza a jelenbe - Ha nem lenne ez a szünet-dolog, hanem úgy szakítottatok volna, hogy tényleg, és tovább kéne lépned rajta, szóba jönnék?
- Azt akarod kimondatni velem, hogy igen? - értelmeztem.
- Nyilván csak akkor, ha tényleg, de amúgy...
- De én erre most hogyan válaszoljak, amikor nem is abban az élethelyzetben vagyok, amire kíváncsi vagy? Az életemben van és nem a továbblépés a célom.
- Kicsit tedd már félre őt fejben, most épp nem is vagytok együtt, azért vagytok külön, hogy ne egymáson rágódjatok, ez a lényege az egésznek. A saját utatokon mentek, vagy mi - idézett engem vissza - Vágom, hogy mit érzel, iránta is, meg irántam is, de elméleti szinten, tudod mit, ne kapcsolatban gondolkodj, csak simán, kavarni, semmi komoly, abba bele tudnál menni egyáltalán?
- A legjobb barátnőm exe vagy. Nem - válaszoltam egyszerűen.
- Ez kész - dőlt hátra Ákos kellemetlenül elröhögve magát - Oké, akkor ha Susi se lenne?
- Ha Cassot mint volt barátomat tekintjük, az exem elvileg egyik legjobb haverja vagy, ezenkívül a barátnőim nem kedvelnek, a családom nem kedvel, azt pedig ne felejtsük ki, hogy egyébként jársz még Lizával, nem? Mindezeket pedig úgy mondom, hogy bele se vettem, hogy Cassoval elméletileg nem úgy szakítottam - tettem hozzá, mire Ákos egy másodpercre fáradtan hátradöntötte a fejét, majd rámnézett.
- Nem fogom végigmondani mindenre, hogy ha nem lenne, de amúgy úgy értettem, hogy csak engem nézz.
- Nem dobhatom el az összes tényezőt, ami kialakítja a véleményemet, ha reális választ akarsz kapni - hitetlenkedtem.
- Oké, akkor ez ilyen teljes off, vágom - biccentett értelmezve.
- Mert vannak elveim.
- Mondom, akkor ilyen elvből-nem srác vagyok, jó is az - túrt a hajába.
- Elméleti szinten - idéztem vissza őt - Mert egyébként pedig van más az életemben, aki elvileg az egyik legjobb haverod.
- Ja, tudom - mondta egyszerűen - Megpróbáltam menteni az egómat, bocs - röhögte el magát belegondolva.
Erre zavartan a fülem mögé tűrtem az egyik hajtincsemet, elhalogatva későbbre a tudatosítását annak, hogy ebben a pillanatban utasítottam vissza Kovásznai Ákost, ami elég hihetetlen élethelyzet volt.
A nyolcadikos énem, ha ezt hallotta volna, szerintem már infúzión lenne.
- Ha beszélek Rolival, mondom majd neki, hogy offoltál, nyugi - tette hozzá - Eggyel kevesebb gáz lesz legalább.
Ezt nem elleneztem, leginkább, mert épp ezelőtt egy másodperccel jutott eszembe, hogy nem bánnám, ha tudna róla.
- Oké, mindegy amúgy - zárta le a témát - Ez ilyen karma, vagy nemtom - vakarta meg a tarkóját zavartan elröhögve magát.
Erre egy halk, furcsa nevetés hagyta el a számat.
- De egyébként... - folytatta később - Szóval az nagyon offos, ha feldobnám, hogy tiszta lap? - nézett rám.
- Tiszta lap? - lepődtem meg.
- Nem volt köztünk semmi, sima ismerősök vagyunk, régen osztálytársak voltunk, ilyenek. Oké, nem azonnal kell ez, csak... valamikor. Érted.
Ezt át kellett gondolnom.
Valahol nem akartam, de valahol mégis.
- Majd alakul valahogy - válaszoltam végül, kerülve a tekintetét, mire bólintott.
Ezt tartom annak a délutánnak, ami elérte, hogy rendet rakjak az Ákos iránti érzéseim és gondolataim között is, mert ma este már úgy feküdtem le, hogy nem éreztem magam bizonytalannak, vagy nehéznek rágondolni.
Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás - a gyász szakaszai. Valahogy mostanában úgy érzem, hogy a jelenlegi élethelyzetem tökéletesen ráilleszthető erre a sablonra, most, az utolsó szakaszt megközelítve pedig tényleg arra próbálok fókuszálni, hogy csak elsimítsam azokat a szálakat az életemből, amik súlyként húznak még vissza.
Egyszerűen csak el akarom engedni azokat a súlyokat, a helyükre tenni őket és továbblépni rajtuk.
Így talán, ha Cassoval újra összesodor minket az élet, a kezemet fogva már nem fogják lehúzni őt is az én súlyaim.
- Elutasítottam Ákost - jelentettem ki magamban este, amikor épp rajzolgattam az ágyamon, amibe belegondoltam, majd derűsen mosolyogtam egyet rajta, és hirtelen gondolva egyet, felhívtam a nővéremet, hogy ő is szórakozhasson egy jót. :)

Mai nap - 5/5: ma, mielőtt lefeküdtem volna, úgy éreztem, hogy talán kezdek egy kicsit elboldogulni, ezzel egyszerre viszont megéreztem, hogy mennyivel több lehetnék, ha minderre rá még Ő is velem lenne. Hiányzik. Őszintén.