Október 26. (hétfő)
Ma ébresztőre keltem, ugyanis bár az egyetemem ezen a héten tart őszi szünetet, ez tökéletes alkalom lett arra is, hogy családilag, mind az öten utazzunk egyet, nem is akárhova, a nagyszüleimhez, Rio-ba.
A reptéren várnunk kellett, addig viszont Napsugárral leültünk és szétdobtunk egy doboz Nutellát, amihez ilyen ropit is adnak, felváltva belemártva őket a mogyorókrémbe.
- Na jó, amúgy mesélj, milyen jó palik vannak az egyetemen? - kérdezte Napsugár vigyorogva, mire hitetlenül felnevetve néztem rá, olyan "ezt most komolyan megkérdezted?" stílusban - Nem úgy volt, hogy szünetet tartotok? - védekezett.
- De, de attól még... - hitetlenkedtem.
- Úristen, Hugi, még ha nem is feltétlen azért, de érintkezni azért szabad emberekkel - nevetett fel a nővérem.
- Érintkezek - nyugtattam meg nevetve, miközben egy ropit belemártottam a Nutellába, egy falattal közelebb kerítve magam a cukormérgezés általi halálhoz.
- A tanárok milyenek amúgy? - érdeklődött tovább.
- Nincs velük problémám - vontam vállat.
- Ja, tényleg, persze, te még nem vizsgáztál - röhögött egyet Sugár.
- Ne stresszelj be - védekeztem nevetve.
- Én soha - vigyorgott a nővérem.
A repülőút nyugodtan telt, jobbára pihengettem, majd amikor leszállás után megérkeztünk Mamiék házához, egyből elfogott az a semmihez se hasonlítható érzés, amit ilyenkor mindig érzek, és imádok is. <3
- Sziasztok! - köszönt nekünk a nagymamám, ahogy megérkeztünk, majd egyesével megölelt mindenki mindenkit.
Éhesek voltunk, úgyhogy első dolgunk volt közösen enni egyet. :)
Azt hiszem, Anya jelezhette Mamiéknak, legalábbis a nagymamámnak minimum, hogy ne feszegesse nálam a fiútémát, pontosabban a Casso-témát, mert éreztem, hogy direkt van kerülve az egész, ami részben megkönnyebbülés is volt.
A nap nagy része lement már az utazás miatt, úgyhogy este, miután lezuhanyoztam, még nem terveztem aludni, de "pihenés" címszóval egy kicsit elvonultam.
Mamiéknak jó nagy házuk van, szóval mindenkinek van szinte saját szobája, nekem is, ahová már le is pakoltam, majd ahogy egyedül voltam már, csukott ajtók mögött hátradőltem az ágyon, a plafont nézve futtatva a gondolataimat.
Hamar eljutottam odáig, hogy rá gondoljak, ami nem lepett meg, tekintve, hogy egyre inkább érzem, hogy hiányzik. Nem úgy élem meg a hiányát, mint ha örökre szakított volna velem és túl akarnám tenni magam rajta, hanem épphogy szeretném már látni, beszélni vele, hallani a hangját, megérinteni, megölelni, érezni az illatát, tudni róla bármit... még azzal is beértem volna, ha simán csak egymás mellett ülhetünk, szó nélkül, de legalább érezhetem a jelenlétét.
Hirtelen felindulásból a kezembe vettem a telefonomat, elhelyezkedtem kényelmesen, ülésben az ágyamon és megnyitottam a galériámat.
Néha igazán jól jön, hogy azóta is megvan a "Casso <3" mappám.
Ahogy nézegettem a képeket, fel se tűnt, de rengetegszer elmosolyodtam a lapozások között, visszaidéztem magamban a fotókhoz kötődő vagy nem is feltétlenül kötődő emlékeket, néha kellemesen meg is borzongtam tőlük, vagy elérzékenyültem, esetleg picit szomorúbb lett a szívem tőlük, de mindenesetre jó érzés volt ezeken gondolkodni.
Bevallom őszintén, egy-két videót is direkt csak azért indítottam el, hogy hallhassam a hangját.
Remélem, hogy jól érzi magát most is. Ha tippelnem kellett volna, mivel ma Erika szülinapja van, szerintem akkor épp a haverjaival bulizott, szóval azt kívántam neki, hogy érezze magát jól.
Egy pár másodpercig csak tanácstalanul ültem az ágyon, majd végül döntöttem, és a saját magam kedvére téve előszedtem egy papírt és egy tollat, és írni kezdtem, csak úgy, a jelenlegi érzéseimet, mint ha neki mondanám őket.
Az érzéseket megfogalmazni tapasztalat alapján, óriási segítség.
"Kedves..." - kezdtem, de ez olyan fura volt, úgyhogy inkább kihúztam.
Előszedtem a fülhallgatómat, elindítottam egy, a hangulatomhoz illő lejátszási listát és őszintén írni kezdtem, csak úgy, levélszerűen.
Valami köszönés-féle mondatot kierőltettem magamból, majd gondolkodás nélkül elkezdtem írni az átadni nem tervezett, de neki fogalmazott levelemet.

"Azt hiszem, jogosan érzem úgy most magam, mint ha egy friss szerelmes, kezdő gimis lány lennék, aki szerelmes levelet ír este, az ágyában. Belegondolva, egyébként szerintem csak azért nem írtam neked kilencedikben szerelmes levelet, mert az akkori naplóm gyakorlatilag megfelelt annak, meg úgy azóta is az összes. Na jó, ezzel az indítással szerintem ez lesz a legrosszabb levél, amit bárki megírt valaha is. Szerencse, hogy egyébként ezt csak úgy magamnak írom, talán egy gyenge pillanatomban, ha rosszul alakulnak a dolgok, el is égetem, vagy valami ehhez hasonló drámai sorsra fog jutni.
Ha már itt tartunk, - nem feltétlenül a levél épségét féltve - nem szeretném, ha rosszul alakulnának. Őszintén, az egyetlen dolog, ami tartja bennem a reményt, az az ígéreted, miszerint nincs semminek vége köztünk, szóval nem akarok belegondolni, hogy milyen hatással lenne rám, ha mégsem így történne. Most jelenleg, nagyon érzem, hogy hiányzol. De tényleg. És egy kicsit aggódok is miattad, akkor is, ha Ricsi tegnap azt mondta, hogy elvagy és kézben tartod a dolgokat. Megbántottalak, és nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy olyan döntés elé kényszerítettelek, amit végül meg kellett hoznod a kapcsolatunk érdekében, és teljesen megértem azt is, ahogy döntöttél. Tudom, hogy azt mondtad, hogy ne érezzem azt, hogy ez miattam történik, de szerintem ezt csak azért mondtad, mert meg se érdemellek, mert mindezek után szeretted volna, hogy a lehető legkevesebb szenvedéssel hagyj magamra egy kicsit.
Szeretném, ha tudnád, hogy bár csak két hete vagyunk külön, egészen pontosan tizenöt napja (vagyis nálad, Magyarországon már tizenhat), nagyon sok mindent átgondoltam és jutottam is új dolgokra. Az önelfogadásra törekszem, rendbetenni az érzéseimet, és azt hiszem, egészen jó úton járok, akkor is, ha ehhez jelenleg az kell, hogy egy soha át nem adott levelet írjak. Remélem, te is azon az úton jársz, amin szeretnél.
Aggódom érted, nem csak az én részem miatt. Olyan sok mindent átéltél, legalábbis biztosan többet, mint én, és annyi teher van rajtad. Érdekes, hogy neked is a múltad elfogadását tanácsoltam még pár hete, és most is azt tanácsolom, most viszont már talán hitelesebb lehetek vele, mert akkor még nem esett le, hogy egyébként nekem is ezt kéne tennem. Tudom, hogy sokszor nehéz, hogy körülvesz a múltad, amitől megszabadulnál, és azt is tudom már, hogy ezen én se segítettem, sőt. Ha nem venné ki furán magát és tényleg rádírnék most, vagy felhívnálak, hogy tanácsokat adjak, mert egyébként most nagyon késztetést érzek rá, azt tanácsolnám, hogy ne megszabadulni akarj a múlttól, és ne is elfelejteni, csak elfogadni és együtt élni vele. Én ugyanezen dolgozom jelenleg. Számtalan múltban történt esemény van még, amivel foglalkozni szeretnék, átértékelni őket és rendberakni az emléküket. Gondoltam arra, hogy esetleg elmennék pszichológushoz újra, Nórihoz, őt úgy is nagyon szeretem.
Visszatérve rád, annyi teher volt rajtad egyébként is, és a hullámvölgyeidnek is a mélyebb pontjait jártad be, amikor rájött ez az egész velem, Ákossal és a kapcsolati problémáinkkal. Nagyon rosszul érzem magam a gondolattól, hogy csak nehezítettem rajtad, nem is kicsit. Sokszor eszembe jut az a perc, amikor felhoztad a párhuzamot Liza és én közöttem, ami kicsit megijesztett, mármint magamra nézve. Sajnálom, hogy rá emlékeztettelek, mármint, hogy ilyen értelemben, de azóta már eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni az érdekében, hogy többé ne kelljen ilyet érezned, mert ez a legkevesebb, amit megérdemelsz tőlem. Időre van szükséged, távol szeretnél maradni tőlem, és én ezt teljesen megértem. Jobban érzed magad, jobbat tesz neked, ha külön vagyunk, és erre tekintettel vagyok. Hiányzol, de ha arra van szükséged, hogy elengedj egy kicsit, hagyni fogom. Nem fogok szándékosan fel-felbukkanni, emlékeztetni magamra, emlékeztetni az érzéseimre, a tieidre, vagy a múltunkra, mert most egy olyan folyamaton mész keresztül, amire szükséged van önmagad érdekében, én pedig nem szeretném ezt megakadályozni. Remélem, hogy tényleg lesz még kettőnknek folytatása, és hogy minél hamarabb, de megértelek, és fontos is vagy annyira, hogy hajlandó legyek várni rád. És ígérem, hogy végig a legjobbakat fogom kívánni neked, reménykedve várva a pillanatot, amikor már készek leszünk egymásra.
Ezt a levelet talán nem is akarom szerelmes levélnek elnevezni, leginkább, mert két és fél évet jártunk, én pedig ezalatt kismilliószor vallottam már be az érzéseimet, úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy ez egy gondolat- és érzelemösszegyűjtő levél volt, bármennyire is elrontja ez a név ennek az egésznek a romantikáját.
Egyelőre ennyit tudtam leírni egyszerre, mindenesetre két okból nem akarom még lezárni, egyrészt mert bármi eszembe juthat még, amit hozzátennék, másrészt pedig nyomasztónak érezném, ha ezután elköszönnék, vagy valami ilyesmi."

- Ez életem legrosszabb lezárása volt - gondoltam magamban, ahogy leírtam, majd inkább összehajtottam a papírt és beleraktam a naplómba.
Mindenesetre élveztem az írását, megvan a maga hangulata kézzel írt levelet írni, majd ahogy elraktam, kifújtam magam, és a kicsit igénybe vett kezemet lerázva átfordultam ágyon, hasra feküdve, bekapcsoltam a telefonom.
Végignéztem a közösségiket; épp az Instát néztem, amikor megláttam, hogy rakott ki egy instasztorit.
Igazából csak megosztotta egy haverjának a sztoriját, amin képek voltak egy közös buliról, sok-sok megjelöléssel, én pedig természetesen minden képen Őt kerestem.
Ha már ott voltam, rámentem az oldalára kíváncsiságból, hogy változtatott-e valamit.
Megkönnyebbülten kifújtam egy adag levegőt, ahogy megláttam, hogy azóta is benne vagyok a bio-jában, és a közös képünket se törölte le, bár nem tudom, miért aggódtam ettől, mindenesetre megnyugtatott.
Később, amikor már úgy döntöttem, hogy visszamennék a többiekhez, felvettem egy pulcsit, és csatlakoztam a családtagjaimhoz a nappaliban (Csepi kivételével, ő már aludt).
- Hugiii, szilvapálinka? - kínált meg Napsugár, mire meglepetten pislogva ültem le a többiekhez - Papa csinálta, tök finom.
- Kóstold csak meg - töltött egyet a nagymamám.
Pár alkalommal ezelőtt, amikor itt voltam, még baracklével kínáltak meg, de részemről rendben. :)
Egyébként Mami csinált sütiket, amiket segítettem neki behozni a konyhából a nappaliba.
- Egy adag még bennt van a sütőben, pár perc és kész lesz - mondta a nagymamám, ahogy beértünk ketten a konyhába.
- Megvárom veled - ajánlottam fel.
Felpattantam a konyhapultra, Mami pedig bepillantott a sütőbe, majd ahogy felegyenesedett, megszólalt, a becenevemet használva.
- Mesélj, Ladácskám, hogy álltok most akkor azzal a fiúddal? - érdeklődött kedvesen, halkan, gyanítom, nehogy Anya meghallja. :)
- Most annyira nem a fiúm - vallottam be őszintén - Kicsit sok mostanában a probléma, szóval... szünetet tartunk. Ideiglenesen.
- Kár, pedig elhozhattad volna - mosolygott rám.
- Egyszer elhozom - ígértem meg elmosolyodva.
A nagymamámnak mindig szívesen mesélek, neki valahogy mindig mindent el tudtam mondani, szóval nemsokára folytattam, ha már felhozta a témát.
- Igazából neki volt szüksége szünetre. Sok teher van rajta, meg rajtam is volt, így a kapcsolatunk is kezdett az lenni, szóval ez a szünet arra kell, hogy mindketten rendezzük a dolgainkat, mondta, hogy kicsit engedjem el, hogy magamra fókuszáljak, aztán, ha már készen állunk rá, megígérte, hogy belevágunk újra.
- Szimpatikus fiú, de te az unokám vagy. Semmit ne építs a férfi ígéretekre, Kicsim - nézett rám a nagymamám egy derűs mosollyal az arcán, mire halkan elnevettem magam - Komolyra fordítva a szót, ha kell nektek ez a szünet, használd ki. És semmiképpen ne ragadj le.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem vissza a lábamat lógatva.
- Hogy ha most külön maradtok, hogy saját magatokkal törődjetek, ismerlek, ne ragadj le ott, hogy hiányzik. Éld az életed, ahogy jól esik. Ha az élet úgy szánja, a megfelelő időben úgy is egymásra találtok újra - mondta őszintén.
- Nem szeretnék továbblépni rajta.
- Azt kérte, hogy engedd el, nem?
- Nem teljesen szó szerint - szabadkoztam.
- Nem feltétlenül továbblépned kell rajtad, csak kicsit másokat előrébb helyezned - tanácsolta - Várhatsz rá, hogy ha ő kész lesz folytatni, te is készen állj, de az élet közben megy, állj készen más dolgokra is. Csak jótanácsként mondom.
- Köszönöm - mosolyogtam rá.
- Bármikor. Anyádnak meg egy szót se - tette hozzá suttogva, majd pár másodperc múlva mindketten felnevettünk.

Mai nap - 5/5: szeretek a nagyszüleimnél lenni. :)