[10.07.]
Amikor kijöttem a fürdőből, megnyugodva vettem észre, hogy Casso még mindig itthon van, egészen pontosan ekkor épp a kanapén ült a telefonjával a kezében - ahogy meghallotta, hogy kijöttem, felpillantott rám, majd vissza a készülékre.
Ez alatt bementem a hálószobába, ahol a szekrényből előkerestem magamnak egy pulcsit és egy zoknit, illetve elraktam néhány itt-ott heverő ruhát.
Épp a szekrényben pakoltam, amikor hallottam, hogy Casso utánam jön, de nem jött be a hálószobába, csak megállt az ajtónál és a vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának.
- Egy hotelben voltam amúgy - törte meg a csendet egy pár szótlan másodperc után, mire abbahagytam a pakolást és ránéztem - Anyámék az utolsó hely, ahova megyek, ha már alapból is fel vagyok baszva - közölte egyszerűen.
- Igen, ez belegondolva logikus - láttam be zavartan a fülem mögé tűrve egy hajtincset.
Casso erre nem válaszolt, csak elfordította a fejét, majd nemsokára témát váltott.
- Amúgy Ákos írt, hogy beugrana valamelyik nap - jelezte meg, mire kikerekedett szemekkel néztem rá - Egész jó öngyilkossági kísérlet - tette hozzá feszülten elröhögve magát.
- Nem igazán akarom látni Ákost.
- Mert szerinted én igen? - kérdezett vissza kifejezéstelenül - Az utóbbi pár héten már rutinból kapok agyfaszt, ha a közeledbe kerül, most meg már ki is nyírnám.
- Honnan jöttél rá? - kérdeztem hirtelen - Vagy mikor?
- Mármint? - nézett rám.
- Hogy szerelmes belém.
Casso erre elfordulva a hátával dőlt neki az ajtófélfának, majd érzelemmentesen válaszolt.
- Már az osztálytalálkozón is mondtam, hogy mindig kiszúrom, ha valakinek bejössz.
- Szóval már akkor is tudtad?
- Ja. Azóta sejtem, hogy összeszedte Lizát.
- Nem értem az összefüggést, hogy miért jön össze Lizával, miközben... - értetlenkedtem.
- Én mindent értek, csak attól még felbasz - lökte el magát az ajtótól, majd bejött a szobába, én pedig a közelsége hatására is libabőrös lettem - Sacinak mondtad amúgy, hogy az exe beléd van esve és lekapott kétszer egy buliban? - hozta fel a legjobb barátnőmet, miközben odajött mellém, nekidőlve a szekrényemnek a hátával.
Bűnbánóan megdörzsöltem az arcom.
- Anyukámon kívül nem mondtam senkinek - válaszoltam végül.
Casso biccentett egyet.
Következőre én hoztam fel témát.
- Maradsz ma? - kérdeztem rá félve.
- Úgy nézek ki, mint aki siet valahova?
- Akkor írok Anyának, hogy ma mégse megyek - mondtam továbbgondolva.
- Csak miattam nem kell dobnod.
- Csak miattad mentem volna - néztem rá őszintén.
Casso biccentett egyet, majd témát váltott.
- Bementél a suliba?
Kiszedtem a cipzáros, kapucnis pulcsimat a szekrényemből és azt magamra véve válaszoltam.
- Igen. Esélyt próbáltam adni annak, hogy legalább egy kicsit is ne azon aggódjak, hogy mi van veled, mennyi időre hagytál itt és hogy ne emésszen fel a bűntudat. Szó szerint semmilyen információm nem volt rólad.
Casso az ágy sarkával szemezve hallgatott, majd a szoba valamelyik másik pontjára szegezve a tekintetét, válaszolt.
- Szakítani akartam - mondta egyszerűen, amit tőle hallani rosszabb volt, mint ahogy elképzeltem - Amúgy meg két napig idegösszeroppanást kaptam, meg szerintem tüdőrákot is kábé.
- Rászoktál a cigire, ugye? - kérdeztem rá.
- Ja, valahogy úgy - mondta őszintén - Leteszem - közölte, mielőtt bármit is reagálhatnék.
Erre csak biccentettem egy picit, majd nemsokára halkan megszólaltam.
- És, most hogy állsz hozzánk? - kérdeztem óvatosan - Mármint, a szakításhoz.
Casso először nem mondott semmit, valószínűleg nem akart, de aztán őszintén válaszolt.
- Ez tényleg rohadtul sok nekem most, Leni. Nem akarok még arról beszélni, hogy mit akarok kettőnkkel.
Erre csendben csak bólintottam egyet, a szekrényajtót becsukva.
Egy lépés volt csak közöttünk, ahogy ő a szekrénynek dőlt, én meg vele szemben álltam, de mégis szinte érezni lehetett, ahogy a rezgéseink összetalálkoznak a levegőben, vibrálást hagyva maguk után, majd egy kis csend után, miután átgondolta a dolgokat, újra megszólalt.
- Ne mondd le anyukádat - nézett rám, mire összeszorult szívvel inkább csak elfordítottam a fejem és újra bólintottam egy picit.
- Te hol leszel? - kérdeztem halkan.
- Nem tudom, de itt nem hinném - válaszolta egyszerűen, ahogy körülnézett.
Nehéz volt megállnom, hogy ne könnyezzek be ettől, mindenesetre ezt megelőzve vettem egy nagy levegőt, amit némán, lassan és szaggatottan kifújtam, megdörzsölve az arcom, majd erőt vettem magamon és ránéztem.
- Megértelek, amiért most külön akarsz lenni - mondtam őszintén, erőtlenül a legyengüléstől, mire a szemembe nézett.
Annyira szívszorítóan csodálatosak a szemei.
Ebben a pillanatban tudatosult, hogy azért volt bennem az a fura érzés, amikor Ákos szemeibe néztem, mert a tekintete akaratlanul a barátoméra emlékeztetett, ezzel egyszerre pedig beláttam, hogy annyival gyönyörűbb az Ő szemeiben, hogy akaratlanul hevesebben kezdett verni tőle a szívem.
Minden érzelmét magába fojtotta, de ő is tudta, hogy a szemeiben mindent látok, így el is kapta a tekintetét, és ellökve magát a szekrénytől, kikerült és elindult ki a szobából.
Nem vártam erre választ, csak szerettem volna, hogy tudja, és nem is mondott semmit, nem kellett, mert szavak nélkül megértettem mindent, csak kiment a szobából, mire lehunytam a szemem és igyekeztem nem összezuhanni.
Előszedtem egy táskát, amibe beledobtam néhány dolgot, amire szükségem lehet, ruhákat, neszeszert, füzeteket, ami kellhet, görcsbe állt gyomorral, folyamatosan törölgetve a szemem, a lehető legkevesebbszer véve levegőt; oda se figyeltem a pakolásra, csak csináltam, amit életem legszörnyűbb perceinek éreztem, majd épp összehúztam a táskám cipzárját, amikor hallottam, hogy kimegy az erkélyre, ebben a pillanatban pedig mint ha egy apró szélfúvás miatt összedőlt kártyavár lennék, hang nélkül, a csuklómat a szám elé kapva, magam elé nézve fájdalmasan elsírtam magam.
A számat összeszorítva, felfelé nézve, magamban remegve, rázkódva, hang nélkül hagytam, hogy folyjanak a könnyeim, hogy végigmossák az arcomat, megkönnyebbülésnek éreztem azt is, ahogy éreztem a könnyeket végiggördülni rajtam, némán sírva, teljes testemből megfeszülve, alig véve levegőt, akkor is kapkodva érte, kishíján összegörnyedve, majd leroskadtam az ágy szélére, hogy ott ülve folytassam ugyanezt.
Sokszor elképzeltem már, hogyan érhetne vége az a kapcsolat, ami közöttünk van, de sosem ez az érzés jelent meg a gondolataimban.
Nem igaz, hogy Casso nem szeret, vagy hogy én nem szeretem őt.
Nem is az érezteti velem a kapcsolatunk kihalását, hogy kiakadt rám, hogy ideges, hogy haragszik, nem a veszekedés volt a legnagyobb csapás kettőnkre nézve, hanem ami most zajlik, két nappal később.
Ezt még sosem éreztem ez előtt, és nem is tudom, hogyan lehet megoldani, vagy hogy ő meg akarja-e egyáltalán, mert jelenleg erre se tudok választ adni.
Időre van szüksége, de tartok attól, hogy egyáltalán vissza akar-e jönni hozzám az idő után.
Fel kell, hogy dolgozza a történteket, nem csak azokat, amik velem történtek, hanem minden mást is, de félek attól, hogy mire fog jutni végül.
Egy héttel ezelőtt se volt már rendben, amikor mindez még nem volt, egyébként is mélyponton érezte magát, és én mellette akartam lenni, most viszont tőlem menekül leginkább, éreztetni akartam vele a szeretetemet, most viszont azt akarja érezni a legkevésbé.
Nem tudom szavakba önteni, ahogy az utóbbi pár napon néz rám, amit a szemeiben látok, mindenesetre mindent értek belőle, és a lehető legkevésbé sem hibáztatom semmiért.
Csalódott bennem, de nem csak ő, én is magamban, ami szörnyű érzés.
Nem akarom elveszíteni, a legrosszabb viszont az egészben, hogy tehetetlen vagyok már ebben.
Amikor meghallottam, hogy bejött az erkélyről, nagy levegőt véve megtöröltem a szemem és feltápászkodva igyekeztem összeszedni magam, hogy ne lásson így, ha esetleg bejönne valamiért, majd ahogy egy kicsit lecsillapodtam, összeszedtem mindent és kivittem azt a kevés cuccomat az előszobába.
- Anya olyan tíz perc múlva jön értem - mondtam halkan, a földet nézve, ahogy már egy helyiségben voltunk.
A szemem sarkából láttam, ahogy Casso erre biccent egyet, majd maga előtt összefont karokkal a konyhapultnak dőlve elfordította a fejét.
Csend volt, a legszörnyűbb csend, ami valaha uralkodott is közöttünk.
Nem bírtam sokáig, nagy erőt véve magamon felé fordultam és megszakítottam a köztünk lévő halálos némaságot.
- Gondolom, időre van szükséged - szólaltam meg egy hajtincsemet a fülem mögé tűrve.
Casso erre rámnézett, és ebben a pillanatban észrevette rajtam, hogy nemrég sírtam, láttam a tekintetén átsuhanni, amit emiatt érzett, el is kapta rólam egyből.
- Ja - válaszolta egyszerűen.
A számat összeszorítva, a fejemet lehajtva bólintottam egyet, és már mentem volna tovább, de végül nagy levegőt véve megkérdeztem:
- Elmondanád, hogy mi van benned most... - szólaltam meg halkan, mire rámpillantott - ...velem kapcsolatban? - kértem meg halkan, őszintén.
Casso erre a fejét elfordítva feszülten elnevette magát, mire zavartan folytattam.
- Mármint, hogy haragszol, vagy utálsz, hogy látni se akarsz, vagy hogy... - soroltam, ami csak eszembe jut, mire félbeszakított.
- Azt érzem veled kapcsolatban, Leni, hogy megcsaltál a haverommal - válaszolta egyszerűen.
Ezt annyira tényszerűen és természetesen közölte velem, hogy erre el is halkultam.
Egy pár másodperc után, rám se nézve, csak maga elé szegezett tekintettel, feszülten folytatta.
- Azt érzem, hogy a haverom beléd van esve, kiment hozzád beszélgetni, te gondolom full jól elvoltál vele, mert amúgy nem vallotta volna be... - közölte tényként - Aztán simán hagytad, hogy megcsókoljon, és nem is csak egyszer, másodszor is, ráadásul ahogy kivettem a nagy beszámolódból tegnapelőtt, nem is csak egy gyors, sima csók volt, meg nyilván nem is volt az, szeret téged már minimum egy hónapja, buli volt és full ketten voltatok, vágom, hogy milyen volt, és te meg rohadtul hagytad neki, fel se merült, hogy leállítsd. Ő is bassza meg, pont úgy, mint még Ricsi is tavaly, az oké, hogy felszedte az exemet, leszarom, nem is azért hibáztatom, hogy beléd van esve, még azért se, mert egyszer hazadobott kocsival, rohadtul nem örültem neki, de oké, túltettem magam rajta, viszont minek vallja be, aztán meg a kurva életért kell rád mozdulnia, meg lesmárolnia, akkor is, ha be volt baszva. Te, Leni meg... - mutatott felém kínosan elröhögve magát, rám se nézve, mire bűnbánóan lesütöttem a szemem, ő pedig sóhajtva beletúrt a hajába - Most komolyan mondjam ki? - tette fel a költői kérdést hitetlenül - Hallani akarod, hogy még soha nem csalódtam benned ekkorát? Mindent, ami eddig volt, meg tudtál magyarázni, meg tudtam magyarázni magamnak, az exed megzsarolt, amikor a tesómmal voltál, tényleg ő kapott le és leállítottad, meg akkor alapból sok szar volt a kapcsolatunkban, amikor Ákos összejött Sacival, te meg egy éjszakán keresztül sírtál nekem miatta, megmagyaráztam magamnak azzal, hogy oké, csak kiborultál, meg szar nézni, amikor szakítani akartál velem, megértettem, de ez most mi volt? Rohadtul nem arról szól ez az egész, hogy utána volt-e bűntudatod, vagy sem, hogy sajnálod-e, vagy sem, még arról se, hogy eltűntél utána, vagy hogy hogy magyarázkodsz, minden, ami nekem számít, és szar, az a pár perc, amikor vele voltál és megcsókolt, abból viszont minden. Nem érdekel se előtte, se utána, hogy mi volt, azzal véded magad, hogy azért történt, mert túl hirtelen volt ez az egész és nem tudtál mit csinálni, épp ez a bajom, hogy nem tudatos volt, nem realizáltad, csak hagytad, ez a problémám, hogy teljesen tudatodnál kell lenned ahhoz, hogy ne hagyd, hogy nem annyira alap dolog, hogy nem engeded, hogy megcsókoljon, mint amennyire kéne, kétszer is ráadásul. És nem tudom, hogy miért, Leni, tényleg nem tudom, mert rohadtul nem néztem ki volna belőled, hiába mondod nekem, hogy nem viszonzol neki semmit, engem szeretsz, meg az összes ilyen, ha ez abban a pár percben is így lett volna, most kibaszottul nem lennénk itt. Veled nem az a bajom, hogy rád hajtott, hanem hogy rohadtul nem csináltál ellene semmit - mondta ki a lényeget - És azon belül is az zavar, hogy miért nem, az összes többit őszintén leszarom. Az meg a másik, hogy nem véletlenül aggódtam előtte miattad, mert rohadtul megéreztem, hogy ettől van miért, és tudod, miért nem mondtam neked belőle semmit, nem? Azért, mert kurvára azt hittem, hogy faszság és nincs rá semmi okom, én erre nálad rohadtul nem számítottam, nem is értem, hogy... - túrt bele a hajába kiborulva - Nem tudom amúgy, újat mondtam ezekkel? - nézett rám hitetlenül, fokozatosan az idegösszeroppanás határát közelítve.
A számat összeszorítva próbáltam visszafojtani a sírást, mert minden szava külön szívszúrásként ért, majd szaggatottan kifújtam a levegőt és ránézve halkan megszólaltam.
- Én nem akartam csalódást okozni, én csak... - mondtam könnyes szemekkel, remegő hangon, mire érzelemmentesen csak elkapta a tekintetét - Nem tudom, mi történt velem akkor, és megértelek, én is csalódást okoztam saját magamnak, és tudom, hogy már ezerszer elmondtam, de...
- Akkor asszem ne mondd el ezeregyedszerre is, mert rohadtul nem vagyok vele kisegítve - szakított félbe feszülten elröhögve magát.
Ebben a pillanatban meghallottam Anya kocsijának a hangját az utcáról, mire egyszerre néztünk ki az ablakon, és tényleg ő volt, úgyhogy miután mégegyszer Cassora néztem, felkaptam a cipőm, a két táskám, és a kezemben a kabátom, majd mielőtt kimentem volna az ajtón, még megtorpantam.
El se köszöntünk szavakkal, mindent elárult, ahogy egymás szemébe néztünk, úgyhogy a szememet megtörölve a csuklómmal, nehéz szívvel kimentem a lakásból.
Az ajtót becsukva magam mögött, még megálltam egy pár másodpercre, hogy összeszedjem magam lelkileg, mielőtt Anya meglátna, majd épp elindultam lefele a lépcsőn, amikor a lépcsőház csendjében meghallottam a lakásunkból kiszűrődni valami éles, csattanó hangot, ahogy valami teljes erőből nekivágódik valaminek, mire összerezzenve bűnbánóan lehunytam a szemem.
Nem véletlen, hogy ez alkalommal egyetlen egy bocsánatkérésemben se a "ne haragudj" kifejezést használtam, mert minden létező oka megvan haragudni.
Csak hogy sajnálom. De azt eszméletlenül.
Fogalmam sincs, hogyan hozhatnám mindezt rendbe még.

Mai nap - 5/1***: talán ez az egyik legrosszabb érzés, amit valaha éreztem.