Október 3. (szombat)
- Oké, most álljunk le, mi van? - szakított félbe Casso nagyjából a harmadik szavam után a telefonban, amikor már úton volt hazafelé és a kocsijából felhívott, én pedig az első mondatommal akaratlanul le is lepleztem magam, hogy Ákos hozott haza tegnap.
- Nem, nem, ne érts félre... - mentettem a történetet, ahogy leesett, hogy ezzel nyilvánvalóan azt is értelmeztettem vele, hogy Jakab nélkülem jött haza, és a társaságtól teljesen különálló Ákos vitt haza végül mindenki más helyett - Nem hagyott ott Jakab, én mondtam, hogy nyugodtan menjen haza.
- Mi? - röhögte el magát feszülten, nem is szimplán feszülten, konkrétan felvittem ezzel az egésszel a vérnyomását az idegbaj szintjére.
- Noémi rosszul lett, haza kellett vinnie - folytattam - De felajánlotta, hogy visszajön értem, vissza is akart, csak egy másik barátja feldobta, hogy majd visz engem ő.
- Aki aztán végül nem vitt téged, fasza, otthagyott legalább? Vagy Ákos amúgy hogy került ide, vagy mi van?
- Andor elvitt volna, csak amikor én már szerettem volna hazamenni, ő még tök jól elvolt, nyilván nem akartam elráncigálni, ha már felajánlotta, hogy hazavisz, így is nagy szívesség volt tőle. Ákos hívott fel, mert látta Snapchaten azon a térképen, tudod, hogy ott vagyok a közelében, és kocsival volt, épp hazafele ment ő is, és akkor már megkérdeztem, hogy elvinne-e engem is, mert így azonnal tudtam hazamenni, minden rendben volt.
- Na jó, mi a fasz, ezt inkább nem is akarom megérteni. Amúgy, most nem azért, Szöszi, én értem, hogy a kiscsaj rosszul lett, aztán passzolgattak ide-oda, meg ilyenek, de ennyit erről, nem sokat dobtak a bizalmamon, hallod.
- Csak így alakult, de mindenki rendes volt, tényleg, nem volt semmi baj.
Casso elsóhajtotta magát.
- Oké. Amúgy akkor jó volt legalább?
- Igen, nagyon - mosolyogtam - Neked?
- Nekem is, csak most kicsit megugrott a pulzusom, hogy ezt így elmesélted. Legközelebb írj már így időközben, ha ilyenek vannak.
- Persze, csak olyan gyorsan történtek a dolgok, meg nem is akartalak felidegesíteni, de legközelebb írni fogok - ígértem meg - Nagyjából mikor jössz egyébként?
- Negyed óra kábé. Csinálsz ma valamit amúgy?
- Nem terveztem - mosolyogtam.
- Oké, ezt akartam hallani - válaszolta a hangjából ítélve jókedvűen mosolyogva.
Ez alatt a negyed óra alatt gondoltam, lezuhanyzok, azzal megy az idő, viszont elgondolkodtam a zuhany alatt, úgyhogy amikor kijöttem a fürdőből nedves hajjal, hosszú, combközépig érő, picit vizes pólóban és alatta fehérneműben, Casso már rég itthon volt, épp a kanapén telefonozott, sötétszürke melegítőben, fekete pólóban, amiket imádok rajta, meg egyébként is, az egész látványát imádom, amit a tegnap reggeli sietség óta nem is csodálhattam még meg, szóval ahogy kinéztem a fürdőszobából, egyből elvigyorodtam.
- Helló - nézett fel rám halványan elmosolyodva.
Létezik, hogy szimplán attól, hogy rámnézett, libabőrös lettem?
- Szia - vigyorogtam, majd miközben ő lerakta a telefonját a kanapé melletti üvegasztalra, odatipegtem hozzá és mivel a kanapé támlájának dőlt, szó szerint rámászva a csípője két oldalán elhelyezkedtem a térdemmel, és az ajkamba harapva elfojtva a mosolyomat, odahajoltam hozzá - Szia - köszöntem újra, ezúttal jobbára már a szájára suttogva, amit a következő pillanatban már az enyémen is éreztem.
Casso a csókja közben elengedte rajtam a kezeit, majd ahogy végigsimított a derekamon és ellökte magát a kanapé támlájától, egy pillanatra elemelte az ajkait az enyémektől, csak épphogy.
- Őszinte leszek, Szöszi, kurvára felbasztam az agyam a tegnapon - közölte halkan, suttogva, mégis egy kis ércességgel a hangjában, amitől akaratlanul megborzongtam - Egy ideje könnyű felbaszni, ha a jól megszervezett fuvarjaidról van szó.
Enyhe utalás az autópályás eseményre.
- De minden oké - nyugtattam meg mosolyogva - Kivételesen Ákos se borított ki, szóval minden rendben volt.
- Ja.
- De akkor te is jól érezted magad, ugye? - kérdeztem vissza, miközben az ölében ülve megsimítottam a haját.
- Aha - válaszolta őszintén, de nem tudta elkerülni a figyelmem, ahogy ezalatt a mondat alatt a combomra tévedtek a kezei, onnan is lassan egyre feljebb, majd továbbra is az ajkaimon tartva a tekintetét, újra megszólalt - Van valami témád amúgy?
- Miért? - kérdeztem vissza.
- Csak mert ha van, gyors daráljuk le, azt még kivárom a kedvedért - mondta őszintén, egy halvány mosollyal az arcán, mire a számba harapva én is elvigyorodtam.
- Azt hiszem, nincs.
- Oké.
A következő pillanatban már hajoltunk is vissza egymáshoz - a csókunk közben, ahogy a nyelveink összeértek, Casso kezei a pólóm alá tévedtek, én pedig a dereka körül szorosan átkulcsolva a lábaimat a hajába túrva viszonoztam a csókjait, majd Casso hátradöntött a kanapén, és úgy folytattunk mindent, amit eddig elkezdtünk.
Casso az egyik felhúzott lábamnál a combomat simogatva csókolt tovább, aminek köszönhetően a bő pólóm felcsúszott a derekamig, a barátom meg szerintem meg se próbált ellenállni a kísértésnek, csak még feljebb húzta a pólómat, majd egy szemkontaktus után kicsit lejjebb hajolt rajtam és csókolgatni kezdte a felsőtestem, fel-felnézve rám.
Felgyorsult szívveréssel, a csípőmet picit megemelve hagytam, hogy lefelé haladva nemsokára megszabadítson az ezúttal már az egyetlen akadályt jelentő ruhadarabomtól, amit könnyedén végighúzott a lábamon, majd át a bokámon, a következő pillanatban pedig a belémrekedt levegőtől egy másodpercre megfeszülve, egy kellemes sóhajtás kíséretében adtam át magam neki az összes létező porcikámmal együtt.
[...]
Ahogy az utolsó jónéhány befejező csókunk után elhajoltunk egymástól, mindketten szaporán mozgó mellkassal, akaratlanul mosolyogva megszólaltam.
- Hiányoztál - szólaltam meg igyekezve csillapítani a zihálásomat, ezerrel verő szívvel, bár ekkor még a saját hangomat is alig hallottam - És ne süsd el az "észrevettem"-poént - tettem hozzá, mire elröhögte magát, majd ha már megkértem, a kedvemért kihagyta. :)
- Te is, Szöszi. Pláne, hogy az utóbbi harminc órában vagy ötször agyfaszt kaptam. Ez az Ákos-dolog meg amúgy mi a fasz, ezt így nem nagyon akarom megérteni.
- Én se értem - vallottam be nevetve.
Casso egy puszit nyomott a homlokomra, majd felült, elhajolva tőlem, mire én is követtem a példáját és elkezdtem rendberakni magam.
- Szerintem most már felveszek egy zoknit meg egy nadrágot - álltam fel a kanapéról szép lassan, majd mielőtt bementem volna a hálószobába, lehajoltam a továbbra is ülő barátomhoz, és egy hosszú csókot nyomtam a szájára.
- Ezt fenyegetésnek veszem - mondta Casso szórakozottan rámmosolyogva, miután elhajoltam tőle.
- Veheted - vigyorogtam, majd egy fél percre otthagyva bementem a hálószobába a szekrényemhez.
Épp bent öltözködtem, amikor hallottam, hogy Casso kimegy az erkélyre, miközben felvesz egy telefont.
Szerintem egy haverja hívta fel, ha jól hallottam, úgyhogy amíg telefonált, szépen felöltöztem, befejeztem a hajam megszárítását hajszárítóval, meg ittam egy pohár vizet, aztán kimentem az erkélyre, mivel úgy hallottam, hogy addigra már lerakta a telefont.
Na, hát konkrétan Casso az erkély korlátjának dőlve a hátával, épp akkor gyújtott meg egy szál cigit magának.
Erre nem igazán számítottam.
- Öhm... - pislogtam értetlenül elnevetve magam, ahogy becsuktam magam mögött az erkélyajtót, és hogy ne menjen rám a füst, leültem az erkély másik felén, vele szemben a hintaágyra - Minden rendben? - kérdeztem fürkészve.
Casso egy pillanatra rámnézett, majd elkapta a tekintetét, ahogy kifújta a füstöt.
- Ja - válaszolta végül - Bocs, csak ez most kellett, menj be nyugodtan, ha zavar.
- Nem, dehogy, ha már kijöttem... - ráztam meg a fejem, elhalkítva a hangom, miközben elfordítottam a fejem.
Casso erre nem válaszolt, csak egy pillanatig habozva, a fejét félig elfordítva újra a szívott egyet, én pedig újra ránéztem.
- De komolyan, jól vagy? - kérdeztem megismételve, kicsit jobban aggódva - Vagy én csináltam valamit? Tudom, hogy a tegnap nem úgy alakult, ahogy azt... - kezdtem szabadkozni, de félbeszakított.
- Nem, nyugi, semmi. Csak rá akartam gyújtani.
Nem mertem kérdezni többet, ő viszont az ezutáni csendet megtörve megszólalt.
- Amúgy holnap meccse lesz a régi csapatomnak, mondták, szóval lehet elugrok, hogy megnézzem.
- Itt lesz a csarnokban? - kérdeztem.
- Aha. A kedvenc helyem - ironizált.
- Ákos tegnap mondott egy olyat, hogy veled úgy is találkozik vasárnap, szóval gondolom, erről beszélt akkor - gondoltam bele.
- Ja, valszeg - biccentett.
Kedvtelennek tűnt, nem tudtam hova tenni, egyik pillanatról a másikra lett ilyen, és úgy tűnt, hogy ehhez a meccs-dologhoz sem olyan eszméletlen motivált, úgyhogy átgondoltam, hogyan dobhatnám fel neki, hogy esetleg elmegyek vele, ha szeretné.
Ezek a gondolatok valószínűleg az arcomra voltak írva, tudta, hogy mit akarok kérdezni, úgyhogy megelőzött.
- Jössz?
- Persze, ha szeretnéd.
Casso biccentve egyet, újra beleszívott a cigijébe.
- Egy ilyen meccs-nap hogy szokott általában kinézni? - érdeklődtem.
- Hát, gondolom odamegyünk délután, megnézzük, aztán lehet utána már haza is jövünk. Mondjuk ez egy fontosabb meccs lesz, és ha nyerünk, akkor szokott lenni egy ilyen meccs-after, szóval... hát, még nemtom - vont vállat.
- Győzelem utáni buli? - raktam össze elmosolyodva.
- Ja, a nagyobb győzelmek után adja magát.
- És ott ilyenkor kik vannak? - húztam fel magam elé a lábam, átkulcsolva őket a karjaimmal.
- A csapat fixen, a többi változó, leginkább haverok, úgy az egész társaság, de mondjuk Ricsi is egy csomószor becsapódott hozzánk. Amúgy, ha az a kérdés, gyere nyugodtan.
Mosolyogva ránéztem, annak ellenére, hogy ezután ki is fújt egy adag füstöt, aminek a látványa miatt kicsit kihívás volt megtartani a mosolyom.
- Egyébként veled még nem is voltam a csarnokban - gondoltam bele mosolyogva.
- Leginkább, mert szökőévente egyszer teszem be oda a lábam önszántamból az utóbbi pár évben.
- Sajnálom.
- Mit? - nézett rám.
- Hogy... így kerülöd azt a helyet. Mármint... érted - magyaráztam.
- Nem kerülöm, régen kerültem csak. Most már szimplán csak nem az életem része - vont vállat.
- Akkor ezt sajnálom. És hogy olyan rossz emlékek kötnek oda, hogy inkább törölted az életedből az egészet.
- Nem kell, full múltbeli az egész. Régen szar volt, de most már nem nagyon érdekel.
A hajamba túrva elkaptam a tekintetem egy pillanatra, ő pedig ez alatt elfordulva ismét beleszívott a cigijébe.
- Tudod... - szólaltam meg halkan - Egy ideje gondolkodom rajtad. Mármint, most nem úgy általában rajtad gondolom, hanem... - nevettem el magam zavartan a megfogalmazásomon - Valahogy néha úgy érzem, hogy inkább a szőnyeg alá söpröd a múltbéli dolgaidat, nem törődsz velük, úgy akarsz csinálni, mint ha nem érdekelnének vagy nem lennének rád hatással vagy csak nem létezőnek próbálsz tekinteni rájuk ahelyett, hogy... szóval hogy csak elfogadnád - mondtam őszintén, kimondva a szívem gondolatait, mire rámpillantott - Hamarabb veszed a régi dolgokat, amiken túl akarod tenni magad meg nem történteknek, mint hogy egyszerűen csak elfogadd és megtanulj velük együtt élni a jelenben. Néha úgy érzem, mint ha húztál volna egy határt az életedben és teljesen máshogy kezeled az azelőtt megtörtént dolgokat, mint a későbbieket. Tudom, hogy nem szeretsz a múlttal foglalkozni, de néha... kell. Átéltél dolgokat, nehéz dolgokat, olyanokat, amiket én valószínűleg elképzelni se tudok, se az élethelyzetet, se az érzéseket, amiken keresztül kellett menned, valószínűleg nem is tudok mindent, talán nem is kell tudnom, de azt tudom, hogy épp azért, mert hatással voltak rád, nem szabad egyszerűen csak meg nem történtként kezelni őket. Tudom, hogy régen elkövettem ezt a hibát, de soha nem tudnálak mégegyszer elítélni a múltad miatt, azok is tettek részben azzá, aki ma vagy, tudom, hogy nehéz, tudom, hogy nem jó visszagondolni rá, de hidd el nekem, hogy csak akkor fogod tudni elengedni és elfogadni a múltadat, ha nem úgy nézel rá, mint... mint valami tabu témára, mint valamire, amiről nem beszélünk, amiről minden alkalommal csak azt hangsúlyozod, hogy nem érdekel és régi történet. Nem feltétlenül szabad mindig jelenben és múltban gondolkodni, mert ez a kettő igazából egy, egy folyamat, amit viszel tovább, az életed, hiszek abban, hogy igenis minden velünk történt dolog hatással van ránk, és tudom, hogy azt mondod, hogy nem érdekel, hogy túltetted magad rajta, de... szerintem nem mindenen lehet túllenni, és nem is kell. Megtörtént, nem kell szégyenkezned miattuk, lehetnek rád hatással néha, szabad meginogni, de... kérlek, ne akard mindenáron meggyőzni mindkettőnket arról, hogy minden annyira mindegy már, vagy hogy a szőnyeg alá söpörve már is nem érdekel semmi belőle. Nem akarok mindenféle elvont képekkel dobálózni, de egy seb nem attól gyógyul be, ha tudomást se veszel róla, csak eltakarod, hogy ne is lásd, hanem... ha úgy kezeled, ahogy kell. Fájhat. Sőt, normális, ha fáj. Megtanulod vele együtt élni a napjaidat, elboldogulsz vele és egy idő után azt fogod észrevenni, hogy begyógyult és nem zavar többé. Nem felejtened kell, hanem elfogadnod. Azt hiszem, még ha nem is érzed, higgy nekem, hogy szükséged van erre - fejeztem be halkan, majd óvatosan rápillantottam.
Casso maga elé nézve hallgatott, de nem nézett rám.
- Nincs ezen mit elfogadnom, Leni. Régi dolgok ezek már, komolyan, amikkel már semmi értelme foglalkozni.
- Erről beszélek, ez egyáltalán nem régi - válaszoltam őszintén, annyira őszintén, hogy gondolkodni se akartam, mit hogyan fogalmazok, hogy tényleg azt hallja, ami bennem van - Még ma is üldöz, még ma is szenvedsz tőlük, annyi mindentől, kiborulsz tőle, zavar, ha felhozzák, még ma is van, hogy bűntudatod lesz, hogy kiakaszt, látom, mire hogy reagálsz, látom, hogy mikor milyen lesz a hangulatod, észreveszem, mikor terelnél el egy témát, ismerlek, Casso, és szeretlek is, ezért figyellek ilyenkor. Megértem, amiért menekülsz ezek elől, hogy kerülöd, ahogy csak tudod, de ezek tényleg csak menekülők, ezért jön vissza minden annyiszor, ezért érzed azt, hogy újra és újra minden visszaköszön még ma is, mert nem fogadtad el, nem engedted el igazán, és most már tudom, hogy abszolút nem olyan dolgok miatt, amik miatt aggódtam, magad miatt, ez egyedül rólad szól, senki másról, csak rólad és a belső akadályaidról. Csak példaként, nem Liza a lényeg, nem Robi, hanem, hogy hátbaszúrva érezted magad, hogy elbizonytalanodtál, hogy csalódtál valakiben, akit szerettél, hogy elvesztettél valakit, aki fontos volt neked, hogy magányosnak, elveszettnek érezted magad, nem az a lényeg, hogy miket csináltál, hanem hogy milyen érzések vezettek oda, nem az a konkrét lényeg, hogy anyukáddal veszekedtél, vagy hogy leszidott, hanem hogy az anyukád, hiányzott az, hogy meglegyen a jó, szeretetteljes kapcsolat a családoddal, az anyukáddal, érződik, a mai napig érzékeny vagy dolgokra vele kapcsolatban, nem a konkrét történetek a lényeg és nem is csak abból az időszakból, hanem az érzéseid, amik még a mai napig hatással vannak rád és képesek benned tudatalatt gátakat felállítani. Ha szükséged van rám abban, hogy segítsek eltörölni azt a meghúzott vonalat a múltad és a jelened között, hogy egy egészként tudd kezelni őket, bármikor számíthatsz rám, mert segíteni szeretnék. Tényleg - néztem rá újra.
Casso továbbra sem nézett rám, csak maga elé nézve emésztette a szavaimat.
Nem akartam rákényszeríteni, hogy mondania kelljen bármit, egyáltalán nem is vártam el tőle, úgyhogy felálltam a hintaágyról, majd megsimítottam a karját, mielőtt bementem volna.
- Mindjárt megyek én is - mondta az erkélyajtóra pillantva, mire mosolyogva bólintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára és bementem a lakásba.
Megkönnyebbültem, hogy ezt elmondhattam neki, és valahol tudom, hogy ezt hallania kellett tőlem.
Épp a konyhában voltam, és egy újabb pohár vizet töltöttem magamnak, amikor Casso utánam jött.
Nekidőlt a mögöttem lévő asztalnak, és bár háttal voltam neki, tudtam, hogy zavarban van.
Kiittam a poharamból a vizet, majd beraktam a mosogatóba és megforultam, a konyhapultnak támaszkodva.
- Holnap minibemutatót tartok neked a pár évvel ezelőtti életemből a csarnokban - közölte egyszerűen, mire elmosolyodtam.
- Ezt behajtom rajtad - mosolyogtam rá, mire elnevette magát.
Elfordította a fejét, én viszont nem szakítottam el róla a tekintetem.
- Nem vagy rendben, ne akarj meggyőzni róla, hogy minden oké - mondtam halkan, egy kicsit szomorkásan, ahogy őt fürkésztem - Mi a baj? - kérdeztem meg óvatosan.
Az előttem álló srác erre végre rámemelte a tekintetét, mire szembekerültem azzal a gyönyörűen kéklő szempárral, amiben most annyi féle érzést láttam megint, hogy akaratlanul összeszorult tőle a szívem.
Hamarosan újra elkapta a tekintetét, a földet nézve, vagy legalábbis abba az irányba.
- Passz - szólalt meg őszintén, majd feszülten elnevetve magát, felemelte a fejét, kicsit hátradöntve, lehunyva a szemeit - Nem tudom, csak úgy... nem tudom, komolyan - sóhajtotta el magát a hajába túrva.
- Teljesen oké, ha úgy érzed, hogy kicsit mélypontod van, mindenkinek az életében vannak hullámvölgyek.
- Ja, csak amúgy semmi okom a mélyponthoz. Nem tudom, komolyan, nem tudok mit mondani, tényleg hagyjuk - lökte el magát az asztaltól, ellépve tőlem.
- Szólj, ha tudok valamit segíteni - kértem meg.
- Nincs gáz, Szöszi. Csak... ejtsük a témát, jó? - sóhajtott fel fáradtan.
- Ahogy akarod - simítottam meg a vállát rámosolyogva, majd odaléptem hozzá, hogy megöleljem.
- Valszeg füstszagom van - jelezte, csak mert tudja, hogy nem szeretem.
- Nem baj - öleltem át, mire a fejemre hajtva a fejét, visszaölelt.

Mai nap - 5/?: nem értékelem. Mindenesetre el sem tudja képzelni, milyen hatással van rám minden nap minden egyes órájában, a mait is beleértve. És talán aggódok is miatta.