Tényleg elment? Összecsomagolt és elhagyott? Fenyegetőzött már ezzel, de mindig rendbe hoztuk a dolgainkat. Voltak nehéz időszakok régebben is, de melyik kapcsolatban nincsenek? Rendeztük, amit rendezni kell, tanultunk belőle és együtt fejlődtünk. Tudtunk újra és újra boldogok lenni, de tegnap este... nem kellett volna annyi sérelmemet a fejéhez vágni. Nem kellett volna agresszívnek lenni. Korábban sosem voltam még ilyen. Soha. Mintha nem önmagam lettem volna. Majdnem megütöttem! Jézusom! Persze, hogy elment..." – gondolkodott az ágyban fekve, miközben a beszűrődő reggeli fényben láthatóvá váltak a veszekedés nyomai. Káosz. Rendetlenség. Zsebkendők, ruhák, szétdobált használati tárgyak. A polcok szinte üresek.
„Elvitte az emlékeket is. Tárgyak, de mégis, olyan sok érzés lakik bennük. Pillanatok. Emlékképek. Élmények, amiket éveken keresztül közösen gyűjtöttünk. Nem volt olyan, hogy én, nem volt olyan, hogy te. Csak mi. Mi voltunk csak. És most? Egy üres polc. Üresség. Egy rossz döntés és az addigi életed véget is ér..."
Felkelt.
Elvégezte a szokásos reggeli teendőket – elvégre, az élet azért megy tovább. Legalábbis, mennie kéne. De csak döcögött. Kiborította a kávét, rá a frissen mosott, frissen vasalt ingre. Dühös lett, ez pedig csak fokozta a fejfájását. Gyorsan bevett két pirulát, megitta a kávémaradékot, és elindult a munkahelyére.
„Legalább a buszon kevesen vannak" – állapította meg valamivel derűsebben. „Furcsa. Néha mennyire tudunk örülni ezeknek a kis dolgoknak is. Van helyed a buszon a reggeli tömegnyomorban. Sőt, ma még a Nap is süt. Jobb kedvem lesz, ha a sugarak simogatják az arcomat. Bezzeg tegnap. Szakadt az eső, tele volt a busz, és még késett is! Már akkor elcsesződött a kedvem. De kinek nem, ha egy órát kell állni a tömegben? És akkor még az az idióta főnök is leugatott. Én meg vissza. Szép kis jelent volt, amiből vicces, de talán semmi sem lett volna, ha van hely a buszon. Meg ha süt a Nap. Egész nap bennem volt ez a düh... és aztán, jött az este. Lendült az a kéz..."
De az nem ő volt! Biztosra vette, hogy egy pillanatra kifordult magából. Ő sosem tudná bántani. Mindig óvni akarta. Magához akarta szorítani, ölelni akarta, érezni a teste melegét, érezni az illatát.
Amikor megérkezett az irodaházhoz, és minden ajtót zárva talált, csak akkor eszmélt rá, hogy szombat van. Már ezt is elfelejtette volna, hogy milyen nap van? Ennyire szétesett a szakítástól? Persze, hiszen nem is gondol másra, nem is foglalkozik mással.
„Francba az egésszel! Akkor szombat van" – dühös lett. Újra. De miért? Nem tudta megmagyarázni. Csak érezte, ugyanazt a dühöt, amit tegnap este. Pedig általában jól kezelte a stresszes helyzeteket. De most mintha áttörnének azok a falak, amik eddig visszatartották ezt az érzést.
Le kellene nyugodnia? De hogyan?
Egy beszélgetés biztosan jót tenne, és egy kis sör. Jó lenne, ha valakinek elmondhatná, ha beszélhetne róla, és tanácsot is kérhetne. Kívülről talán tisztábban átlátható ez az egész. Felhívta a legjobb barátját, akit már évtizedek óta ismert: minden iskolát együtt jártak ki, és a felnőtté válás rögös útja sem szakította szét őket.
„Jó lesz. Biztos mond majd valami használhatót. Amúgy is rám fér egy ilyen este."
Hazament. Eltervezte, hogy lepihen, rendbe teszi a lakást, majd elmegy sétálni, bekap pár falatot és 7 órára odaér a kocsmába. Sikerült is aludnia néhány órát, de lakásban ébredés után egy percet sem tudott eltölteni. Nem tudta elviselni azt az ürességet. Ez nem az ő lakása volt, hanem az ő lakásuk. Ő itt csak egy turista a saját múltjában. A múltjában, ami tegnap még jelen volt, azóta viszont apró darabjaira hullott. Nem maradhat – el innen!
Sétálni indult a városban. Lassan haladt, kellemes volt az idő, és a park felé vette az irányt, ami egyre hívogatóbbnak érződött. Ugyan sütött a nap, de nem volt melege, hiszen lágy szellő fújdogált, így a nyári meleg nem ragadt be az épületek közé. A parkban leült egy padra, és hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon a városlakókon.
„Olyan jó itt. Csak ülni, és nézni az embereket, hallgatni a madarakat, hallani a természetet. Tökéletes. Egy nagy egész, egy remekül működő gépezet" – jó kedve lett. Már a gondolatai is pozitívabbá váltak. Nyilvánvalóan nem fogja feladni. Küzdeni fog, megpróbálja visszaszerezni, és ha nem is sikerül, tanul a hibáiból. Legfeljebb, majd mással már nem követi el őket. Tanulni fog, biztos, hogy nem véletlen történt – így kellett lennie, hogy tovább fejlődhessen.
A szentségit! Miért is voltam ennyire idióta? Akkor nem kellene tanulni, már meg lehetett volna tanulni. Akkor nem tettem volna mindent tönkre. Tettünk volna... igen, ő is lehetett volna megértőbb. Nem csak rajtam múlt, az Istenit! De mégis elb*sztam. El én! Áh!" – ismét dühöngött. Felállt. Felrúgott egy kukát. Ismét feltört belőle az a megmagyarázhatatlan érzés. Mélyről és erősen. Egyre nyugtalanabb volt. Az óráját bámulta, és várta, hogy 7 óra legyen. Evett egy kicsit, majd kószált a városban, és végül beült a kocsmába. Még egyedül volt, de kért egy kört...
– Te mocsok! Hát nekem már nem is marad? – toppant be a barát.
– Ott van a tied is...
– Mi ez a búvalbaszott fej?
– Vége... elment... elhagyott – buktak ki belőle a szavak. Most először mondta el egy másik emberi lénynek. Most először beszélt róla. Most először tárta fel az érzéseit.
– Na ne... mikor?
– Tegnap. Este. Amúgy is szar nap volt. Már reggel felhúzott a főnök. Ideges voltam. Aztán jött a vita a számlák miatt. Megcsúsztunk velük. Mondtam, hogy kereshetne jobb munkát, mert így hogy csak az álmait kergeti, így éhen fogunk dögleni – oké elég bunkó voltam. Tudom, hogy ez érzékeny pontja. De ideges voltam. Persze, hogy nem úgy gondoltam. Akkor aztán jött a szardobálás. Ezer éves dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Problémák jöttek fel, amiket azt hittem, már megoldottunk. Újra feljött a melós téma, elküldött az anyámba, és nekem elpattant valami... ordibáltunk. Cuccokat hajigáltunk egymás felé. Aztán... meg akartam ütni... de nem tettem meg. De ennyi volt. Felhúzta magát, csomagolt, és lelépett.
Újra és újra elmesélte. Mondta, hogy ő nem ilyen, és a barát meg is erősítette a hitében. Ő sem ilyennek ismeri. Épp ezért – mondta, van még esélye. Hívja fel, beszéljék át higgadtan. Nyugodt körülmények között. Ő is tudja, hogy nem ilyen. Évekig együtt éltek, mindenkinél jobban ismerték a másikat. Látta, hogy békés a természete.
Ahogy fogyott a sör, és fogyott a tömény, a téma egyre gyakrabban másra terelődött. Beszéltek a közös élményekről, beszéltek a régi ismerősökről, arról, mennyire megöregedtek. Beszéltek a fociról, arról, mennyire jól áll ez az új hajszín a pultosnak. Ismét javult a kedve. Elmesélte, mennyire jól érezte magát a parkban.
„Olyan volt, mint amikor érted az univerzumot. Csak arra a pár másodpercre. Közel kerülsz Istenhez... persze, most ne úgy értsd, hogy ahhoz a szakállas öreg faszihoz. Az univerzumhoz, önmagadhoz, érted? Néha van ilyen érzésed. Amikor minden jó. Vele is volt. Most ne arra gondolj, hogy amikor keféltünk. Vágod? Persze, volt olyan is. Akkor is. De olyan egyszerű pillanatokban is, amikor csak rám mosolygott. Kimentünk a kertbe. És csak ott ültünk. Csöndben, egymás mellett, összebújva, de éreztük, hogy minden rendben. Minden megy a maga útján."
A beszélgetés sokat segített. Most már nem tartotta kizártnak, hogy ha pár nap múlva felhívja, még rendbe is jöhetnek a dolgok. Hazafelé sétált, amikor szemerkélni kezdett az eső. De ez most tetszett neki. Felüdült, és az esőillatot is érezte. Sőt minden illat erősebbé vált. A nyáresti szellő virágok és fák illatát fújta felé. A város csöndes volt. Visszaszerezheti! Miért is ne?
Nyugalmát egy öregasszony zavarta meg.
– Bocsásson meg fiatalember. Nélkülözöm...
– Sajnálom, sietek!
– Várjon. Adok ám én is valamit a pénzéért. Szép karkötőim vannak, nyakláncok is. Egy ilyen fess fiatalember biztosan tudja, kinek adja a legszebbet közülük! Biztos várja otthon valaki. Biztos örülni fog... varázsoljon neki egy szép estét.
És akkor megint elpattant valami. Újra érezte, de erősebben, mint valaha. „Nincs otthon senki. Senki sem vár! Nem, mert elb*sztam! Nincs senki. Senki, te büdös vén kurva! És nem is lesz. Nem, mert elcsesztem. Nem tudtam megőrizni az én kincsem... és nem is fog menni. Nem, nem tudok megszabadulni ettől az egésztől. Vége. Elveszítettem, és te ezzel jössz?! Te büdös öreg..." – nem volt a maga ura. Arra eszmélt, hogy ököllel üti az öregasszony fejét. Aztán megfogja és odavágja a falhoz. A keze véres. Egyre véresebb. Már az eső sem mossa le. Mit tett? Úristen! Ő nem gyilkos.
Szédült. A feje... már nemcsak fájt, már fel akart robbanni. A világ forgott vele. Kezeit a szeme elé emelte... és akkor hirtelen vakító fehér fényt látott. Elveszett benne, és a világ összeomlott.

– Sikerült leállítani. Valami gond van a... de az adatokat szerencsére le tudjuk menteni. Van egy-két használható. A környezeti behatásokkal kapcsolatos tesztből származó információk megvannak. Csak valami kiütötte.
A mondat végén a másik alak levette a szemét a számítógép képernyőjéről és nyugodtan odafordult fiatal társához.
– Mentsük le őket. Nem volt ez haszontalan kör. Csak egy kicsit elszámoltuk magunkat. Ádám túl hevesen reagált a kisebb változásokra. Magam sem hittem volna, hogy egy kis víz, egy kis fény, néhány illat, emlék, és némi érzelmi ráhatás majd teljesen kiüti. Állítunk egy kicsit az értékeken. Persze, ezek szükséges érzések, az már kiderült, és most még több adat áll a rendelkezésünkre, de az arányon még dolgoznunk kell. Összeomlott a rendszere. Állítunk rajta egy kicsit, aztán újraindítjuk a próbát...