Ervus izmos, hatalmas termetű férfi volt törp létére, és erejét félték nyugattól-keletig. Ám Artemys ismerte már annyira, hogy a zöld tekintet, ami rendszerint szigorúságot lövellt, valójában csak álca volt, ám mikor tekintetük találkozott, tudta, hogy sok jóra nem számíthat.

- Leányom, talán valamit...

- Ne aggódj Kojela miatt barátom, csak mivel öcsémnél szolgál, megakartam ismerni, hiszen olyan rég láttuk egymást.

- Szó mi szó, az igaz. Láb alatt volt mindig. - Mosolyodott el a törp. - de mára más.

- Hallottam tőle. Remélem a vágya, hogy asszony lesz, mihamarabb teljesül.

- Oh – csillant meg Ervus szeme, és Artemyst kiverte a víz.

- Büszke lehetsz rá, barátom. Bölcs, tisztelettudó és elbűvölő – mosolyodott el a férfi a nőre – akárkinek is lesz asszonya, házának tündöklő ékköve lesz.

- Megtisztelő ezt tőled hallani, felség. - Hajolt meg Ervus Thorin előtt.

- Csak az igazat mondtam. Erről is szeretnék veled pár szót váltani.

- De előtte megengednéd felség, hogy unokámmal egy időre négyszemközt legyek?

- Természetesen. Örülök, hogy újból láttalak, Kojela. - Biccentett Thorin a nő felé – és kérlek viseld gondját az én szeleburdi ostoba öcsémnek.

- Nem ostoba – csúszott ki Artemys száján, mire Thorin csak félmosollyal az arcán, megpaskolta a nő kezét.

- Úgy látom, már van egy testőre is. Helyes. Vigyázz is rá. - Indult el, de megtorpant az ajtóban. – És még valami. Megvan még a medál, amit adtam?

- Kincsként őrzöm. - Tette a kezét a mellkasára Artemys.

- Köszönöm. Ervus ha végeztél, gyere el hozzám, sok megbeszélni valónk van.

- Nem sokáig leszek, csak pár perc. - Felelte Ervus.

- Akkor megvárlak, úgyis beszélnem kell még Laran-nal.

Mikor egyedül lettek, Ervus villámló szemekkel meredt Artemysre, aki zavartan gyűrögette a ruháját.

- El sem tudom mondani mennyire aggódunk érted a nagyanyáddal, és a testvéreiddel, erre itt vagy. Magyarázatot várok lányom.

- Arathorn meghalt.

- Sajnálatos módon nagy király veszett oda, de ez mégsem magyarázat arra, hogy eltűnj, és ne adj magadról hírt.

- Férjhez akar adni a nagybátyám. Már nem tudja, mit tesz.

- Megilletnéd. De tudtommal Lastamir méltó párt választott neked, sőt pontosítsunk, a férfi külön megkérte tőle a kezed. Hanom jó férjed lenne.

- Hanom? - Lepődött meg a nő.

- Igen, ő is keres téged. Aggódik hogyléted felől. Rendes férfi, bátor, és ha jól emlékszem, jóban vagytok.

- Nem erről van szó. Hanom tényleg jó ember és kiváló férj lenne, de nem szeretem. - Ervus megdörzsölte a szemét és leült a legközelebbi székre.

- Öreg vagyok én már ehhez. Sejtettük nagyanyáddal, hogy nem szereted, és hogy ágálsz a házasságot illetően. Akkor talán a szíved másé? Freriné?

- Ő több barátnál és hazudnék, ha nem vallanám be, de nem úgy, ahogy gondolják sokan. Több barátnál, több fivérnél, olyan nekem, mint Arathorn volt, vagy éppen Till.

- De még mi az oka annak lányom, hogy kérőidet nem hallgatod, nem tekinted meg?

- Miért kötődjek, ha esküm máshová rendel.

- Milyen eskü? Talán a Thorinnak tett, hogyha harcba hív mész?

- Egy később fogadott. Nem leszek senkié, ha övé nem lehetek. Szívem máshová húz nagyon rég és nem teljes. - Artemys nagyapja elé állt és megfogta annak hatalmas kezeit – nagyon régen elmesélted a ti történeteteket.

- Ha nem cselekszel, nem lépsz, ne várd, hogy az öledbe hulljon.

- Még nem jött el az ideje. Addig is hadd fussak a sorsom elől, minden zajtól messze legyek. Ne szólj senkinek hollétem felől. Kevesen tudják, hogy itt vagyok és ez így jó.

- Bátyáid keresnek, és előbb-utóbb meglelnek, és ez igaz húgodra és öcsédre is. De addig is én nem szólok. Mert látom, hogy zavaros minden a lelkedben, de feltételeim azért vannak. Mikor üzenek, megjelensz.

- Ígérem.

Frerin üvölteni tudott volna a fájdalomtól, de lecsapta az utolsó ork fejét is. Bevégeztetett, gondolta, és kardját a földbe szúrva, rátámaszkodott. Bal karja lüktetett, szinte perzselte a testét a mocskos fekete orknyíl, ami kiált a karjából. Figyelmetlenek voltak, ha nem ugrott volna előre, akkor unokaöccsei egyike már holtan feküdne a jeges földön. Halványan elmosolyodott, ő nem volt tünde, hogy könnyedén ugráljon el a nyilaktól, akár egy béka.

- Én marha – nyögte, mikor unokaöccsei odarohantak hozzá –mérgezett ez a mocskos nyíl – nyögte. A köré gyűlő társainak arcvonásai lassan homályosodni kezdtek, hangjuk elveszett valahol és végül mély csend ereszkedett köré, a hangtalan sötétség végül úgy ölelte át, mint egy paplan.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, a hajnal sugarai ébresztették. A hegyek sötét vonalai köré köd szállt és a napfény rajtuk mesés táncot lejtett. Órákig elnézte volna, de szemei előtt a köd meghunyászkodva a nap erejétől, eltűnt.

Frerin csak hosszú idő múltán nézett körbe, egy szekéren feküdt, bár emlékei között nem szerepelt egy sem, hogy hozott volna. Oldalra fordítva a fejét több törpöt vett észre, mint amennyivel elindult, ruhájuk díszéből arra következtetett, hogy Hura harcosai lehetnek. Karja fájt talán jobban, mint mikor megsebesült. Keserűen elhúzta a száját, minden bizonnyal elfertőződött, és a közelben egy normális gyógyító sem lehetett. Feladóan sóhajtott fel. Ennyi volt, gondolta, vagy a karját vagy az életét veszíti el. Egyiket sem akarta. Mindegyikhez ragaszkodott.

- Frerin, végre felébredtél. Már attól féltem véged van – szólalt meg egy törp. Frerin elmosolyodott a hang hallatán. Ezer közül is felismerte volna.

- Hura, rég láttam a fejedet – nyöszörögte.

- Ne erőltesd magad, mert a végén még az egyik útmenti árokba kell elkaparnunk téged. Az erődet a gyógyulásra használd inkább, mint a csípős megjegyzésekre. Asszonyom kitisztította a sebedet, de nem hiszem, hogy segít. Talán nálatok jobbak a gyógyítók, mint nálunk. Üzentem a fivérednek is, hogy felkészüljenek jöttünkre. Ma délre odaérünk.

- Nagyszerű – húzta el a száját – csak ez kellett nekem.

Frerin az ágyából figyelte, ahogyan a tűz lobogott a kandallóban. Már hetek óta a saját várának fogságában volt a sebesülésének köszönhetően. S bár a gyógyítók, akik az elmúlt napok során jártak nála, az ellenszert a méregre nem tudták, nem értették, hogy-hogy él még. Testvérei és unokaöccsei aggódása, lassan reménnyé nőve, már viccelődni és csipkelődni is mertek, ami kissé felvidította a férfit. Mégis az igazi gyógyszert nem ők, hanem Artemys jelentette számára. A nő puszta jelenléte, kedvessége, odaadó törődése, és barátsága maga volt a gyógyír. Hálás volt neki.

- Meghoztam a vacsorát – lépett be hangtalanul Artemys. Frerin rámosolygott. Emlékezett arra, mikor először jelent meg szolgálóruhában a szobájában, a testvérei előtt. Döbbenten meredt először rá. Nem tudta elképzelni, hogyan kerülhetett oda. Ám aggodalmait maga a bátyja viselkedése oszlatta szét, aki láthatóan kedvelte. Ennek miértjére Dís világosította fel, amitől legalább negyed órán át fuldoklott a nevetéstől. Attól a naptól mindig Artemys hozta az ételt, sőt, éjszaka is bejárt hozzá, és pánsípon játszott neki, vagy ha kérte, régi dalokat énekelt. Gyógyulását a jótékony baráti törődésnek tulajdonította, és nem Laran ételeinek.

- Egyél – tette a férfi ölébe a tálcáját Artemys, és leült az ágy mellé kikészített székre.

- Gombaleves?

- Tudtommal szereted. Laran helyett én főztem, mert Sufen megfázott. Nem ígérem, hogy olyan finom, mintha ő főzte volna. De egyszer meglehet enni. - Frerin haloványan elmosolyodott és belekanalazott. Artemys feszülten várta a véleményét.

- Finom. - Mondta neki halkan - Mondd, jönnek még gyógyítók?

- Nem. Bátyádnak elege lett, hogy nem tudnak semmit mondani és mivel javulsz, már nem kell. Bátyád az erődnek tulajdonítja. - Kuncogott fel.

- Szerintem azért, mert itt vagy mellettem.

- Ebben kivételesen igazat adok. Az ételeidbe és a teádba tündegyógyszert csempésztem. Szerencsédre nem volt erős a méreg.

- Tessék? Mit?

- Jól hallottad, tündegyógyszert.

- Honnét szerezted?

- Még akkor kaptam Glórfindeltől, mikor eljöttem Imradrisból. Tilltől és Dolintól is kaptam. Még gyermekként tanultam egy kis gyógyítást náluk. Meg hát persze a falumban, minden lánynak értenie kellett a gyógynövényekhez. De ha húgom itt lett volna, gyorsabban gyógyultál volna, ő nálam is ügyesebb.

- Köszönöm. Már másodjára köszönhetem neked az életemet. Nem hiszem, hogy valaha is megtudom neked ezt hálálni.

- Nekem elég, ha élsz, és hogy barátok vagyunk. Sötét idők járnak és ilyenkor jó, ha van, akihez fordulhatunk. - Fogta meg a férfi kezét a nő – Nem ismerlek annyira, de mégis olyan vagy számomra, mint Arathorn volt. Vér nem köt össze, mégis testvéremként szeretlek, barát voltál és segítséget nyújtottál a legsötétebb órában is. Az, aki adós, az én vagyok. Ezer haláltól mentettél meg engem.

- Egymást mentettük meg saját magunktól. Érintette meg a nő arcát. - Mindketten névtelenek vagyunk, és nem tartozunk sehová. - Frerin keze lassan végigrajzolta a nő arcát, nyaka ívét és megállt a nő mellkasán. – Az első pillanattól tudom, mégis most, hogy itt ülsz előttem és érzem a kezem alatt a medálodat, tudatosult bennem ki is vagy valójában. Nagyobb az én adósságom feléd, mint a tied én felém. De az én adósságom olyan nagy, hogy nem lehet sem aranyban, sem földekben sem rangokban mérni. Amit tettem, arra nem létezhet bocsánat.

- Mi lenne az a bűn? - Tette mindkét kezét a férfiéra, ami még mindig a mellkasán volt.

- Elvettem a családtól egy értékes kincset. - Nézett fel a nőre, majd az ölébe borult. – Miért mentetted meg kétszer is azt, aki miatt a nagybátyád meghalt? Mondd, miért? - Sírta el magát a férfi.

- Mert te nem vagy hibás – ölelte magához a férfit – a halálért senki sem az.

Artemys valós ki léte immár kiderül sőt már a Hobbit a múlt árnyaiban is de innentől sok mindent kiderül róla, a családjáról és pontosan, hogyan találkozott Thorinnal. Nem beszélve arról, hogy mit is akar Ervustól Thorin. Remélem tetszett nektek a fejezet.