Lily egyre inkább jól érezte magát Perselus lakásában. Takarított, megfőzte a bájitalokat, néha azonban csak leült egy-egy könyvvel a kezében és élvezte a csendet és a nyugalmat. Mostanában már nem zavarta annyira, ha egyedül kellett lennie. Persze mindig örült, amikor Perselus visszatért a tanításból, de már sokkal jobban viselte a magányt. És szinte minden este zongorázott vacsora után.

Az első pár alkalom után rájött, hogy Perselus szereti ha játszik, így hát lassan szokássá vált az esti zongoraszó a lakásban. Eleinte saját örömére játszott, de később már azért is, hogy Perselusnak örömet szerezzen - bár ezt sosem ismerte volna be senkinek.

Mostanában igazán jól kijöttek egymással, valójában a Karácsonyi meglepetés óta.
Lily azóta sokat gondolkodott Perselusról és rájött, hogy tévesen ítélte meg őt. Nem vette figyelembe azt a tizennégy évet, amit ő kihagyott az életéből.
Az igazság az volt, hogy a mostani Perselus kezdett újra arra a fiúra hasonlítani, akit Lily anno a játszótéren megismert. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön ennek a ténynek vagy sem. Persze annak örült, hogy nem vitáznak többet, de mégsem tudta igazán eldönteni, hányadán áll Perselus-szal.

000

Egy nap Lily épp az üstöket tisztította, mikor Perselus belépett - vagy inkább berontott - az ajtón.

- Mi történt? - kérdezte, látva a férfi idegességét.

- Ez az új tanár...

- Mi van vele?

- Bolondokházát csinál az iskolából.

- Ezt meg hogy érted?

- Úgy, hogy egy új Gilderoy Lockhartot tisztelhetünk benne.

- Az meg ki?

- Ja, persze... Te nem ismerheted. Bár azt hiszem jobban jártál.

- Miért? Ki az?

- Itt tanított egy évig. Egy fickó, aki nem tudom hányszor nyerte meg a nem tudom milyen mosoly díjat, és mások hőstetteiről írt könyvet úgy, mintha azt ő vitte volna véghez. Más szóval egy undorító alak volt elhiheted, bár akkoriban az iskola összes lány diákja koslatott utána és imádták.

- Szóval az új tanár is ilyen ember?

- Nagyon úgy tűnik. Nyálcsorgató pincsikutyákat csinál a diákokból.

- És ez miért baj neked?

- Mert az én óráimon is folyton róla diskurálnak. Már tudom mi a kedvenc étele, a kedvenc színe, azt, hogy hogy issza a kávét és hidd el, egyáltalán nem voltam rá kíváncsi.

- Na látod, ebben biztos voltam - mosolyodott el Lily.

- Ne nevess Lily, nem olyan vicces.

- Nekem az. Minden nap, mikor visszajössz, panaszkodsz és mindig csak rá. Olyan vagy, mint egy diák, aki féltékeny az osztálytársára.

- Ne beszélj butaságokat. Hogy lennék már féltékeny rá?

- Hmm. Ki tudja? - nevetett fel jóízűen Lily. - Talán irigyled a népszerűségét.

- Már hogy én?! Ez még viccnek is rossz.

- Igen tudom.

Lilynek most már a könnyei is kicsordultak a nevetéstől.

- De azért szerintem elég mókás.

- Szóval mókás, mi? - mosolyodott el Perselus is. - Kíváncsi vagyok mit mondanál, ha te is ismernéd.

- Hát, ezt sajnos nem fogjuk megtudni.

Később azonban kiderült, hogy Lily nagyot tévedett ezzel a kijelentéssel.

000

Egy nap, mikor Perselus órát tartott, Lily nem talált magának jobb elfoglaltságot a zongorázásnál. Leült és belekezdett az egyik darabba. Annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette, mikor valaki bejött a lakásba. Csak akkor tűnt fel neki a látogató, mikor felpillantott és az ajtóból valaki visszanézett rá. És ez a valaki roppant jóképű volt.

- Ő, helló! - köszönt Lily kissé bátortalanul az idegennek.

- Üdvözlöm kisasszony. Ha szabad megjegyeznem gyönyörűen játszott.

- Köszönöm, de kicsoda maga, és mit akar itt?

- Jaj, bocsánat. Nem akartam alkalmatlankodni, de meghallottam ezt a gyönyörű dallamot és kíváncsi voltam ki játszik ilyen kifogástalanul. Ne haragudjon! Jonathan Shelburn vagyok.

- Á, szóval maga az az új tanár. Semmi gond. Csak tudja nem igazán szabadna itt lennie.

- Igen, én volnék. És miért is nem szabad itt lennem?

- Nos, mert bármelyik pillanatban...

És ekkor Lily meghallotta az ajtó csukódását. Csak egy valaki jöhetett, Perselus...
Érezte, hogy ebből nagy balhé lesz.

- Bármelyik pillanatban mi?

- Ez... - mutatott Lily az ajtó felé, ahol már Perselus állt és egyáltalán nem volt vidám.

A két férfi egymást méregette egy pillanatig, majd Perselus megszólalt.

- Mit keres itt? Azonnal távozzon!

- Csak a zongoraszó miatt jöttem. A puszta kíváncsiság vezérelt, nem akartam zavarni. Már megyek is.

Ki akart lépni Perselus mellett a szoba ajtaján, de az megállította.

- Nem mondhatja el senkinek, hogy ő itt van. Világos? - intett a fejével Lily felé, miközben beszélt. - Ha eljár a szája, azt nagyon megbánja!

- Jól van, jól van. Nem kell mindjárt fenyegetőzni. Nem mondom el senkinek. Becsszó.

Úgy vigyorgott Perselusra, hogy az attól majdnem rosszul lett.

- Most már elmehetek?

Perselus félreállt az ajtóból.

- Köszönöm - mondta Jonathan, majd Lily felé fordult. - Örültem a találkozásnak hölgyem.

Lilyre is villantott egy csábos mosolyt, majd sarkon fordult és távozott, Perselus pedig bezárta utána az ajtót.

- Megint nyitva felejtetted, amikor elmentél, igaz? - kérdezte Lily, miután Perselus visszatért a szobába.

- Igen... Az én hibám volt.

- Hibád? Én nem nevezném annak.

- Hát akkor minek neveznéd?

- Szerencsének.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy legalább így megismertem az új tanárt, akit te annyira utálsz. És - már meg ne sértődj -, de én nem találtam utálatosnak.

- Hisz csak pár szót váltottatok. Abból nem szűrheted le, hogy milyen.

- Miért ne?

- Mondjuk azért, mert velem is így tettél és tudjuk, hogy tévedtél.

- Az más volt - vágott vissza azonnal Lily.

- Igazán? És miért?

- Hát... azért, mert...Csak más volt és kész.

- Ennyi a magyarázat? Különben sem állhatsz szóba senkivel.

- De hát ő állt szóba velem! És miért is? Mert „valaki" nyitva hagyta az ajtót.

- Jó, tudom, hogy az én hibám. De akkor is.

- Akkor is mi?

- Akkor is egy bárgyú alak.

Lily csodálkozva nézett Perselusra, majd elmosolyodott.

- Javíthatatlan vagy. Ugye tudod?

000

Másnap Perselus úgy döntött beszámol Dumbledore-nak a tegnapi látogatójukról. Bekopogott, majd benyitott az igazgatóhoz.

- Perselus! Kérem jöjjön beljebb!

A férfi leült egy székre, majd előhozakodott a témával.

- Beszélni szeretnék önnek valamiről igazgató úr.

- Hallgatom.

- Tegnap látogatást tett nálunk Jonathan Shelburn. Lilyvel beszélgetett, mikor beléptem. Bár megmondtam neki, hogy tartsa a száját, de úgy vélem nem ártana, ha ön is beszélne vele erről.

- És hogy jutott be a lakásba?

- Nos, ez az én hibám volt. Nyitva felejtettem az ajtót, mikor reggel távoztam.

- Értem. Azt hiszem akkor elbeszélgetek vele is erről a dologról. Mellesleg Lily hogy van?

- Jól. Mostanában jobb kedve van, és nagyon tetszik neki a zongora.

- Ennek igazán örülök. Kérem adja át neki, hogy üdvözlöm.

- Átadom.

Dumbledore még aznap magához hívatta Shelburn professzort. Nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek az ügynek, de ő is jobbnak látta, ha nyíltan megmondja új kollégájának, hogy mi a helyzet a pincelakásban.

Halk kopogás hallatszott.

- Jöjjön csak be!

- Jó napot, Uram!

- Kérem üljön le, professzor!

Miután Jonathan elhelyezkedett, Dumbledore a tárgyra tért.

- A tegnapi kis látogatása miatt hívattam ide magát.

- A tegnapi? Á, a hölgy a zongorával!

- Igen. Nos, ez a hölgy azért van a pincelakásban Perselus-szal, mert csak ő meg én tudjuk, hogy a kastélyban tartózkodik. Vagyis most már ön is tudja.

- Miért olyan nagy dolog ez?

- Azért olyan nagy dolog, mert ez a hölgy - ahogy maga nevezi - veszélyben van. Ezért rejtettük el Perselusnál. Érti már?

- Azt hiszem.

- Nos, akkor arra kérem ne menjen többet oda és ne is beszéljen senkinek róla.

- Értem. Tartom a számat - mosolygott Jonathan az igazgatóra.

- Ennyi lett volna. Most elmehet.

- Értem. Viszlát igazgató úr.

000

- Akkor sem értem mi bajod vele - értetlenkedett Lily.

- Minden.

- Ez nem válasz.

- De az. Egyszerűen nem bírom és kész. És nem örültem neki, hogy idejött.

- Ugyan már! Ne félts ennyire! Hisz még itt vagyok.

- És ha elmondja valakinek?

- Te magad mondtad, hogy szóltál róla Dumbledore-nak és megkérted, hogy beszéljen vele erről. Nem értem miért aggódsz továbbra is.

- Már aggódnom sem szabad?

- Tudod, néha nem értelek. Olyan apró dolgokon tudsz kiakadni.

- Nem vagyok kiakadva, csak elmondtam a véleményemet.

- Immár vagy huszadszor.

- Értsd meg Lily csak nem akarom, hogy megtudják, hogy itt vagy és ezáltal veszélybe kerülj.

- Csak nem aggódsz értem, Perselus Piton? - vigyorgott Lily cinkosan.

- Miért, talán bűn? Különben is csak azt teszem, amit Dumbledore meghagyott.

- Kioktatsz az emberekről?

- Nem erre gondoltam. Úgy értem az a dolgom, hogy elrejtselek, és ezt is teszem.

Lily továbbra sem értett egyet Perselus-szal ebben a témában. Szerinte ugyanis semmi kivetnivaló nem volt Jonathan Shelburnben. Igaz csak pár szót váltottak egymással, de Lily meg volt róla győződve, hogy rendes ember.

Az elkövetkező napokban újra és újra előjött ez a téma és mindig ugyanaz lett a vége. Mindketten kiálltak a saját véleményük mellett, ebből pedig az következett, hogy mind a ketten sértődötten vonultak vissza saját kis tennivalóikba. Persze egy idő után aztán visszatért a béke, egészen a következő alkalomig, amikor az egész kezdődött elölről.

000

December vége volt. Lassan beköszönt az újév, Lilyt azonban egy ideje már más dátum foglalkoztatta és ez Perselus születésnapja volt. Már régóta készült rá, de most megrekedt az ajándékkal, ami nem volt más, mint egy saját kezűleg írt zongoradarab.
Tudta ugyanis, hogy Perselus nagyon szereti, ha zongorázik és mivel olyan szép meglepetést kapott Karácsonykor, elhatározta, hogy viszonozza azt.
Most azonban halvány fogalma sem volt róla hogyan folytassa tovább. Pár napja csak ült a papír felett és bámult maga elé anélkül, hogy bármi is eszébe jutott volna. Végül elhatározta, hogy segítséget kér.
Megkért egy manót, hogy küldje le hozzá Dumbledore-t. Nemsokára meg is érkezett az igazgató.

- Nos Lily, miről lenne szó?

- Ne haragudjon, hogy lerángattam ide professzor úr, de segítséget szeretnék kérni.

- És miben?

- Az a helyzet, hogy nemsokára lesz Perselus születésnapja és mivel olyan szép ajándékot kaptam tőle Karácsonyra, úgy döntöttem én is meglepem valamivel. El is kezdtem, de pár napja nem haladok vele.

- És mi lenne az ajándék, ha nem vagyok tolakodó?

- Egy zongoradarab, amit saját magam írok, csakhogy megakadtam benne. Nem tud esetleg valakit, aki jártas ebben a témában?

Dumbledore gondolkodott egy darabig, majd így szólt:

- Azt hiszem tudom ki lenne a megfelelő, csakhogy őt Perselus nem fogja szívesen látni.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy Shelburn professzorra gondol?

- De, bizony rá.

- Hát, ez remek! Senki más nem jöhet szóba?

- Attól tartok nem.

- Ő viszont hiába ért hozzá, ha nem jöhet a közelembe, úgyhogy megint ott vagyok, ahol a part szakad.

- Ha gondolja beszélhetek Perselus-szal, hogy tegyen kivételt. Legalább addig, amíg elkészül az a darab. Majd kitalálok valamiféle indokot az ittlétére.

- Mit gondol, belemenne?

- Azt hiszem, igen. Magának Lily nagyon sok mindent megtenne, higgye el nekem.

- Akkor megpróbál beszélni vele erről igazgató úr?

- Igen megpróbálok, de nem ígérek semmit.

Lily szája széles mosolyra görbült.

- Nagyon köszönöm.

- Még ne köszönje, kedvesem, hiszen még egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járok.

Azonban kiderült, hogy mégiscsak sikerült Dumbledore-nak rávennie Perselust a dologra, ugyanis még aznap megbeszélte vele az ügyet.

Perselus cseppet sem volt boldog tőle, de mivel Lilyről volt szó és Dumbledore azt mondta, hogy neki ez nagyon fontos - bár nem tudta elképzelni, hogy miért - beleegyezett.

Mikor ezután visszaért a pincelakásba, a kelleténél kissé hangosabban csapta be az ajtót maga után, aminek hallatára Lily kidugta a fejét a szobából.

- Mi történt? Valami baj van?

- Semmi. Nem történt semmi - felelte Perselus szárazon és kissé feldúlt hangon.

- Miért vagy dühös?

- Ó, dühös volnék? - játszotta Perselus az ártatlant. - Nem vettem észre.

- Perselus! Mi a fene van? - kérdezte Lily most már kissé türelmetlenül.

- Épp most beszéltem Dumbledore-ral a te kis kérésedről.

- Szóval ez a bajod.

- Ez hát! Miért talán tapsoljak neki, hogy idejön ez a bájgúnár?

- Mi ütött beléd? Csak szívességet kérek tőle.

- Miféle szívességet? És ha már itt tartunk, miért tőle kéred a segítséget?

- Azért, mert ebben te nem segíthetsz.

- Miért, ő talán igen?

- Képzeld, igen.

- Mégis mi ez, amit én nem tudok, ő viszont igen?

- Azt most nem mondhatom el.

- Á, nem mondhatod el! Érdekes.

- Ugyan már! Miért csinálsz ebből ekkora ügyet? Csak pár nap lesz az egész. Kérlek!

Perselus mély levegőt vett és próbált megnyugodni. Végül is valahogy csak kibírja azt a pár napot, amíg itt lábatlankodik.

- Hát jó. De csak a te kedvedért.

Jonathan már másnap meglátogatta Lilyt, Perselusnak azonban volt egy feltétele. Csak akkor jöhet, amikor ő is ott van. Nem akarta Lilyt egyedül hagyni ezzel az alakkal, ugyanis még mindig nem bízott benne.
Amint megérkezett, köszönt Perselusnak, majd Lilyvel együtt eltűntek a szobában.

Nemsokára egy-egy szólam hallatszott ki a szobából, hol rövidebb, hol hosszabb, kisebb nagyobb szünetekkel.
Perselus most már értette mi volt az, amiben ő nem tudott Lilynek segíteni. Bár nem gondolta volna, hogy ez a Shelburn is tud zongorázni...

Ezalatt a szobában Lily nagyon elégedett volt. Jonathan ugyanis meglehetősen jártas volt a zene világában és könnyedén tudott tanácsot adni a témával kapcsolatban. Az ő segítségével hamarosan befejezheti a darabot.

- Itt pedig úgy gondoltam egy kicsit lelassítanám az ütemet. Mit gondol? - magyarázta Lily a terveit Jonathannek.

- Nem rossz ötlet. Játssza csak el ezt a részt!

És Lily eljátszotta.

- Nagyszerű. Szerintem jól hangzik.

- Úgy gondolja?

- Maga igazán tehetséges.

- Köszönöm.

- Azt hiszem, ha már pár napig úgyis itt leszek majd, vehetnénk lazábbra a dolgot. Hagyja ezt a magázást! Jonathan. Csak simán Jonathan. Rendben?

- Rendben „csak simán Jonathan". Engem pedig nyugodtan hívjon Lilynek.

- Nos Lily, örülök, hogy ezt megbeszéltük. Voltaképpen miért is írod ezt a darabot?

- Valószínűleg nem fogod megérteni, hogy miért, de Perselusnak írom.

- A mogorva fazonnak, aki itt lakik?

- Hát ez jó - nevetett fel hangosan Lily. - Így még senki nem nevezte. De igen, pontosan neki.

- Nem akarok tolakodó lenni, de miért?

- Születésnapi ajándék lesz.

- Ennyire jóban vagytok?

- Fogalmazzunk úgy, hogy barátok vagyunk és most ezzel szeretném viszonozni a karácsonyi ajándékot, amit tőle kaptam.

- Értem. Szóval akkor nem kell féltékenynek lennem rá?

- Ezt hogy érted?

Jonathan nem felelt, csak nézte Lilyt egy darabig.

- Nem számít - mondta végül. - Folytathatjuk?

Lily nem tudta mire vélni Jonathan kérdését. Féltékenynek lenni? Csak nem flörtölni akar vele?

- Persze, folytassuk! - felelte, de egészen addig, míg Jonathan el nem ment ezen a kijelentésen törte a fejét.