Lily kíváncsian lépkedett Perselus mellett. Fogalma sem volt mit találhatott ki a férfi.

- Hova megyünk? - kérdezte végül.

- Cssss! Maradj csendben és megtudod.

Jó pár folyosón végigmentek, mire Perselus megállt egy fal előtt.

- Megérkeztünk.

- Nem látok semmit - mondta Lily értetlenkedve.

- Várj! Mindjárt fogsz.

És valóban. Nemsokára egy kis ajtó jelent meg a falon, majd egyre nagyobb lett és végül egy szépen faragott kapuvá nőtte ki magát.

- A Szükség Szobája - örvendezett Lily. - Már el is felejtettem.

Beléptek az ajtón és Perselus levette magukról a köpenyt.
Ekkor csodálatos látvány tárult Lily szemei elé. Mintha nem is a kastélyban lettek volna. A helyiség úgy nézett ki, mintha egy tavacska partján lennének. Mindent hó borított, a mennyezeten pedig ugyanúgy látszott a csillagos égbolt, mint a Nagyteremben. Egyszerűen gyönyörű volt. És ismerős…

- De hisz… Olyan mint… Mint az otthoni kis tó.

- Igen olyan. Úgy gondoltam ez talán visszahozza egy kicsit az otthonodat.

Lilyt újra a sírás fojtogatta. Perselus szemébe nézett, majd megölelte.

- Köszönöm Perselus! Ez igazán csodás ajándék - mondta elfúló hangon.

Perselus örült, hogy Lilyt végre boldognak látja. Mindent megadott volna érte, hogy ez így is maradjon.

Miközben sétálgattak és beszélgettek a hirtelen teremtett vízparton, Lily kimondhatatlanul boldognak érezte magát. Fel nem foghatta hogy jutott ez Perselus eszébe, de nagyon örült neki. Visszahozta az otthona egy darabját és ő nagyon hálás volt ezért.

Elég késő volt már, mikor visszaindultak, a folyosók sötétek és kihaltak voltak.

Az ajtón belépve levették a köpenyt, majd Lily ledőlt a kanapéra. Fáradtnak érezte magát.
Végül úgy döntött lefekszik aludni. Felkelt, Perselus elé lépett és ismét megölelte.

- Még egyszer köszönöm. Tényleg. Csodálatos ajándék volt.

- Igazán nincs mit. Boldog Karácsonyt Lily.

- Boldog Karácsonyt Perselus.

Ezzel elváltak és Lily eltűnt a szobájában.

000

Másnap reggel Perselus zeneszóra ébredt.

Zene? Az ő lakásában?

Felkelt és elindult, hogy utána járjon a dolognak. A nappaliban aztán már világos volt számára honnan szól a muzsika.
Lily szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Perselus benézett a nyíláson és elcsodálkozott azon, amit látott.
A szobában egy fekete zongora állt és Lily játszott rajta, méghozzá olyan gyönyörűen, amilyet Perselus még sosem hallott életében. A dal szomorú volt, de csodaszép. Mikor véget ért, Perselus belépett a szobába. Ekkor Lily is megfordult.

- Jaj, ne haragudj! Felébresztettelek?

- Nem, semmi gond. Gyönyörűen játszottál.

- Köszönöm. Bár elég rég volt, hogy utoljára zongorához ültem.

- Hát ez nem hallatszott az imént.

Lily erre elmosolyodott.

- Honnan van a zongora? - kérdezte Perselus.

- Dumbledore-tól. Fogalmam sincs, hogy mikor és hogy került ide, de mikor felébredtem itt volt, rajta egy levéllel, amiben boldog karácsonyt kíván.

- Szerintem ne akard tudni, hogy csempészte be. Mellesleg úgysem mondaná el.

- Igen, valószínűleg jobban teszem, ha nem kérdezősködöm.

- Sosem mondtad, hogy tudsz zongorázni.

- Hát, sosem beszéltünk ilyenekről, később pedig már semmi másról sem...

000

Lassan véget értek az ünnepek és a diákok visszatértek a kastélyba. Holnap ismét megkezdődik a tanítás.

Perselus épp az igazgatói irodába készült. Dumbledore ugyanis minden tanárt odahívott, mert valamiféle bejelenteni valója volt.
Mikor már mindenki megérkezett az igazgató eléjük lépett.

- Üdvözlök mindenkit! Azért vannak most itt, hogy bejelentsem, új kolléga érkezett a Roxfortba.

Síri csend lett egy pillanatra. Az arcokon látszott, hogy meg vannak döbbenve és értetlenül állnak a dolog előtt. Dumbledore azonban folytatta.

- Ismerjék meg kérem Jonathan Shelburn professzort Franciaországból.

Ekkor egy kimondottan jóképű férfi lépett az irodába. Megállt Dumbledore mellett, aki folytatta a bemutatást.

- Shelburn professzor azért jött iskolánkba, hogy átmenetileg helyettesítse Flitwick professzort, aki egy időre a Szent Mungóba kényszerült egy véletlen baleset miatt.

- Miféle baleset? - kérdezte McGalagony.

- Tudomásom szerint az egyik tanítványa véletlenül eltalálta egy rosszul sikerült bűbájjal.

- És meddig lesz távol?

- Úgy vélem az év végéig vendégül kell látnunk Shelburn professzort. Remélem be tud majd illeszkedni és sikeresen dolgozhatunk együtt - felelte Dumbledore.

Mindenki bemutatkozott az új tanárnak, majd távoztak.

Perselusnak valahogy nem tetszett ez az ember. Azt nem tudta volna megmondani miért, csak rossz előérzete volt vele kapcsolatban. De végül úgy gondolta, hogy felesleges aggódnia. Ha Dumbledore alkalmazta őt, akkor nem lehet vele semmi gond.

000

- Na? Mi volt? - kérdezte Lily, mikor Perselus visszaért.

- Új tanár érkezett.

- Micsoda? Új tanár? Hogyhogy?

- Flitwick-et helyettesíti.

- Miért?

- A Szent Mungóban van. Eltalálta az egyik diák bűbája. Úgy néz ki, hogy az év végéig nem is látjuk.

- És ki ez az új tanár?

- Úgy hívják Jonathan Shelburn. Franciaországból jött.

- És milyen ember?

- Hát, még nem sok mindent tudunk róla. De valahogy nem tetszik nekem.

- Miért?

- Azt nem tudnám megmondani.

- Perselus, neked nagyon sok mindenki nem tetszik.

- Ha-ha. Nagyon vicces Lily.

- Ha Dumbledore felvette biztos rendes ember.

- Igen, én is erre jutottam.

- Majd megismeritek egymást.

- Nem vagyok az a barátkozós típus.

- Igen, ezt tudjuk.

- Igazán kedves vagy Lily - mondta Perselus kissé gúnyosan.

- Ne haragudj, de nem hagyhattam ki - nevetett Lily jóízűen.

- Igen, gondoltam - mosolyodott el Perselus is.

Karácsony óta egyre többet beszélgettek. Perselus örült ennek és úgy tűnt Lily is. Mostanában kevesebbet bánkódott a múlton. Elfoglalta magát a bájitalfőzéssel és minden apró teendővel, ami épp akadt. És zongorázott… Perselus pedig imádta hallgatni. Lily gyönyörűen bánt a hangokkal. Esténként vacsora után rendszerint bement a szobájába és játszani kezdett, Perselus pedig csak ült kint a nappaliban és hallgatta a csodálatos muzsikát.
Sosem volt az a nagy zenekedvelő, de ahogy Lily játszott, ahhoz foghatót még soha nem hallott és órákig képes lett volna hallgatni.

- Szóval holnap megint magam maradok.

- Sajnos igen. Vége a szünetnek.

- Tudod ahhoz képest, hogy mennyire féltem tőle, nagyon is jól telt ez a Karácsony.

- Igazán?

- Igen. Hála az ajándékodnak.

- Örülök, hogy tetszett. Tényleg.

- Azt hiszem nagyrészt ez segített, hogy tovább tudjak lépni egy kicsit. Fájdalmas, de tudom, hogy nem kapaszkodhatok örökké a múltba, hisz Harry még itt van nekem. Bárcsak láthatnám néha!

- Eljön majd az ideje, hidd el.

- Igen, Dumbledore is ezt mondta és én is tudom. De olyan jó lenne már látni.

000

Másnap reggel a kastélyba újra visszatért az élet. Minden a megszokott kerékvágásban folytatódott. A diákok zsibongva igyekeztek az órákra, a tanárok pedig kissé lehangoltan tértek vissza újra az osztálytermeikbe.

Perselus is épp az első órájára igyekezett, amikor hirtelen belebotlott egy csapat diákba. Egy jókora csapatba, ugyanis annyian voltak, hogy Perselus nem tudott tőlük tovább menni. Amint jobban körülnézett, észrevette, hogy a tömegben csak lányok vannak és valamit nagyon kíváncsian figyelnek maguk előtt. Némi tolakodás után aztán megtudta a csodálkozás okát is.
Az újdonsült kolléga közeledett ugyanis a folyosón.

„Nagyszerű.” - gondolta Perselus. - „Egy Lockhart utánzat.”

- Oszoljanak kérem, nincs itt semmi bámészkodni való! - szólalt meg a tömeg közepén, mire az lassan szétvált és a diákok folytatták útjukat. Nyilván a nagy bámészkodásban fel sem tűnt nekik, hogy Perselus is ott van.

- Á, jó reggelt! Perselus, igaz?

- Igen.

- Azt hiszem kissé felhívtam magamra a figyelmet - mosolygott Jonathan és ezt ugyan olyan bárgyún tette, mint a már említett Gilderoy Lockhart. Perselus mindig is rosszul volt az ilyen emberektől.

- Úgy tűnik, igen.

- Nos, csak az osztálytermemet keresem.

- Az épp az ellenkező irányban van.

- Ó, Merlin szakállára! Azt hiszem párszor még el fogok itt tévedni. Hatalmas ez a kastély, én viszont sosem voltam jó a tájékozódásban.

Újabb bárgyú vigyort villantott Perselusra.

- Talán szerezzen be egy térképet! - mondta Perselus a humor legcsekélyebb jele nélkül.

- Lehet, hogy nem lenne butaság - nevetett fel Jonathan, aki vagy nem figyelt fel Perselus hűvös válaszára, vagy nem is akarta tudomásul venni azt.

- Nos, köszönöm az útbaigazítást. A viszontlátásra Perselus! - azzal elindult visszafelé a folyosón.

- Inkább a soha viszont nem látásra - motyogta Perselus halkan, azzal ő is elindult az órájára.

Aznap, mire az utolsó órának is vége lett Perselus úgy érezte, még sosem volt ilyen fáradt. A diákok másról sem kérdezgették, csak arról, hogy ki az új tanár, mit fog tanítani és meddig. Akik látták, azok pedig áradoztak róla: „Olyan jóképű! Biztos nagyon kedves. Alig várom az óráját.” stb, stb…  

Amint belépett a pincelakás ajtaján, a kanapéhoz ment és levetette rá magát.

- Á, hát megjöttél? - lépett ki Lily a szobából, kezében egy nagy dobozzal.

- Igen épp most… Mit csinálsz azzal a dobozzal?

- Takarítok.

- És mi van benne?

- Szemét.

- Neked szemét vagy nekem?

- Szerintem is-is..

Perselus gyanakvó pillantással méregette Lilyt és a dobozt.

- Hidd el semmit nem dobtam ki, ami fontos.

- Honnan tudod, hogy nekem mi az?

- Ha nem hiszed  nézd át nyugodtan! - ezzel Lily lerakta a dobozt a szobaajtó mellé. - Addig befejezem a bájitalt, amit elkezdtem.

Perselus felkelt a kanapéról és a dobozért indult. Felkapta és az asztalához vitte, ahol aztán elkezdte kipakolni.
Valóban nem talált semmi különlegeset vagy fontosat, csupán régi jegyzeteket bájitalokról és néhány listát a hozzávalókról. El is kezdte visszapakolni a papírokat, amikor egy halom közepéből kihullott valami az asztalra. Perselus félretette a papírkupacot és szemügyre vette a kihullott valamit. Aztán mikor felismerte nem mert hinni a szemének.

Egy kis, halvány rózsaszín virág volt, amit könyvben préseltek laposra.
Felismerte a virágot. Ugyanolyan volt, mint az, amit Lilynek adott akkor, mikor megismerte. Most már emlékezett is rá, hogy miért van nála. Mielőtt aznap haza ment, szedett magának is egyet belőle, hogy emlékként eltehesse. És most itt van… Nem is emlékezett rá, hogy megőrizte.
A kezébe vette a virágot és csak nézte. Tisztán emlékezett mindenre arról a napról. És nem csak a virág miatt. Anélkül is emlékezett minden egyes pillanatára annak a délutánnak, nagyon boldog volt akkor.

- Na? Nem találtál semmit, igaz?

Perselus gyorsan elrejtette a virágot a fiókba.

- Nem, nem találtam. Kidobhatod őket.

- Nagyszerű - azzal Lily fogta a dobozt, majd hívott egy házimanót, aki nagy küzdelmek árán elvitte magával azt.

- Ezzel megvolnánk - mondta Lily elégedetten és visszatért a bájitalfőzéshez.

000

Még aznap délután Dumbledore magához hívatta Perselust.

- Igazgató úr! - köszönt, amint belépett az irodába.

- Perselus! Jöjjön csak, jöjjön!

Amint mindketten elfoglalták helyüket egymással szemben Dumbledore megszólalt.

- A napokban gondolkoztam.

Nos, ezen Perselus cseppet sem lepődött meg.

- Éspedig miről?

- Voldemortról. Gyanús volt nekem ez a csend mostanában. Még Karácsonykor sem lehetett semmiről hallani, pedig akkor mindig volt valami hozzá fűzhető esemény. Eddig minden évben „megünnepelte” ő is, ha egyáltalán szabad ezt így mondanom.

- Hát, ha emberek meggyilkolását és kínzását maga ünneplésnek tudja nevezni, akkor helyénvaló a megfogalmazás.

- Nos, igen. Kissé sajátos módját választotta, de engem akkor is nyugtalanít ez a csend.

- Azt gondolja igazgató úr, hogy készül valamire?

- Fogalmam sincs, de remélem nem.

- Ha nem lepleződöm le, most tudhatnánk róla.

- Ne eméssze magát fiam! Ami történt, megtörtént.

- És mi van, ha tényleg tervez valamit? Lehet, hogy bosszút forral.

- Magára akar célozni?

- Hát persze, hogy rám! Harry után most én vagyok a leggyűlöltebb ember a szemében. Biztosra veszem, hogy nem fogja annyiban hagyni az úgynevezett árulásomat.

- Csak nem gondolja, hogy képes lenne idejönni?

- De, én látok rá esélyt. Nem is keveset.

- Hogy megtámadja a Roxfortot?

- Nem hiszem, hogy az egész kastélyt akarná támadni. Ez most csak ellenem irányul. Úgyhogy mással fog próbálkozni.

- Igaza lehet. De mégis hogy tudna a maga közelébe férkőzni? Hisz ahhoz be kéne jutnia a kastélyba, az pedig egymagában lehetetlen.

- Biztos vagyok benne, hogy megtalálja a módját, hogy eljusson hozzám.

- Remélem ez nem következik be, de azért tartsa nyitva a szemét!

- Úgy lesz.

Perselus egész este szótlan volt. Hiába próbált Lily beszélgetést kezdeményezni, mindig csak valami rövid választ adott, aztán újra a gondolataiba merült. Nem hagyta nyugodni a Dumbledore-ral folytatott délutáni beszélgetés. „Vajon tényleg képes lenne ide jönni a Roxfortba? De hogyan?”

Csak ült az íróasztalánál és nézett maga elé.

Nemsokára arra lett figyelmes, hogy Lily zongorázik. Észre sem vette, mikor ment be a szobájába. A zene kissé megnyugtatta.

Aztán újabb gondolatai támadtak. Mi lenne Lilyvel, ha őt érné valami? Igaz, nemrég még ki nem állhatták egymást és talán most sem örök barátok, de ha Voldemort valóban bosszút akar és ő meghal, Lily egyedül marad. És különben is, vajon el tudná viselni még egyszer a halált maga körül? Perselus egyáltalán nem volt ebben biztos. Meg akarta óvni ettől Lilyt. Nem fogja hagyni, hogy Voldemort rátaláljon, ha pedig mégis megtörténne, hát áll elébe. Többé nem fog elrejtőzni semmiféle álca mögé. Most már van kit megvédenie, van kiért küzdenie. És Lilyért igenis küzdeni fog.