Lily idegesen járkált fel-alá a szobájában. Nem tudott nyugodni, bármivel is próbálta magát lefoglalni. Túlságosan izgult a fiáért.

Vajon sikerül nekik visszahozni Harryt? Nagyon remélte, hogy igen. Tizennégy éve nem látta őt, s bár igaz, hogy ha sikerül is megmenteniük, akkor sem találkozhat vele, de legalább biztonságban tudja majd. A semminél az is jobb...

Ekkor egy pukkanás hallatszott a háta mögül. Mikor megfordult egy házimanót látott, aki egy jócskán megpakolt tálcát tartott a kezében.

- Meghoztam a vacsoráját - szólt vékony hangján a jövevény.

- De hisz én nem kértem vacsorát.

- Tudom, hogy nem a kisasszony kérte.

- Hát akkor kicsoda? Egy pillanat... Perselus volt, igaz?

- Igen, hölgyem.

- Hát, igazán nagyon köszönöm.

- Nincs mit kisasszony. Nekünk házimanóknak ez nem fáradság, hanem öröm.

Lily elvette a manótól az ételt, majd miután vendége távozott, nem nagy étvággyal ugyan, de nekilátott a vacsorának.

000

Ezalatt az erdőben a Rend tagjai szép lassan haladtak a tisztás felé. A fák sejtelmesen borultak föléjük, akár egy takaró.

- Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem nagyon rossz előérzetem van - szólt Sirius.

- Csak nem félsz, Black?

- Te csak tartsd a szád, Pipogyi!

- Elég ebből! Mindkettőtöknek szól. Nem teadélutánra jöttünk, világos? Csend legyen végre! - szólt Mordon mérgesen.

Körülbelül tíz méter választotta el őket a viskótól, mikor mozgásra lettek figyelmesek. Mindenki ösztönösen a pálcájához kapott, és végül kiderült, hogy nagyon is helyesen tették, ugyanis néhány másodperccel később egy átok suhant el közöttük a sötétben. Nem kellett hozzá sok idő, hogy körbevegyék őket a halálfalók.

Perselus remélte ugyan, hogy ha lesz is társaságuk nem lesz ilyen népes, bár valójában számított rá, hogy várják őket. Kezdett kételkedni abban a döntésében, hogy saját bőrében jött erre a kis mentőakcióra.

Ellenfeleik nem hagytak időt a további bámészkodásra. Elhangzottak az első átkok és kezdetét vette a csata.
Átkok és rontások cikáztak a sötétségben és a pálcák villanó fényénél látni lehetett, hogy a Rend tagjai bizony nem kis fába vágták a fejszéjüket.

Mivel mindenki el volt foglalva egy-egy halálfalóval, Perselus úgy döntött, jobb lesz neki, ha magára vállalja a megmentő szerepét, legalább addig sem lesz a halálfalók szeme előtt. Nem akarta ugyanis, hogy igaza legyen Dumbledore-nak és egyikük felismerje. Nem csak a saját, de mindenki más életét is veszélybe sodorná vele. Fogta tehát magát és a ház felé osont.
Lassan tudott csak haladni, mivel folyamatosan bujkálnia kellett, de végül elérte a bejáratot. Amint belépett rögtön a pince felé indult, pusztán megérzésből.
Be is bizonyosodott, hogy nem tévedett. Az egyik kisebb szobában megtalálta Harryt. A fiú a földön feküdt összekuporodva, úgy tűnt, hogy éppen alszik.

- Hé, Potter! - szólította meg Perselus, ám az nem felelt. Kissé megrázta az alvó fiút, mire Harry kinyitotta szemeit és csodálkozva nézett tanárára.

- Mit keres maga itt? - kérdezte.

- Jöttünk megmenteni.

- Hogyhogy jöttünk? Kik?

- A Rend... a Főnix Rendje. Jöttek, hogy megmentsenek, de most jobb lenne, ha indulnánk végre.

Harry feltápászkodott és elindultak felfelé.

- Ha felértünk te mész ki elsőként. Amint kiértél a fák közé, rohansz és elrejtőzöl - adta ki a parancsot Perselus miközben felfelé haladtak a lépcsőn.

- Meneküljek?

- Mi nem tetszik, Potter?

- Miért nem harcolhatok?

- Mert odakint az a sok ember miattad kockáztatja az életét és ha elszúrod a hősködéseddel én magam adlak vissza a Sötét Nagyúrnak díszcsomagolásban. Ez elfogadható magyarázat?

- Igen, megértettem - felelte Harry kelletlenül.

Végre elérték a kijáratot, majd egy alkalmas pillanatban Harry kiosont a sötétségbe és néhány másodperc múlva már a fák között volt, viszonylag biztonságban. Ekkor Perselus is elhagyta a házat.

Odakint még midig javában folyt a harc. Már majdnem elérte ő is az erdő sűrű, bozótos részét, mikor egy hang szólalt meg valahonnan a sötétből.

- Abbahagyni!

Perselus nem akart hinni a fülének. Most már teljesen biztos volt benne, hogy meg kellett volna innia a Százfűlé főzetet.

- Tartsunk egy kis pihenőt!

A halálfalók vigyorogva engedték le pálcáikat, ám eszük ágában sem volt elengedni ellenfeleiket. Egy csoportba terelték őket, kivéve Perselust. Ő már sejtette, hogy rá vár a legnagyobb büntetés. Meg fog halni... Olyan biztos volt benne, mint még soha életében.

Ezalatt a hang gazdája a tisztás közepére sétált.

- Sejtettem, hogy eljöttök majd - szólt ismét Voldemort. - Ezért is rendeztem ezt a kis meglepetést - mondta, majd színpadiasan körbemutatott halálfalóin.

- Azonban úgy tűnik vannak itt egyesek, akik nem tudják eldönteni ki mellé álljanak.

Most Perselus-hoz fordult.

- Nem hittem, hogy újra csalódnom kell majd benned, Perselus. Félek eljátszottad az utolsó esélyedet is. Most egy kicsit elbeszélgetünk. Kettesben...

Perselus számára ez a nyájas beszéd maga volt a halálos ítélet.

- A többieket rátok bízom - szólt most a halálfalókhoz. - És a fiúnak is nézzetek utána!

Majd Perselus-szal az oldalán belépett a romos ház falai közé.

Harry még nem ment túl messze, ezért mikor meghallotta, hogy róla folyik a szó, menekülőre fogta a dolgot. Pár perc után beleütközött valakibe a fák között. Már azt hitte elkapták, mikor az illető megszólalt.

- Harry? Te vagy az?

- Remus? Hogy kerülsz ide? Miért nem vagy a többiekkel?

- Ez most hosszú. Mi történt?

- Megtámadták őket. Most engem is keresnek.

- Hogy az a...! Figyelj Harry! Siess az erdő szélére és ott várj meg minket! Értetted?

- Igen, értem. Veled mi lesz?

- Segítek a többieknek. De most menj, siess! És légy óvatos!

- Te is!

Azzal Remus elrohant a tisztás felé, Harry pedig megcélozta az erdő peremét.

000

Perselus egy romos szoba közepén állt, Voldemort pedig körülötte sétálgatott, mint egy prédáját becserkésző ragadozó. Érezte, hogy ezt már nem ússza meg ép bőrrel, mint az eddigieket.

Dumbledore-nak volt igaza. Megint... Hiszen tudhatta volna. Az öreg mindent tud, már azelőtt, hogy az megtörténne. Miért is nem hallgatott rá?

- Nos, Perselus, világosíts fel ha tévednék, de átvertél engem. Méghozzá csúnyán átvertél, és én nem szeretem, ha ez történik.

Hangja nyugodtnak tűnt, de Perselus tudta, hogy mit takar ez a hízelgő hangnem.

- Szóval, hogy is van ez? Ez a te... hűséged? Hmm?

Miközben Voldemort beszélt, Perselus óvatosan megkereste talárja alatt a pálcáját. Bár nem sok esélyt látott a menekülésre, de meg kell próbálnia. Nem állhat csak úgy itt és várhat, míg halálra nem átkozza ez a rohadék.
Ebben a pillanatban megérezte, hogy Voldemort az emlékeiben kutakodik. Most tudatosult csak benne, hogy nem használták a védőbűbájt. Minden tudását be kellett vetnie, hogy megvédje az emlékeket, melyek Lilyvel kapcsolatosak, ám kiderült, hogy Voldemort ellen jelen esetben ez vajmi kevés.
Végül érezte, hogy a kapocs megszakad, az előtte álló torz lény pedig még annál is dühösebb, mint eddig volt.

- Szóval eltitkoltad előlem. Hát így állunk... De hát végül is megtudtam, amit akartam. Ezek után - bár gondolom már te is rájöttél - nincs rád szükségem Perselus. Azt pedig végképp nem engedhetem, hogy visszamenj a Roxfortba, nem igaz? Avada Kedavra!!

Egy pillanat műve volt az egész. Voldemort elkiáltotta magát, ám Perselus még épp időben ugrott el az átok elől, majd míg a Nagyúr magához tért a meglepetéstől, kirohant az ajtón. Futott, ahogy csak a lába bírta, egészen a ház bejáratáig. Tudta, hogy nem sok előnyt kapott és hogy nem állhat meg. Voldemort követni fogja. Csak úgy menekülhet - esetleg -, ha eléri az erdő szélét. Tehát mindenképpen tovább kell mennie.
Futni kezdett, át a tisztáson, be a fák közé, miközben Voldemort átkai röpködtek körülötte. Nem volt ideje visszatámadni, azzal csak saját magát hátráltatná és Voldemort utolérhetné, azt pedig semmiképpen sem akarta.
Mikor beért a fák árnyékába, mégis megállt egy pillanatra. Le kell ráznia valahogy. De hogy?
Hallotta, hogy eközben Voldemort is elérte a tisztás szélét és megtorpant, akárcsak ő.
Nem maradhat itt tovább.
Újra futni kezdett. Pár méterrel mellette becsapódott egy átok.

„Úgy tűnik a sötét egy kissé megzavarta." - gondolta Perselus. - „Már nem céloz olyan pontosan."

Talán mégiscsak van esély rá, hogy kiér az erdőből.
Tovább futott, ezúttal kissé cikk-cakkban, hátha ezzel még jobban összezavarja üldözőjét.
Ám a remény hamar tovaszállt, mivel a következő pillanatban eltalálta egy átok. Nem sokkal később már azt is tudta melyik, ugyanis ő maga találta fel...
Testén hosszú, mély vágások keletkeztek és erősen véreztek.
Beletelt pár másodpercbe, mire az átok használója is megérkezett, majd megállt Perselus előtt kivont pálcával.

- Nem menekülhetsz - vicsorgott dühösen.

Ekkor azonban a fák közül egy sötét alak ugrott Voldemort elé, eltakarva előle Perselust. A lényt nem sokkal később még páran követték.
Perselus csak most ismerte fel kik jöttek a segítségére.
Kentaurok...

- Távozz innen! - szólt az egyik, mind közül a legnagyobb. Szemmel láthatóan mit sem törődött vele, hogy Voldemortot készül melegebb éghajlatra küldeni.

Egy másik lény pedig Perselushoz fordult.

- Menekülj! Mi feltartjuk egy ideig. Siess!

- Köszönöm.

Csak ennyit tudott kinyögni, majd feltápászkodott és olyan gyorsan futott, amennyire sebei engedték.
Hallotta a háta mögül Voldemort átkainak becsapódását és haragos kiáltásait, ám nem törődött vele. Csak futott tovább, mígnem végre meglátta a Hold fényét átszűrődni a fák árnyékán.

Amint kiért az erdőből azonnal a földre roskadt a fájdalomtól, amit a sebek és a futás okozott.
A többiek már mind ott voltak, köztük Dumbledore és Harry is. Az igazgató volt az első, aki odarohant hozzá és megkérdezte mi történt.

- Voldemort... - Perselus csak ennyit tudott mondani, majd elveszítette az eszméletét.

000

Lily ideges várakozással járkált a szobájában. Próbált aludni, de minduntalan eszébe jutott Harry, és hogy vajon Perselus és társai sikerrel járnak-e.

Egyszer csak kinyílt az ajtó és Dumbledore lépett be rajta. Lily már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze sikerrel jártak-e, mikor az igazgató után még jó pár ember tódult be a szobába, közülük ketten pedig a kezükben hoztak valakit. Mikor Lily jobban megnézte az ájult alakot, a torkán akadt a szó.

„Perselus..."

Már elindult feléjük, meg akarta kérdezni, hogy mégis mi történ, ám ekkor Dumbledore útját állta.

- Maradjon a szobában! Majd szólunk, ha kijöhet.

- Nem! Tudni akarom mi történt! - erősködött Lily.

- Meg fogja tudni. Később... Kérem Lily! - tette hozzá az igazgató szinte könyörögve.

- Rendben... - mondta Lily, miközben folyamatosan Perselust vizsgálta szemeivel. Vajon mi történhetett vele?

- Köszönöm - szólt Dumbledore, majd becsukta Lily orra előtt a szoba ajtaját.

Egy jó fél óra idegtépő várakozás után újra kinyílt az ajtó és Dumbledore nézett be rajta.

- Most már kijöhet, de előtte beszélnünk kell.

Lily leült az ágyra, majd az igazgató is követte a példáját.

- A segítségét szeretném kérni.

A zöld szemek kíváncsian meredtek az igazgatóra.

- Perselust megtámadták. Méghozzá nem is akárki, maga Voldemort... Súlyos sebeket szerzett. Madam Pomfrey megpróbálta őket begyógyítani, ám úgy tűnik, hogy a Sötét Nagyúr valamiféle gátló varázslatot is használt, ami megakadályozza, hogy eltüntessük őket. Tehát a sebeknek maguktól kell begyógyulniuk, ami elég hosszú és fájdalmas folyamat lesz. Nyilván az volt Voldemort célja, hogy ha nem is tudja megölni Perselust, legalább legyengítse, méghozzá a lehető legjobban.

Ekkor Dumbledore átnyújtott Lilynek egy üvegcsét, ami valamiféle kenőcsöt tartalmazott.

- Madam Pomfrey nem tud minden nap többször lejönni és ellátni a sebeket, ezért magát kérem meg erre. Úgy hiszem Perselusnak is jobb lesz, ha egy barát segít neki ebben.

- Azt hiszem jelenleg nem igazán illik rám ez a jelző igazgató úr - szólt Lily halkan, szemeit a padlóra szegezve.

- Ezt hogy érti?

- Tudja, mostanában nem nagyon beszéltünk egymással.

- Igazán? Hát akkor itt az ideje, hogy változtassanak ezen - mondta az igazgató, majd elindult kifelé a szobából. Félúton még visszafordult és így szólt:

- És Lily, kérem legyen türelmes Perselushoz! - ezzel elhagyta a szobát, majd az ajtó csapódásából ítélve a lakást is.

Lily ezután óvatosan kinézett a résnyire nyitott ajtón.

Perselus a kanapén ült és mikor észre vette a kíváncsiskodót nagyot sóhajtott.

- Gyere csak!

Lily kissé bátortalanul lépte át a küszöböt. Nem tudta, hogy kezdje el ezt a beszélgetést. Lassan a kanapéhoz sétált és leült a túlsó végén a férfival szemben.
Egy darabig csak néztek egymásra, majd Lily szólalt meg.

- Dumbledore mondta, hogy mi történt.

- Szóval már beavattak - nyugtázta Perselus. - Akkor már nincs is mit elmondanom.

- De nekem van.

Perselus érdeklődve figyelte Lilyt.
A nő most szemeit lesütve a szőnyeget nézte, majd nemsokára megszólalt, bár csak nagyon halkan.

- Szóval... én újra bocsánatot akarok...

- Ezt már múltkor megtárgyaltuk.

- Nem! - emelte fel kissé a hangját Lily. - Végig kell hallgatnod. Kérlek... !

Tekintetét továbbra sem emelte fel a padlóról.

- Hát jó. Hallgatlak.

- Mint mondtam, bocsánatot szeretnék kérni tőled. Nem akartam elfogadni, hogy esetleg te is megváltoztál az évek alatt. Ragaszkodtam a rögeszmémhez, hogy te csak egy halálfaló vagy és soha nem is lehetsz más. De úgy tűnik nagyot tévedtem. Már tudom, hogy tényleg Dumbledore-nak segítettél, és Voldemort ellen dolgoztál. Azt hiszem kissé sokáig tartott, mire felnyílt a szemem. Ne haragudj!

Lily még mindig a padlót bámulta.
Ám mivel válasz nem érkezett, lassan Perselusra fordította tekintetét.
A férfi csak nézte őt érdeklődő szemekkel.

- Szóval... megbocsátasz? - kérdezte Lily bátortalanul.

- Soha nem is haragudtam rád - mondta Perselus és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

Lily kétkedően nézett vissza rá.

- Na jó, talán egy kicsit.

Lily megkönnyebbült, hogy végre tisztázta a dolgot Perselussal és elmosolyodott.

- Szükséged van valamire? - kérdezte Lily.

- Nem, semmire.

Lilynek feltűnt, hogy Perselus minden apró mozdulattól fájdalmasan megrándult. Nagyon sajnálta a férfit. Biztosan tett szörnyű dolgokat Voldemort szolgálatában, de ezt még akkor sem érdemelte meg.

Lassan csend telepedett a szobára. A levegőben érezhető volt, hogy mindketten meg akartak szólalni, csak nem tudták, hogy kezdjenek bele. Végül megint Lily kezdeményezett.

- Azt tudom, hogy Dumbledore-t segíted, de pontosan hogyan?

- Kém voltam.

- Miféle kém? És hogyhogy csak voltál?

- Dumbledore-nak kémkedtem azáltal, hogy eljártam a halálfalók gyűléseire, mindezt úgy, hogy eközben Voldemort azt hitte, hogy pont az ellenkezője igaz, vagyis neki kémkedek Dumbledore-ról és a Rendről. Szóval igazából nem is tévedtél. Tényleg jártam a gyűléseikre, de hidd el, szívesen kihagytam volna mindet. A tévedés valójában a miértben volt.

- Épp ez az, amit nem értek. Miért? Miért csináltad ezt az egészet, ha gyűlölted?

- Az elején még egyáltalán nem gyűlöltem. Hatalmat és erőt láttam benne. Feltörekvési lehetőséget. Aztán szép lassan rájöttem, hogy aki itt felfelé törekszik az Voldemort és senki más. Mi csak porszemek voltunk. Szolgák, akiket oda küldött, ahova akart és elvégeztethette velük a piszkos munkát. Szörnyű dolgokat tettünk a parancsára ...

- És később? Miért szálltál ki?

- Ebből nem lehet kiszállni Lily. Már mondtam.

- De átálltál. És kémkedtél.

- Igen.

- Miért?

- Ez nagyon hosszú.

- Azt hiszem ráérünk - mondta Lily és befészkelte magát a kanapé sarkába. Perselus pedig belekezdett a történetbe. Soha nem hitte, hogy valaha még elmeséli ezt Lilynek.

- Ez volt az ára.

- Az ára... ? Minek?

- A biztonságotoké... Annak az ára volt.

- Még mindig nem értem.

- Van egy jóslat, ami megjövendölte, hogy születni fog egy fiú, aki szembe száll majd a Sötét Nagyúrral, méltó ellenfele lesz majd és legyőzi őt.

- Harry...

- Úgy van. Voldemort nem tudott erről a jóslatról mindaddig, míg valaki el nem mondta neki. És az a valaki... én voltam.

Lily nem akart hinni a fülének.

- Később azonban rájöttem a hibámra és mindenáron tenni akartam valamit, hogy ne találjon rátok. Ekkor kerestem fel Dumbledore-t. Hajlandó volt szóba állni velem, pedig tudta, hogy én is közéjük tartozom. Megkértem, hogy rejtsen el benneteket előle. Erre megkérdezte, hogy mit adnék neki cserébe, én pedig rögtön azt feleltem, hogy akármit, csak tegye meg. Ezért kezdtem el kémkedni. Felvett tanárnak a Roxfortba, és minél több időt töltöttem itt, rájöttem, hogy rosszul döntöttem, mikor Voldemort mellé álltam. Ki akartam szállni, de mint már mondtam az lehetetlen. Ezért beléptem a Rendbe és nagyjából ez minden, amit tenni tudtam.

Lily továbbra sem tudott megszólalni.

- Gyűlölhetsz érte nyugodtan, már nem számít - szólt Perselus.

- Még egyet mondj meg! Miért akartad, hogy Dumbledore elrejtsen minket?

Perselus nem tudta mit is válaszolhatna erre. Hisz még akkor is szerette Lilyt és pontosan ezért kérte ezt Dumbledore-tól. De ezt mégse mondhatja meg neki.

- Ezt inkább hagyjuk... - felelte végül.

- Miért?

- Csak...

- Ha másról lett volna szó, akkor is ezt tetted volna?

- Miért kérdezel ilyeneket? - kérdezte Perselus és már csak arra vágyott, hogy témát váltsanak végre.

- Válaszolj nekem! Akkor is megtetted volna?

Perselus nagyot sóhajtott.

- Lily, kérlek!

- Perselus! Igen vagy nem?

Újabb sóhaj.

- Nem... valószínűleg nem - hangzott a válasz.

Lily nem szólalt meg, nem is hagyta ott Perselust csak ült tovább a helyén és maga elé meredt.

- Világos... - mondta, de inkább csak magának.

Majd pár pillanat múlva, mintha mi sem történt volna Lily témát váltott.

- De azt mondtad csak voltál kém. Ezt hogy értetted?

- Úgy, hogy lelepleződtem - felelte Perselus, miután magához tért a hirtelen témaváltásból.

- Ostoba voltam és nem hallgattam Dumbledore-ra, pedig figyelmeztetett, hogy ha mindenáron menni akarok legalább a Százfűlé főzet hatása alatt tegyem. De nem akartam figyelembe venni, amit mondott. Elegem volt már az egészből. Voldemortból, az ostoba követőiből, a gyűlésekből, a büntetésekből és a sok értelmetlen halálból. Nem érdekelt, hogy kiderül, mégsem állok mellette. Addig, amíg meg nem jelent ott a tisztáson. Akkor megértettem, de már késő volt. Viszont még itt vagyok, amit őszintén szólva csodálok.

- Hogy sikerült megszöknöd előle?

- Hidd el magam sem értem igazán. De azt hiszem nagy részben a szerencsén múlott, na meg persze a kentaurok segítsége sem ártott...

- A kentaurok? De hisz ők pártatlanok nem?

- De, azok. Csakhogy úgy tűnik Voldemortot még ők sem állhatják. Gondolom ezért döntöttek úgy, hogy segítenek, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Rövid csend állt be a beszélgetésben, majd Lily szólalt meg.

- Azt hiszem meg kéne próbálnod aludni.

- Igen, lehet, hogy igazad van.

Lily segített Perselusnak elhelyezkedni a kanapén, majd ő is aludni tért.

--------------------

Nos, íme a folytatás! 😊
Bocsánat, hogy soká jött, csak hát mostanra lett a szemem olyan állapotú, hogy huzamosabb ideig rá tudjak nézni egy képernyőre...
Remélem elnyeri a tetszéseteket! 😊