A szobára néma csend borult. Perselus úgy nézett Dumbledore-ra, mintha szellemet látna. Már végképp nem értett semmit. Mi köze ehhez Lilynek? Hogy tudna ő ártani Voldemortnak? Hisz Lily meghalt, és ő erről a tényről minden éjjel erős emlékeztetőt kap.

- Már megbocsásson igazgató úr, de ez lehetetlen - szólt.

- Már miért lenne az?

Perselus kezdte azt hinni, hogy az igazgató valóban megbolondult.

- Hogy miért?!

Felkelt a székről és odament az asztalhoz. Rátenyerelt és Dumbledore szemébe nézett.

- Lily meghalt - mondta mindezt olyan fájdalommal és haraggal, amit az öreg varázsló még nem tapasztalt tőle soha. - Azt hiszem ez elég ok arra, hogy azt gondoljam, badarságokat beszél.

- Gondolhat, amit akar barátom, viszont téved. Lily nem halt meg.

Perselusnak ez volt a kegyelemdöfés. Ha nem választotta volna el egy asztal az igazgatótól, most biztosan nekiugrott volna. Próbált magára nyugalmat erőltetni, bár ezek után ez egyre nehezebben ment.

- Mi az, hogy nem halt meg?! Hiszen ott voltam, láttam a saját szememmel! A karomban tartottam a holttestét és maga azt mondja, hogy nem halt meg?! Nagyon ajánlom, ne viccelődjön velem, mert ezt nem tudom tolerálni!

- Nem viccelek fiam. Elmagyarázom, csak nyugodjon meg kérem!

Perselus visszatántorgott a székéhez és leroskadt rá. Fáradt volt, zavarodott és dühös, de most kíváncsian várta az igazgató magyarázatát.

- Tudom, hogy ez most nagyon nehéz az ön számára, de kérem, próbálja megérteni.

- Hallgatom.

- Tehát, mint mondottam Lily nem halt meg, Voldemort ugyanis hibázott. Azon az éjszakán Godric's Hollow-ban a három emberből nem egyet, hanem kettőt nem sikerült megölnie. Harry történetét már ismerjük, Lilyről viszont csak nemrég szereztem tudomást. Hogy pontos legyek két nappal azelőtt, mielőtt szabadságra küldtem magát. Azóta gondolkodtam. Sejtettem, hogy ez lehet az oka az állapotának, de azt vártam, hogy maga közölje velem. Végül ez nem történt meg, így nekem kellett szóba hoznom. És mostanra rájöttem valamire. Az álmok, melyeket minden éjjel lát nem a múlt, hanem a lehetséges jövő.

- A jövő? Tehát Lily – ha most életben is van, ahogy állítja – meghalhat?

- Attól tartok igen.

- És hol van most?

- A Szent Mungóban, ugyanis kómában van. Voldemort nem ölte meg őt, csupán mély álomba taszította.

- Honnan tudja mindezt?

- Láttam őt. Egyik alkalommal, mikor ott jártam megütötte a fülemet egy beszélgetés. Nem szokásom a hallgatózás, de ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Egy nőről folyt a szó, aki már idestova tizennégy éve van kómában. Arról beszéltek mennyire sajnálják szegényt, hogy annak ellenére, hogy mindketten túlélték a támadást nem láthatja felnőni a fiát. Kíváncsivá tett ez a pár kósza mondat és számolgattam egy kicsit. Eleinte én is úgy gondoltam, hogy lehetetlen, és hogy csak egy sokat látott öreg varázsló beleképzelt valamit egy történetbe, amiben a szíve mélyén maga sem hitt igazán. De meg kellett bizonyosodnom róla, hogy tévedek vagy sem. Megkértem egy gyógyítót, hogy mutassa meg azt a szegény nőt, akiről az imént beszéltek. Eleinte kíváncsiskodott, hogy miért akarom látni és milyen jogon, de végül meggyőztem, hogy nem a rossz szándék vezérel és persze beszéltem neki Harry-ről is. Végül beleegyezett a dologba. Az épület egyik legeldugottabb szobájába vezetett, amit azonban ott láttam nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy igazam volt. Lily feküdt a szobában. Megköszöntem a segítséget, majd eljöttem. Mindezek után próbáltam kitalálni, miként közöljem ezt magával.

Perselus meg akart szólalni, de az igazgató megelőzte.

- Tehát, próbáltam összefüggést találni Lily és az álmok közt, azonban nem tudtam rájönni a megoldásra. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha Lily valójában nem halt meg, mint az álmaiban, akkor az álom valószínűleg nem emlék, sokkal inkább jóslat.

- De mi köze az egészhez Voldemortnak? Miképp tudja Lily hátráltatni a tervében, hogyha eszméletlen?

- Pusztán a jelenlétével.

- Ezt nem értem.

- Lily nagyon sokaknak volt fontos Perselus. Például Harrynek, vagy épp magának. Az a tény, hogy életben van változásokat hozhat ezen emberek életében, amely változások Voldemortra is hatnak, illetve ránk is.

- Még mindig nem világos.

- Nézzük például Harryt! Mit gondol, mit tenne, ha tudomást szerezne róla, hogy rég halottnak hitt anyja valójában nem is halt meg. Valószínűleg rögtön meg akarná keresni őt, emellett pedig minden másról megfeledkezne, köztük arról is, hogy Voldemort minden erejével vadászik rá. Megfeledkezne a saját és mások biztonságáról. Ezzel előnyhöz juttatná a sötét Nagyurat, ő pedig könnyedén megtalálná és végezne vele. Vagy ön barátom, talán nem tartaná minden másnál előbbre valónak Lilyt? Nem volt magának is épp olyan fontos, mint Harrynek?

Perselus nem akart válaszolni erre a kérdésre, hisz Dumbledore is nagyon jól tudta az igazat.

- Maga az egyik legfontosabb embere és nyilván továbbra is igényt tart a szolgálataira, ám ha Lily is a képben lenne, az elvonhatná erről a figyelmét, amit a Nagyúr nem akar.

- De ő nem tudja, hogy Lily az. Valójában szerintem semmit nem tud a személyről, akit keres, vagy akitől fél, hogy tönkreteszi a tervét.

- De ha maguk tudják az már bőven elég kockázat. A Nagyúr észreveheti az apró jeleket és ezzel máris veszélyessé vált a helyzet.

- Szóval el kell titkolnunk a fiú elől, hogy él az anyja?

- Pontosan. És ha már itt tartunk magának is titokban kell tartania a dolgot. Főleg Voldemort előtt.

- Az nem lesz gond. Máskor is megakadályoztam már, hogy az elmémbe lásson.

- Attól tartok az okklumencia nem elegendő egy ilyen fontos emlék védelmére. Biztosra kell mennünk.

- Ez esetben mit akar tenni?

- Még nem tudom, de utánanézek a megoldásnak. Most elmehet. Apropó, mikor látogatja meg legközelebb Voldemortot?

- Egy hét múlva.

- Értem.

Perselus már majdnem elhagyta az irodát, mikor eszébe jutott valami.

- Igazgató úr!

- Igen?

- Láthatom őt?

Dumbledore elgondolkodott mielőtt felelt volna. Aztán úgy döntött Perselus igazán megérdemel ennyit.

- Ám legyen. De ne menjen túl gyakran! Feltűnő lehet.

- Értem. És köszönöm - azzal kilépett az ajtón és elindult a szobájába.

ooo

Lily él ... Életben van ...

Folyamatosan ezek a gondolatok jártak a fejében, miközben a Szent Mungó felé haladt. El sem tudta hinni, hogy igaz lehet.

Gondolatai minduntalan elkalandoztak, arra azonban ügyelt, hogy minél kevesebben lássák meg és ne keltsen feltűnést. Igyekezett a legelhagyatottabb utcákon közlekedni.

Legelőször eléggé szkeptikus volt az igazgató állításával kapcsolatban, de ahogy Dumbledore elmondta neki, hogyan jött rá minderre, rá kellett döbbennie, hogy lehetséges, amit az igazgató állít. Biztosra vette ugyanis, hogy Dumbledore ebben az egy kérdésben soha nem hazudna neki.

Végül megérkezett ahhoz az üresen álló üzlethez, mely a kórház bejáratát rejtette. Mikor senki sem figyelt odalépett a rongyos kirakati bábuhoz és bejelentette neki, hogy miért jött. A bábu jelezte, hogy beléphet, így Perselus egyszerűn átsétált a kirakat üvegén, amit a járókelők közül szemmel láthatóan senki nem vett észre.

Eligazítást kért az információs pultnál és Dumbledore-ra hivatkozva nemsokára meg is tudta, hogy hova kell mennie. A negyedik emeleti folyosó elején, épp Perselus feje felett egy tábla volt elhelyezve, ezzel a felirattal:

VARÁZSLATI TRAUMÁK OSZTÁLYA.

Követte az utasítást és végighaladt a folyosón, egészen az utolsó szobáig. Mielőtt belépett volna keze megállt a kilincsen. Végre újra láthatja Lilyt. Ennyi év után ... Szinte hihetetlennek tűnt.

Végül lenyomta a kilincset és belépett.

Dumbledore nem hazudott. Ott feküdt az ágyon egy vörös hajú nő, és valóban Lily volt az. Perselus csak lassan haladt az ágy felé, lábai alig vitték előre. Attól félt, ha tesz még egy lépést Lily eltűnik, mint egy látomás, azonban ez nem következett be.

Lassan leereszkedett a nő mellé az ágyra és egy jó darabig csak nézte őt. Nem tudta elhinni. Ennyi év, és mind abban a hitben telt el, hogy Lily halott. Minden napot megszenvedett, amikor emlékeznie kellett rá, de ennek most vége. Itt van vele. Igaz nem szólhat hozzá, de itt van, él és ez az, ami a legfontosabb. Lily... Az ő Lilyje...

Észre sem vette, hogy egy kósza mosoly jelent meg az arcán.

Perselus Piton végre újra boldog volt.

ooo

Hétfő reggel kellemes őszi szél fújt a roxforti birtokon.

Perselus határozott léptekkel haladt a bájitaltan terem felé, hogy egy hét szabadság után újra belevesse magát az ostoba diákok tömegébe. Ráadásul az első óráján még Potter is ott lesz az egész pereputtyal együtt, de inkább nem panaszkodott, hiszen ez alatt az egy hét alatt valami jó is történt. (Nem, az álmai még mindig nem múltak el...) Lilyre gondolt. Még mindig nem fogta fel igazán, hogy életben van.

Tovább azonban nem tudta folytatni a gondolkodást, mert megérkezett a terem bejáratához, ahol a diákok várakoztak. Gyorsan beengedte a tömeget, majd útban az asztala felé egy intéssel felvarázsolta a táblára az aznapi főzet receptjét és az instrukciókat, majd helyet foglalt.

Az óra a szokásos csendben telt, csak néha járatta végig szigorú pillantását a diákokon, melynek hatására egyesek kezében megremegett az éppen használt eszköz.

Közeledett az óra vége, ezért úgy döntött megejti szokásos körútját az üstök között. Longbottom már megint feltalált egy teljesen új bájitalt, amit Perselus egy gyilkos pillantással díjazott, amivel újfent elérte, hogy a fiú az ájulás határára kerüljön. Grangernek persze ismét tökéletesre sikerült a főzete, aminek örömére büszke mosoly terült szét az arcán, amit a professzor egy másodperc alatt, szemei egyetlen pillantásával eltüntetett.

Mikor engedélyt adott a távozásra a terem gyanúsan gyorsan ürült ki.

A nap szokásos hangulatban telt az iskolában.

Mikor az utolsó óra is véget ért, Perselus elindult Dumbledore irodájába, ugyanis alig fél órája üzenték meg neki, hogy az igazgató valami fontos dologról akar vele beszélni – már megint.

Belépett a szobába és az öreg varázsló abban a pillanatban a székhez terelte – vagy inkább taszigálta – és olyan izgatottnak látszott, mint egy kisgyerek, aki végre megtalálta az elrejtett édességet.

- Nos Perselus, hogy telt a napja?

- Tűrhetően professzor úr, de ha szabad kérnem térjünk a lényegre!

- Rendben fiam, máris rátérek. Úgy tűnik találtam eszközt a Lilyvel kapcsolatos emlékeinek az elrejtésére.

- Éspedig?

- Sokat kutattam az elmúlt napokban és ráleltem egy varázslatra, melyet jómagam még sosem használtam, de utána néztem és megbízhatónak bizonyult. Lényege, hogy akire kimondják, annak kitörli bizonyos emlékeit. Pontosabban, a felejtés átokkal ellentétben csak ideiglenesen tünteti el azokat. Kutatásaim alapján maximum másfél órán keresztül tart a hatása.

- Annyi elég is lesz.

- Legalább is reméljük... - mondta az igazgató. - A másik fontos dolog, amit meg kell beszélnünk, hogy mi lesz az az információ, melyet a jelentésében elmond a Nagyúrnak. Olyannak kell lennie, ami számunkra jelentéktelen, de ő azt hiheti fontos.

Néhány pillanatig csend volt a szobában, majd Perselus szólalt meg.

- Majd azt mondom neki, hogy az a bizonyos személy, akit keres olyasvalaki, akiről azt hitte rég meghalt. Voldemort sokakat megölt, így nem tudja majd kire gondoljon.

- Legyen hát így. Azonban attól félek ez a játék nem folytatható sokáig, ugyanis ezek az apró információmorzsák nem tartanak ki a végtelenségig. Mi lesz, ha már nem lesz mit mondania Voldemortnak?

- Nem tudom - felelte őszintén Perselus.

Volt azonban egy olyan sejtése, hogy a Nagyúr úgysem éri be sokáig holmi elhintett morzsákkal és hamarosan közelebbről megismerkedhet majd pálcája erejével. Erről a félelméről azonban esze ágában sem volt tájékoztatni Dumbledore-t.

- Ezt is megoldjuk majd valahogy - mondta az igazgató.

Perselus ebben azért nem volt olyan biztos.

- Tehát szerdán mielőtt elindul Voldemorthoz, jöjjön fel kérem az irodámba és elvégzem magán a védővarázslatot. És addig már legyen oly kedves és ne látogassa Lilyt. Minél kevesebb emléket kell megvédenünk, annál tovább tart a hatás.

- Értem - felelte Perselus.

ooo

Szerda délután Perselus az utolsó órájáról tartott a pincelakás felé. Nemsokára jelentést kell tennie a Nagyúrnak. Nagyon remélte, hogy az információ, amit át fog adni neki elég lesz ahhoz, hogy életben maradhasson, és lehetőleg ne kelljen átélnie egyetlen Cruciatust sem.

Amint beért a szobájába és leült az asztalhoz újra átgondolta, amit az igazgatóval megbeszéltek. Őszintén remélte, hogy a varázsige, amit az öreg talált valóban működik.

Az órára pillantott. Három órát mutatott. Ha még úgyis ilyen sok ideje van, ráér kijavítani pár dolgozatot. Neki is látott, azonban mintegy félóra munka után szép lassan elaludt a papírhalom felett.

Bár ne tette volna ...

Újra meglátta a rettegett álom bevezető képkockáit. Minden idegszálával azon volt, hogy felébredjen, de mint már oly sok próbálkozása ez is kudarcba fulladt. Hagyta hát magát sodródni, bár most már tudta, hogy minden, amit lát hamis és Lily valójában él, mégis ugyanúgy fájt neki minden egyes alkalommal, mikor végig kellett néznie ezt a jelenetet.

Hirtelen arra ébredt, hogy valaki a nevén szólítja, és óvatos mozdulatokkal próbálja felkelteni.

Felpillantott az időközben szanaszét hullott papírok közül és Dumbledore-ral találta szemben magát.

- Mi történt?

Azt már az eddigiekből okulva nem kérdezte meg, hogy került az idős varázsló a szobájába. Tulajdonképpen nem is akarta tudni, miféle titkos praktikái vannak Dumbledore-nak.

- Úgy vélem lassan itt az ideje az indulásnak.

Perselus ismét az órára pillantott és meglepődve konstatálta, hogy már kilenc óra is elmúlt. Magában átkozta a sok alvás nélkül töltött éjszakát.

Felpattant hát a székéről és megkerülve az asztalt megállt szemben az igazgatóval.

Az pedig elővette varázspálcáját, Perselusra szegezte és kimondta a varázsigét:

- Memoriam Protego!

Perselus először nem érzett semmi különlegeset, vagy egyáltalán bármiféle változást. Aztán pár másodperc múlva, ahogy próbálta felidézni emlékeit Lilyről, meglepődve vette észre, hogy ez egyre nehezebben sikerül. Míg végül már semmire sem emlékezett arról a napról, mikor meglátogatta őt a Szent Mungóban. Olyan érzés volt, mint amikor az ember nagyon szeretne megtalálni valamit, csak épp nem emlékszik rá, hogy hova is tette, azzal a különbséggel, hogy Perselus most arra sem emlékezett, hogy mit is keres tulajdonképpen.

A varázslat tehát működött.

- Jól érzi magát? - hallotta az igazgató hangját.

- Igen, bár elég furcsa érzés. Mindazonáltal valóban működik.

- Ezt örömmel hallom. Vigyázzon magára, fiam!

- Jobb lesz, ha indulok. Voldemort különösen rosszul viseli, ha megvárakoztatják.

Ezzel sarkon fordult és kisietett a szobából, maga után hagyva az aggódó, öreg varázslót.

Perselus sietős léptekkel haladt a Tiltott Rengeteg irányába. Végül elérte az erdő szélét, és amint beljebb haladt néhány métert, ahol már senki nem láthatta a Denem-kúriába hopponált.

Amint megérkezett, körülnézett.

A kis tisztás, ahol állt sok szörnyű tettnek volt már a helyszíne. Kínzásoknak, vallatásoknak, gyilkosságoknak... Mindezt kedvtelésből. Ő azonban undorodott az egésztől.

Bár már nem először járt itt most alaposan szemügyre vette a környezetet.

A tisztás nem volt túl nagy, csak épp annyira, hogy elférjen rajta egy ház. A ház, ami a Denem-kúria nevet viselte. Persze Voldemort – korábbi nevén Tom Denem – nem úri családból származott. A házat, vagyis ami megmaradt még belőle csak ő nevezte kúriának, azonban jobban illett volna rá a lerobbant viskó elnevezés.

Perselus most is egyedül volt, mint legutóbb. Nem kellett azonban sokáig várakoznia, mert pár pillanat múlva érezte, hogy valami elkúszik a talárja mellett.

Nagini. És ahol ő van, ott van a gazdája is. Nem is telt bele néhány másodpercbe, hogy meghallja azt a vékony, földöntúli hangot, melyet senki máséval nem tudott volna összetéveszteni.

- Á, Perselus! Hát eljöttél.

- Igen, Nagyuram.

- Nos mit derítettél ki, halljam!

- Csupán annyit sikerült megtudnom, Nagyuram, hogy a személy, akit keresel olyasvalaki, aki általad halt meg, vagy legalábbis mindenki úgy tudta, hogy így történt. Nemrég azonban kiderült, hogy az illető valójában életben van. A kilétéről sajnos még nincs tudomásom.

- Valaki, akit megöltem?! Mégis hogy értsem ezt Perselus?

Perselus nem tudta mit feleljen, ezért hát csendben maradt. Nemsokára érezte, hogy Voldemort próbál belelátni az elméjébe, aggódni azonban nem aggódott, Dumbledore varázslata szilárdan védte a féltett emlékeket. Végül a Nagyúr feladta a próbálkozást.

- Nos, azt hiszem ez nem sokat lendített az ügyünkön, jómagam ugyanis rengeteg embert öltem meg, így azt hiszem az általad hozott információ kissé - hogy is mondjam - gyenge. Jól látom, Perselus?

- Igen, Nagyuram. Sajnos a kilétének a kiderítése egy hétnél több időt kíván.

Feszült csend ereszkedett a sötétben álló két alakra, majd nemsokára Voldemort szólalt meg.

- Most az egyszer elnéző leszek és kapsz még egy kis időt. De ha továbbra is ép bőrrel szeretnél innen visszajutni, azt ajánlom, kutass egy kicsit többet professzorom és tudd meg, ki az a személy, akiről beszéltél.

- Igenis, Nagyúr!

- Most menj és töltsd el hasznosan az időt, Perselus!

A férfi meghajolt, majd vissza hopponált a rengetegbe.