Másnap reggel Lily és Harry azzal kezdték a napot, hogy összecsomagoltak. Miután végeztek, Lily leült az ágya szélére és csak bámult maga elé.

Egy egész nyár Perselusszal. Mi fog kisülni ebből?

Igaz, hogy így rengeteg alkalma nyílik majd a beszélgetésre, de mégis félt ettől az egész dologtól. Valójában még mindig attól tartott a legjobban, hogy Perselus emlékei mégsem fognak visszatérni, hogy ez az egy eset pusztán kivétel volt és soha nem ismétlődik meg. Akkor mihez kezd? Hisz mégiscsak három hónapot kell együtt tölteniük.

Gondolkodásából egy halk kopogás zökkentette ki.

- Igen?

Perselus dugta be a fejét az ajtó résén.

- Indulnunk kell.

-Rendben - állt fel Lily az ágyról. - Gyere Harry! Indulunk.

Fent Dumbledore irodájában aztán mind felsorakoztak a kandallóban.

- Emlékszik még a helyre, fiam? - kérdezte Dumbledore Perselustól.

- Elég rég jártam már ott, de igen, még emlékszem.

- Mi? Hát nem a Fonó sorra megyünk? - szólalt meg most Lily.

- Nem - hangzott a rövid válasz. Perselus meg sem kérdezte, hogy honnan tudja Lily, hol lakik. Mindannyian beálltak a kandallóba, belemarkoltak a hopp-porba és egy pillanattal később már csak Dumbledore ácsorgott magában a kandalló előtt.

Nemsokára újra szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, azonban nem láttak az orrukig sem, ugyanis körülöttük mindent beborított a korom, a hamu és a pókháló.

- Meglátszik, hogy rég nem használta senki - mondta Perselus.

Végül kievickéltek a koromból és Lily végre körbenézhetett. Azonban attól, amit látott hirtelen a lélegzete is elállt.

Egy hatalmas hallban álltak, ahonnan egy széles és kanyargós lépcső indult felfelé, melyet smaragdzöld színű korlát szegélyezett, kétoldalt pedig további helyiségek nyíltak. A mennyezet legalább öt méter magasan volt és egy gyönyörű, üvegdíszes csillár lógott róla. A helyiség közepén egy üvegasztalka állt, körülötte négy darab kárpitozott karosszék. A falakon portrék függtek, mind-mind más embert ábrázolt, de legtöbbjük nagyon hasonlított Perselusra.

- Mi ez a hely? - kérdezte Lily ámuldozva, továbbra is a környezetét fürkészve tekintetével.

- Régen a családunké volt.

- Gyönyörű.

- Igen az. Azt hiszem néhány távoli rokonom túl gazdag volt, csak nekünk elfelejtettek szólni róla - mondta. - Véletlenül szereztem róla tudomást.

- Ha van egy ilyen – hogy is mondjam - „házad”, akkor miért laksz a Fonó soron abban a kis lakásban?

- Ugyan már! Ez a ház túl nagy egy embernek. Mit csinálnék itt egyedül? Házimanó nincs, aki rendben tartaná, úgyhogy magamnak kéne, ahhoz meg semmi kedvem. Bár ahogy elnézem most muszáj lesz takarítanom. Különben meg, ahogy említettem sokáig nem is tudtam róla. Csak a szüleim halála után szereztem róla tudomást, de azóta sem sokszor jártam itt.

- Mégis mekkora ez a ház?

- Konkrétan? Nagy. Magam sem tudom pontosan.

Lily ekkor fogta magát és a bejárat felé indult. Szinte futva érte el a hatalmas, faragott mintákkal díszített, kétszárnyú ajtót. Kinyitotta és kirohant a ház elé. Mikor már eléggé eltávolodott ahhoz, hogy jól szemügyre vehesse, megfordult. Az épület kívülről is ugyanolyan csodálatos volt, mint belül. A hatalmas ajtót, amin az előbb kijött, kívülről egy kígyóminta fonta körbe, mintha az adta volna a keretet a bejáratnak.

Lily számára a másik meglepetés a park volt. Körös-körül mindent bokrok, fák és virágok tömkelege borított. Igaz, gondozás híján minden elburjánzott, de Lily így is könnyen el tudta képzelni milyen is lehetett teljes pompájában.

Mikor kigyönyörködte magát a kertben visszament a házba.

- Hol van Harry? - kérdezte, mikor végre feltűnt neki, hogy fia eltűnt a hallból.

- Itt vagyok - jött a válasz az egyik oldalsó szobából. Lily követte a hangot és egy olyan szobába ért, mely igazán kedves volt a számára.

A szoba közepén egy régi, poros, de látszólag jó állapotban lévő zongora állt, a fal mellett pedig sorban különböző hangszerek voltak elhelyezve kisebb-nagyobb szekrényekben. Volt ott a hegedűtől kezdve a furulyán át a hárfáig minden. Lily nem hitt a szemének.

- Ez egy zeneszoba.

- Igen. Úgy tűnik a rokonaim nagy zenekedvelők voltak. Bár az is lehet, hogy mindezt csak azért vették, hogy mutogathassák másoknak - mondta Perselus, aki eközben az ajtóból figyelte Lily csodálkozását, aki eközben a zongorát vizsgálgatta nagy érdeklődéssel.

- Nyugodtan kipróbálhatod.

- Jaj, nem. Inkább nem.

Lily úgy rántotta vissza a kezét a zongoráról, mintha tüzes vasat fogott volna.

- De hisz tudsz zongorázni, nem?

- Igen, de majd inkább máskor. Még sok dolgunk van - mentegetőzött Lily.

- Ahogy gondolod.

Szép lassan felfedezték az egész házat. Végül a birtokukban tudhattak hat hálószobát, egy könyvtárat, egy dolgozószobát, két fürdőszobát, a zeneszobát, egy hatalmas ebédlőt, egy konyhát és egy bájital-labort a pincében.

Lily még aznap nekilátott a takarításnak, hogy legalább a szobák, amelyekben alszanak tiszták legyenek. Késő volt már mire végzett. Fáradtan indult a konyhába, hogy megigyon egy bögre teát mielőtt lefekszik, azonban nem volt ezzel egyedül. Perselus a hatalmas ebédlőasztalnál ült egymagában. Először észre sem vette Lilyt, csak akkor, mikor az leült vele szemben az egyik székre.

- Miért nem alszol még? - kérdezte Perselus. - Késő van.

- Nemrég fejeztem be a takarítást. Csak egy bögre teáért jöttem le - mutatta fel a kezében tartott italt Lily. - És te miért nem alszol?

- Nem tudok.

- Valami baj van?

- Nem hagy nyugodni ez az emléktörlés dolog. A múltkori eset után eszembe jutott, hogy mennyi mindent felejthettem még el. Dumbledore azt mondta barátok voltunk, mégsem emlékszem semmire és ez nagyon bosszantó.

- Majd eszedbe jut minden. Idővel…

- Gondolod?

- Dumbledore azt mondta, hogy most, hogy már egy emléked visszatért nagyobb az esélye, hogy a többi is vissza fog.  

- És ha nem?

- Nem tudom. Akkor valószínűleg nem tehetünk semmit, de próbálok erre nem gondolni.

- És hogy megy?

- Néha elég nehezen - vallotta be Lily. - Azt hiszem megyek és lefekszem. Jó éjt! - mondta végül, azzal felállt és elindult a lépcső felé.

- Neked is - mondta Perselus, bár ezt Lily már nem hallhatta.

000

Másnap Lily korán ébredt. Gyorsan felöltözött és elindult a konyhába, hogy reggelit készítsen. Eléggé meglepődött, mikor észrevette, hogy a szekrények és a polcok tele vannak mindenféle hozzávalóval. Gyanította, hogy ezt is Dumbledore intézte el. Nem is törődött tovább ezzel a ténnyel, inkább nekiállt a reggelinek.

Körülbelül fél óra múlva az asztal már meg volt terítve, és ott illatozott rajta egy jókora adag palacsinta, egy tányér pirítós és egy üveg finom eperdzsem, Harry és Perselus azonban még sehol sem voltak. Végül Lily úgy döntött felébreszti őket, nehogy kihűljön az étel.

- Harry! - kopogott be az egyik szoba ajtaján. -Kész a reggeli. Ébredj!

- Máris megyek - szólt ki bentről egy álmos hang.

Majd Lily tovább ment, azonban Perselus ajtajánál megtorpant. Végül aztán oda is bekopogott.

- Jó reggelt!

Bentről azonban nem jött válasz. Lily újra kopogott, ezúttal hangosabban.

- Perselus! Kész a reggeli!

Most sem jött válasz. Lily már azon volt, hogy nem törődik vele, azonban végül mégiscsak benyitott a szobába.

Nem csoda, hogy a férfi nem válaszolt, ugyanis szemmel láthatóan még mélyen aludt. Lily nézte egy darabig, majd úgy döntött, hogy nem ébreszti fel. Indult volna kifelé a szobából, mikor megnyikordult az ágy, jelezve, hogy Perselus felébredt.

- Ki az? - kérdezte álmosan.

- Csak én vagyok - felelte Lily halkan, háttal Perselusnak. - Csak szólni akartam, hogy kész a reggeli.

- Értem. Azonnal megyek.

Lily sietve hagyta el a szobát. „Miért is mentem be? Mit fog most gondolni rólam?” - bosszankodott magában.

- Jó reggelt anya! - köszönt Harry Lilyre a konyhában.

- Neked is. Hogy aludtál?

- Szuperül - lelkendezett Harry. - Ez az ágy marha kényelmes.

- Ennek örülök.

Ekkor lépett be Perselus is a konyhába.

- Jó reggelt! - köszönt ő is.

Az anyjától kapott éles pillantás hatására Harry is visszamotyogott valami hasonlót.

A reggelit csendben fogyasztották el, csak Harry mesélt néha valamit a Roxfortos emlékei közül Lilynek, amire ő felelt valamit, de ezen kívül egyetlen szó sem hangzott el köztük egészen addig, míg be nem fejezték az evést.

- Harry, megkérnélek, hogy ma segíts a takarításban! Rengeteg szoba van még, aminek nem ártana a portalanítás.

- Jaj, ne már! - nyavalygott Harry.

- Muszáj segítened, ha lakhatóvá szeretnénk tenni a házat. Perselus ma kitakarítja a labort, mi pedig nekiállunk a zeneszobának. Rendben?

- Jó, oké - egyezett bele végül Harry, pedig semmi kedve nem volt régi hangszereket pucolgatni egész nap.

Miután az asztalról lekerültek a tányérok és poharak, Perselus levonult a pincébe, Harry és Lily pedig jó pár rongy, vödör és seprű kíséretében nekiveselkedett a zeneszoba tisztára varázsolásának.

Lily takarítás közben jó néhányszor a zongorán felejtette a pillantását. Szörnyen bosszantotta, hogy jóformán elfelejtett játszani a hangszeren. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy most, hogy Perselus nem hallhatja, ha hibázik, talán megpróbálhatná újra. Aztán rájött, hogy Harry is a szobában van, így rögtön el is vetette ezt az ötletét.

Harrynek fogalma sem volt mióta állt ez a ház üresen, de gyanította, hogy jó pár éve, ugyanis egyes tárgyakon olyan vastagon ült a por, hogy már a színük sem látszott tőle. Míg Lily talán még élvezte is a régi, poros tárgyak tisztogatását, addig Harry ezer más elfoglaltságot tudott volna hirtelen felsorolni, amit szívesebben csinálna. Például nagyon szeretett volna kimenni a hatalmas parkba repülni egyet a seprűjén, vagy csak sétálni egyet odakint, ehelyett épp egy gyönyörűen kifaragott furulyát próbált portalanítani. Őszintén szólva remélte, hogy nem így fog telni az egész nyár, mert akkor ennyi erővel akár Vernon bácsiéknál is tölthette volna a szünetet.

Délre a szoba nagy részével végeztek és Harry végre kapott egy kis pihenőt.

- Megnézem hogy halad Perselus a pincével. Mindjárt jövök és folytatjuk - szólt Lily.

- Nem kell annyira sietni! - kiáltott Harry anyja után.

A pincébe vezető kanyargós lépcső nagyon hasonlított ahhoz, ami a Roxfort pincéjébe vezetett, annyi különbséggel, hogy ennek minden lépcsőfoka zöld színű márvánnyal volt lerakva. Mikor Lily elérte a lépcső alját egy kisebb előtérbe jutott, ami most tele volt mindenféle dobozokkal és üvegekkel. Nagy erőfeszítésébe került, hogy átverekedje magát rajtuk. Végül elérte az ajtót és benyitott. Odabent sem fogadta nagyobb rend. A padlón ugyanúgy szanaszét hevertek a dobozok, könyvek, papírok és üvegcsék. Lily nem is mert egy lépéssel sem beljebb menni, inkább kiáltott egyet, mivel Perselust sehol sem látta. A kiáltásra a szoba jobb oldali sarkában kinyílt egy másik ajtó, amit Lily – talán a sok kacat miatt – idáig észre sem vett.

- Itt vagyok - dugta ki a fejét Perselus a nyitott ajtón.

- Mondanám, hogy látom jól haladsz, de hazudnék.

-Jól látod a helyzetet. Rengeteg itt a kidobni való holmi.  

Azzal kihajított az ajtón egy újabb halom régi pergament.

- Ti hogy haladtok?

- Sokkal jobban. Már nem sok van hátra. Ha gondolod utána lejöhetek segíteni.

- Azt hiszem az jó lenne.

- Rendben.

Lily toporgott az ajtóban egy darabig, keresve a járható utat.

- Segítsek? - kiáltott oda neki Perselus.

- Nem, megoldom. Ha bejöttem, ki is tudok menni valahogy.

Nagy nehezen visszajutott a lépcsőhöz, majd elindult felfelé, hogy Harryvel befejezhessék a zeneszoba kitakarítását.

Mire végeztek, Harry eldöntötte magában, hogy soha többet nem akar hangszereket látni, Lily azonban nagyon örült a munka eredményének. Sokkal jobb volt most végignézni a szobán, mint tegnap.

- Most már azért ehetünk is valamit esetleg? - kérdezte Harry fáradtan elnyúlva egy karosszékben.

- Tudod hol a konyha, Harry. Készíts magadnak szendvicset, nekem még le kell mennem Perselusnak segíteni.

- Miért foglalkozol vele ennyit?

Lilyt megdöbbentette a kérdés. Harrytől nem számított efféle szemrehányásra. Meglepődve nézett fiára, aki szemmel láthatóan jogosnak vélte a kérdést.

- Hogy miért foglalkozom?

- Igen. Miért? Ő a legutálatosabb ember, akit valaha is…

- …ismertél. Igen, gondoltam. De hidd el Harry, hogy nem olyan, mint amilyennek te látod.

- Ezt nehezen hiszem el.

- Nem nyitok erről vitát, Harry - szögezte le Lily. - Te nem ismered őt úgy, mint én.

- Miért, te hogy ismered?

- Az iskolában barátok voltunk.

- Te és ő?

- Igen. Perselus és én. És megkérlek rá, hogy ne tégy föl többet efféle kérdéseket sem a közeljövőben, sem később! El tudom dönteni, hogy ki érdemli meg, hogy foglalkozzak vele és ki nem.

- Jól van, megértettem. De én akkor sem beszélek vele.

- Tégy, ahogy jónak látod, de én most lemegyek Perselushoz. Ne forgasd fel nagyon a konyhát!

Az utolsó mondatot Lily már a hallból kiáltotta vissza Harrynek, aki a szemét forgatva kelt fel a karosszékből és indult el a konyha felé.

Mire Lily leért a laborba, már valamivel rendezettebb kép fogadta, mint legutóbb. Most már könnyedén tudott közlekedni az ajtók között, azonban a kialakított kis csapáson kívül még mindenütt kidobandó holmik hevertek nagy kupacokban.

- Már végeztetek? - kérdezte Perselus.

- Igen. Az a helyiség egy kicsit jobb állapotban volt, mint ez.

- El tudom képzelni.

- Szóval? Mit segítsek?

- Hát, találtam néhány üstöt, ami még használható, csakhogy mémi mosásra szorulnak. Ha esetleg megtennéd, hogy…  

- Oké, tehát üstmosás. Értettem - mondta Lily szórakozottan, majd ismét belevette magát a munkába.

Néhány nap alatt sikerült lakhatóvá tenniük a házat és mindannyian – még Harry is – büszkén szemlélték munkájuk eredményét.

A fáradságtól elcsigázva roskadtak le egy-egy székre az ebédlőben.

- Még enni is fáradt vagyok - nyöszörögte Harry.

- Pedig kell valami vacsorára - állapította meg Lily. - Mindjárt összeütök valamit.

- Addig én felmegyek - közölte Harry, majd elhagyta a helyiséget.

Lily felállt a székéből és fáradtan ugyan, de nekilátott a főzésnek. Perselus nézte egy darabig, ahogy előpakolja az edényeket és a hozzávalókat. Látta rajta, hogy a háta közepére sem kívánja a dolgot és csak arra vágyik, hogy végre lepihenhessen.

- Hagyd abba! - szólalt meg végül.

- Hogy?

- Tedd azt le! - szólt Lilyre, aki épp egy fakanalat tartott a kezében.

- Miért?

- Mert most én fogok főzni - felelte nemes egyszerűséggel.

- Már hogy te? - nevetett Lily.

- Mi olyan vicces?

- Te tudsz főzni?

- Ha nem tudnád egyedül lakom és valamit nekem is ennem kell néha.

- Hát jó… - egyezett bele végül Lily, de a hangján érezni lehetett, hogy kételkedik.

- Nyugodtan lepihenhetsz. Nem fogom felgyújtani a konyhát.

Lily kíváncsian méregette Perselust.

- Ígérem - mondta a férfi ünnepélyes esküre emelve kezét.

- Rendben van. Akkor én most felmegyek - mondta Lily, de az utolsó kanyarig szinte minden lépésnél hátratekintett, mintha csak azt várta volna, mikor történik valami, ami okot adhat arra, hogy visszaforduljon. De semmi ilyesmi nem történt, úgyhogy végül beletörődve a helyzetbe felment a szobájába és nemsokára már békésen aludt az ágyon, úgy, ahogy volt, ruhástól.

Nemsokára kiderült, hogy Perselus egész jó szakács. Még Harry sem kifogásolta az ételt, annak ellenére, hogy ki volt a készítője. Jóízűen falatozott a finom sült húsból és végül pukkadásig ette magát, akárcsak Lily.

- Sosem gondoltam, hogy efféléhez is értesz - mondta Lily, mikor már csak ketten voltak az asztalnál és egy-egy pohár finom bort iszogattak.

- Meglepődtél?

- Őszintén szólva igen. Mindig is meg tudtál lepni, a legkülönfélébb dolgokkal. És ez máig nem változott.

- Tudod szörnyen bosszant, hogy úgy tűnik, mintha ezer éve ismernénk egymást, ami valójában így is van, de részemről ez a dolog hiányzik.

- Engem is bosszant - felelte Lily.

- Szeretném visszakapni az emlékeimet.

- Azt hiszem lenne egy ötletem, amit megpróbálhatnánk, hátha eszedbe juttat valamit, de van vele egy probléma.

- Micsoda?

- Utazni kellene hozzá.

- Nem hiszem, hogy Dumbledore engedélyezné.

- Hát épp ez az. Én sem hiszem.

- És ha nem tudná meg?

- Dumbledore?! Azt gondolod nem jutna valahogy a fülébe? Állítom még a madarak is suttognak néha valamit neki. Ő mindig mindenről tud, Perselus.

- Igen, ez egy eléggé bosszantó tulajdonsága - nyugtázta a férfi is. - De én akkor is megpróbálnám.

- Megszegnéd Dumbledore szabályait egy emlék miatt?

- Talán meglepődtél?

- Már mondtam, mindig meg tudtál lepni - mosolygott Lily vidáman.