Perselus Piton hirtelen riadt fel álmából. Egy jó ideje már minden este, és mindig ugyanazt az álmot, vagy inkább rémálmot élte át. Látta Lily halálát...
Oly sokszor kellett már újra átélnie azt a borzalmas éjszakát, hogy megszámlálni sem tudta, és minden alkalommal csak jobban és jobban fájt.
Miután kissé megnyugodott, felkelt az ágyból. Bár még csak hajnali 3 óra volt, nem sok esélyt látott arra, hogy újra, akár egy pillanatot is képes legyen aludni. Felöltözött tehát és kiment a szobából. Egyetlen pálcaintéssel tüzet gyújtott a kandallóban és leült a fotelba. Eleinte csak bámulta a lángokat. A lángokat, melyeknek épp olyan színük volt, mint az álmában látott nő hosszú, göndör fürtjei. Nézte, ahogy táncot járnak a kőfalak között, mintha csak szellő játszadozna a vörös hajtincsekkel. Aztán hirtelen elszakította pillantását a lángokról. Ha ez továbbra is így folytatódik bele fog bolondulni...
Úgy döntött jobb lesz, ha keres valami elfoglaltságot, amivel reggelig lekötheti a figyelmét. Napközben úgysem lesz ideje ábrándozni, miközben ostoba diákokat próbál megtanítani néhány egyszerű bájital elkészítésére.
Elhatározta, hogy keres valami olvasnivalót. Odalépett a polchoz, majd hosszú percekig nézegette a jókora gyűjteményt, ám végül rájött, hogy ehhez sincs igazán kedve.
Visszasétált a fotelhez és jobb dolga nem lévén újra elmerült a lángok csodálásában. Addig bámulta játékos táncukat, mígnem szemei elnehezültek és akarva-akaratlan újra álomba merült. Ugyanabba a nyomasztóan ismerős álomba...

„Az utcán, ahol sétált néma csend honolt, fekete talárját erősen tépkedte a hideg szél, ő mégis csak ment előre, mintha láthatatlan kezek húznák magukkal. Pedig tudta mit fog látni. Nem akart tovább menni. Vissza akart fordulni, de tudta, hogy az lehetetlen. Csak ment előre, és végül elérte a ház bejáratát. Benyitott. A szívverése felgyorsult. Nem akarta látni azt, ami odabent várta, ám mégis belépett az ajtón. Tudta merre kell elindulnia, nem először „járt itt". Elindult felfelé a keskeny lépcsőn. Egy lépcsőfok... kettő... három... és így tovább. Minden egyes lépés szörnyen nehezére esett. Már félúton járt, mikor meglátott egy emberi testet maga előtt feküdni a kárpiton. Azt hitte a szíve menten kiugrik a mellkasából, aztán jobban megnézte a holttestet. Egy férfié volt... Kissé megnyugodott. Átlépte a mozdulatlan testet és tovább haladt. Ahogy felért az emeletre egy kitárt ajtóval találta szembe magát. Belépett, de amit a kis szobában látott, az belé fojtotta a lélegzetet. A szoba padlóján Lily feküdt... élettelenül. Egy pillanatig mozdulni sem bírt a szívébe markoló fájdalomtól, majd erőtlenül leroskadt a szeretett nő mellé és minden büszkeségét sutba dobva, sírva átölelte. Sosem érzett még ilyen fájdalmat. Még Voldemort sem tudott neki soha ehhez hasonló szenvedést okozni, bármilyen átkot is használt. Meghalt... Lily meghalt..."

Perselus felriadt az álomból. Ismét, ma éjjel már másodszor. Ezt már tényleg nem fogja sokáig bírni.
Az órára pillantott és döbbenten tapasztalta, hogy nemsokára kezdődnek az órái.
Nagy nehezen rávette magát, hogy elinduljon a nagyterembe reggelizni, bár nem volt igazán éhes.

Miközben evett, nem vette észre, hogy kollégái aggódó pillantásokat vetnek rá, de szólni persze nem mertek hozzá. Általában úgyis csak valami goromba megjegyzést kaptak felelet gyanánt - valami olyasmit, hogy senki nem kérdezte a véleményüket és különben is törődjenek a saját dolgukkal. Ezért hát tanulva ezen korábbi esetekből bölcsen csendben maradtak és folytatták a reggelit.

Miután végzett a reggelivel, elindult kifelé a nagyteremből, hogy megkezdje aznapi tanóráit, tette mindezt anélkül, hogy bárkire akár csak egy pillantást is vetett volna.

A nap nagyon lassan telt. Az utolsó óráján már alig várta, hogy visszavonulhasson szobája csendjébe. Megállapította, hogy ma sikerült még a szokásosnál is mogorvább viselkedést tanúsítania, na nem mintha ezt valaha is beismerte volna bárkinek. Megszámlálhatatlan pontot vont le a házaktól - na jó, talán a Mardekár esetében kissé elnézőbb volt. Kíváncsi lett volna maradt-e még egyáltalán pontja bizonyos házaknak.
Ezen kívül mai „derűs" hangulatának köszönhetően sikerült úgy ráijesztenie arra a szánalmas Longbottomra, hogy az ijedtében ráborította padtársára az altató bájitalt, akit ezek után fel kellet kísérni, vagy inkább cipelni a gyengélkedőre.

Mikor végre véget ért a tanítás és a diákok is távoztak - bár a „sikeres" óra után ez gyanúsan gyorsan lezajlott - fáradtan indult vissza saját szobájába, szerencsétlenségére azonban megint hiba csúszott a számításába, mert a folyosón találkozott az igazgatóval.

- Á, Perselus! Épp jókor jön, beszélni szeretnék magával. Megtenné, hogy szán rám néhány percet?

- Hát hogyne - felelte Perselus kelletlenül, ugyanis valójában semmi kedve nem volt az igazgatóhoz.

Némán követte Dumbledore-t. Vajon mi a csudát akar már megint? Ő csupán arra vágyott, hogy leülhessen a szobájában és esetleg elkortyolgasson egy pohár finom italt, de tessék, már megint nem hagyják békén.

Eközben megérkeztek az igazgatói irodába.
Az idős varázsló hellyel kínálta Perselus-t, majd ő maga is elhelyezkedett vele szemben.
Pár kínosan csendes pillanat után Perselus szólalt meg:

- Nos, miről akar velem beszélni?

Dumbledore végigmérte a férfit a szokásos „én mindent látok és tudok" pillantásával.

- Perselus meg kell mondjam nem néz ki valami jól. Talán beteg?

A férfi döbbenten nézett az igazgatóra.

- Nem vagyok beteg - válaszolta.

- Hát, ha maga mondja. Bár az igazat megvallva nekem nem úgy tűnik.

- Igazgató úr, teljesen jól vagyok, úgyhogy ha ezért hívott ide, akkor most akár el is mehetek.

- Látom, hogy valami aggasztja. Kérem, mondja el, mi az!

- Hirtelen miért lettek ilyen fontosak önnek az én problémáim?

- Nos, azt kell mondjam nem csak én vettem észre bizonyos változásokat. De ha megengedi, elmagyarázom. A héten hat diákot kísértek fel a gyengélkedőre az ön órájáról és érdekes módon mind azt állították, hogy nem önszántukból borogattak magukra különféle varázsfőzeteket. Hozzáteszem Perselus, nem szokásunk ijesztgetni a diákokat a tanórákon.

Perselus meg akart szólalni, azonban az igazgató folytatta.

- Minerva pedig azt állítja, hogy mikor egyik reggel arról érdeklődött, hogy érzi magát, közölte vele, hogy ha még egyszer megkérdezi kénytelen lesz elátkozni. Csak hogy párat említsek.

Az igazgató kérdőn nézett a vele szemben ülő, láthatóan döbbent tanárra.

- Olybá tűnik, hogy valamit nem mond el nekem.

Perselus gondolkodott egy darabig.

- Nos, ha már annyira kíváncsi rá, valóban aggaszt valami, ahogy ön mondta, de ezt a dolgot nem szándékozom elmondani önnek. Sem önnek, sem másnak.

- Értem - nyugodott bele az igazgató. - Ez esetben kénytelen vagyok pár nap pihenést elrendelni magának, fiam.

Perselus azt hitte rosszul hall. Szabadság? Mire jó az? Ő nem beteg, az ég szerelmére!
Ha most Dumbledore pihenőre küldi, csak még több ideje lesz, ami azt jelenti, hogy még többször fogják kísérteni azok az álmok...

- Erre nincs szükség, professzor úr.

- Nem vitatkozom Perselus, a jövő heti órái elmaradnak. Ezalatt próbáljon megoldást találni erre az aggasztó problémájára. Most elmehet.

Ezzel az igazgató hátat fordított neki, jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

Perselus kisétált az irodából és egészen a szobájáig azon töprengett, amit Dumbledore mondott. „Találjon megoldást..." Könnyű azt mondani.

ooo

Egyszerűen nem tudott mit kezdeni hirtelen jött szabadidejével. Még sosem küldték szabadságra.
Megfőzte az összes bájitalt, amiből hiány volt a készleteiben, elolvasta az összes bájitalos magazint, kijavította a korábban íratott dolgozatokat, még egy könyvbe is belekezdett, de nem találta elég szórakoztatónak. És még csak kedd volt.
Persze a diákok nem titkolták abbéli örömüket, hogy a héten nem kell beülniük a „vén denevér" óráira. Helyette - jó idő lévén - a parkban múlatták az időt.
Perselus irigyelte őket egy kicsit. Ő talán sosem volt ilyen boldog - kivéve persze a Lilyvel töltött időszakot... Nem tartott sokáig, de akkor érezte magát a legboldogabbnak.

Úgy tűnt, mintha az idő kétszer olyan lassan telne, mint eddig.
Csütörtök estére már azt sem tudta, mit kezdjen magával unalmában.

Este... Lassan már rettegett ettől a napszaktól.
Dumbledore biztosan jót akart ezzel a szabadsággal, de neki csak rosszabb lett tőle. Az álmok azóta is visszatérnek és minden éjjel rosszabb. Félt aludni, mert amint lehunyta a szemét megjelentek előtte az első képek és utána nem volt megállás. Mintha valaki ugyanazt a filmet akarná nézetni az emberrel újra, és újra, és újra..., amíg bele nem őrül.
Azonban most is, ahogy minden nap a fáradtság győzött. Valamikor éjfél után a fotelban ülve nyomta el az álom.

Mikor felébredt úgy érezte magát, mint aki maratont futott, azonban nem volt ideje ezzel foglalkozni, ugyanis nem volt egyedül. Vele szemben Dumbledore ült és aggódva figyelte őt.

- Mi a... ?! - Perselus-nak fogalma sem volt róla, hogy jött be az igazgató a szobájába, de nagyon szerette volna, hogyha most rögtön ugyanúgy távozik is. - Hogy kerül maga ide? És egyáltalán miért van itt?

- Nyugodjon meg fiam, megmagyarázom.

- Nem nyugszom meg! - kelt ki magából Perselus. - Ugyanakkor várom a magyarázatát. Mi lehet ok arra, hogy mások szobájába törjön be?

- Beszélnem kell magával.

„Ez már nevetséges." - gondolta Perselus. - Most?! - kérdezte felháborodva.

- Sajnálom, de ezzel nem várhatok tovább. Ne haragudjon, hogy felébresztettem.

- Nem számít, hisz már úgyis hajnalodik.

Perselus belátta, hogy reménytelen a küzdelem.

- Hallgatom - mondta és egy mély sóhajtással jelezte, hogy kezdődhet a hegyi beszéd.

- Ha jól látom nem használt a pihenés.

- Na, ne mondja! Erről akart beszélni? Mert akkor ki kell ábrándítsam igazgató úr, hogy erre magamtól is rájöttem - mondta Perselus gúnyosan.

- Nem, nem erről. Vagyis nem egészen erről, hogy pontos legyek.

- Akkor mégis miről?

- Az álmairól.

Perselus nem hitt a fülének.

- Az álma...?

- Ha nem tévedek azért van ilyen - fogalmazzunk úgy - csapnivaló állapotban, mert egy bizonyos álom kísérti minden éjjel. Jól mondom?

- Na, de honnan...? Tudja mit? Nem akarom tudni.

- Miért nem mondta el?

- Ugyan minek? Változott volna bármi is? Elmúlt volna? Maga sem tud csodát tenni.

- Azt éppen nem tudok. Mindazonáltal nagyon fontos, hogy tudomást szerezzen néhány dologról. Ezek az álmok nem véletlenül kísértik.

Ebben a pillanatban Perselus éles fájdalmat érzett a bal karjában. „Már csak ez hiányzott."

- Sajnálom igazgató úr, de úgy tűnik el kell halasztanunk ezt a beszélgetést.

- Voldemort... - motyogta az igazgató.

Perselus bólintott, majd indulni készült, de mielőtt elhagyhatta volna a szobát, Dumbledore utána szólt:

- Vigyázzon magára, fiam! És ha visszatért várom az irodámban.

Az igazgató alig fejezte be a mondatot, Perselus már el is tűnt.

Pár másodperc múlva már a Denem-kúriában volt, azonban rögtön gyanakodni kezdett, ugyanis senki mást nem látott magán kívül. „Hol vannak a többiek?" Nagyon rossz érzés fogta el.

- Köszöntelek Perselus!

Ettől a hangtól bárkinek a hideg futkosott volna a hátán, ő azonban már túl sokszor hallotta ahhoz, hogy ez megtörténjen.

- Nagyuram!

- Vajon tudod-e Perselus, hogy miért vagy most itt ?

- Nem, Nagyúr.

- Bizonyára észrevetted, hogy csakis téged hívtalak ma ide, és erre igen csak jó okom volt.

Perselus feszülten várta mi fog következni. Csak nem rájött ez a rohadék, hogy Dumbledore-nak kémkedik? Mert ha így van, akkor bizony búcsút mondhat az életének. Bár, ha jobban belegondol, Voldemort nyilván csakis közönség előtt jelentene be egy ekkora hírt, hogy aztán minden egyes halálfalóval megkínoztathassa, pusztán szórakozásból. Igen, nyilván nem erről van szó.

- Feladatot adok neked Perselus - folytatta Voldemort. - Meg kell tudnod bizonyos információkat.

Perselus értetlenül állt a dolog előtt.

- Kitől, Nagyuram?

- Dumbledore-tól. Tud valamit, ami mindent megváltoztathat és befolyásolja a tervem végkimenetelét. Ezért nagyon fontos, hogy elvégezd a feladatot. Ha mégsem tennéd meg, és netán eltitkolnál előlem valamit...

Voldemort fenyegetően Perselusra szegezte a pálcáját. Nem volt kérdés, hogy mi lenne ez esetben a büntetése.

- Miféle információról van szó?

- Sajnos csak annyit tudok, hogy egy bizonyos személlyel kapcsolatos, a többit neked kell kiderítened, Perselus.

- Mindent megteszek, Nagyúr - felelte Perselus, bár fogalma sem volt, hogy kire gondolhatott Voldemort.

- Helyes. Most pedig menj! És Perselus!

- Igen?

- Hetente jöjj el hozzám és számolj be mindenről, amit megtudtál!

- Igenis, Nagyúr!

Amint visszaért, Perselus elindult az igazgató irodája felé, ahogy megbeszélték. Egész úton azon töprengett, vajon ki az, aki keresztbe tud tenni Voldemortnak.

Amint elérte a bejáratot, kimondta a jelszót és belépett.
Az igazgató az asztalánál ült, mélyen a gondolataiba merülve, mikor azonban észrevette Perselust, felkelt és hellyel kínálta a professzort, ő maga pedig járkálni kezdett a szobában és jó néhány másodpercig egy szót sem szólt. Perselus kezdte elveszíteni a türelmét.

- Befejezné kérem a járkálást és elkezdhetnénk végre?

Dumbledore Perselusra pillantott, mint aki csak most veszi észre, hogy más is van a szobában.

- Ó, hogyne. Nos, miért hívta magát?

- Elég zavaros és homályos, amit kért.

Az igazgató végleg befejezte a járkálást és érdeklődve figyelt Perselusra.

- Azt akarja, hogy tudjak meg öntől bizonyos információkat.

- Miféle információkra céloz?

- Ez az, ami homályos. Ugyanis nem mondott semmi konkrétat, csak annyit, hogy van valaki, aki akadályozhatja a terve végrehajtásában, és hogy maga tudja, ki ez a valaki.

Dumbledore mélyet sóhajtott és visszaballagott a székéhez, majd leült. Úgy tűnt nagyon mélyen mérlegeli a hallottakat, aztán megszólalt.

- Tehát még ő is érzi, hogy valami hiba csúszott a számításaiba. Csupán csak azt csodálom, hogy ilyen sokáig tartott...

Perselus nem értette.

- Ön valóban tudja, hogy kiről van szó?

- Azt kell mondjam, igen. Épp erről akartam magával beszélni, mielőtt Voldemort elszólította.

- Ez remek, akkor esetleg beavathatna.

- Türelem, fiam. Mondott még önnek valamit Voldemort?

- Igen, minden héten egyszer jelentést kell tennem neki, arról, hogy mit derítettem ki. Mondja már, az ég szerelmére! Miről van szó? - kiáltott fel türelmetlenül Perselus.

- Lilyről.