Az út nagy fárasztó és megterhelő volt, alig álltunk meg. Volt aki bírta, de a foglyok közül nem túl sokan. Ezért néha egy-egy macska összeeset, ilyenkor vagy az történt, hogy otthagytuk vagy ami leggyakrabban történt, hogy Midnight a klán vezetője oda ment és mindig más milyen módon végzet vele, így megkönnyebítve az életét.
Én se bírtam, de próbáltam nem összeesni a fáradságtól, akár menyire fáradt voltam ki kellet bírnom. De mégis egy pontnál nem bírtam tovább és összeestem.
Próbáltam némi kis erőt összeszedni, akkor megjelent Midnight és dühös hangon így szólt,,Állj fel! " :próbáltam erőt gyüjteni, de Midnight viszont már egyre csak türelmetlenebb let.
-NEM HALLOTAD?!:ordította, de én még mindig nem mozdultam.
Akkora viszont már elfogyot minden türelme, megragadot a hátamnál és elhajított, nem estem messzire egy fa volt az aminek neki csapódtam. Majd láttam, ahogy megindul újra felém akkor sikerült felállnom, Midnight felém ugrot, de sikerült nekem félre ugrani és azonnal futásnak eredtem. Nem mertem hátra nézni csak futotam éreztem, hogy ők is jönnek utánam, de akkor se mertem a fejemet hátra fordítani. Mikor éreztem, hogy lehagytam őket akkor egy kicsit megkönyebbültem, de nem álltam még mindig meg. Futás közben éreztem, hogy a fák kezdenek eltűnni és alattam is a föld kezdet valami kemény, széles dolog lenni, valószínüleg kezdtem elhagyni az erdőt. Nem igazán érdekelt az engem csak az, hogy minél messzebb legyek az üldözőimtől akiket valószínüleg már rég lehagytam. Kezdet már a fáradság újra erőt venni felettem akkor már kezdtem egyre lelasúlni és a végén ismét kidöltem a fáradságtól, de mikor kinyitotam a szememet kelemes meglepetés ért. Mikor felébredtem egy fából készült fészek féleségben feküdtem alattam valami puha, meleg dolog volt. Akkor jöttem rá, hogy örökbe fogadtak. Egy fiatal pár volt akik ellátták a sebeimet, gondoztak és szerettek. Valamikor elcsatangoltam, valamikor meg otthon lustálkodtam. Csatangoláskor nem ment túl messzire, mikor éreztem az erdő szagát akkor visszafordultam a rossz emlékek miat. Néha elő szoktak jönni mikor megérzem az, hogy nem soká vége a városnak. Olyankor felmerül bennem egy kérdés, hogy meg érte megszökni és hiába próbálkozom elterelni a gondolataimat mégis egyre jobban érzem azt a fájdalmat amit akkor éreztem, ez elen sajnos nem tudok semit se tenni. De egy valaminek mégis örülök, hogy már nem az erdőben élek hanem egy házban és szerető emberekkel.

Vége