Gyermekként rabszolgaként éltem egy tehetős családnál, még mielőtt a palotába érkeztem volna.

Ebben az ősi, sötét és csupa bánatot árasztó udvarházban minden arra szolgált, hogy emlékeztessen arra, hogy milyen a reménytelenség, a szürkeség és a megaláztatás. Még az emlékeim is homályosak a korai évekből, mintha csak egy sűrű köd leplezné el a múltamat. De egy dolog biztosan emlékezetes maradt: az a magányos, szenvedésekkel teli gyermekkor, amelyben nem volt helye a barátságnak vagy az öleléseknek.

Amikor az emberek azt gondolnák, hogy egy gazdag család szolgájaként a kényelemben és a bőségben éltünk volna, valójában a hideg, kemény valósággal szembesültünk. Nem voltak meleg pillanatok, csak hideg és sivár falak, amelyek között a szenvedés és a kiszolgáltatottság minden nap jelen volt. Az olvasás és az írás sosem volt része az életemnek, és még a beszéd is nehezen jött. A szavak torz képződmények voltak, amelyekkel alig tudtam kifejezni magamat. De az idő múlásával, lassan megtanultam a szavak erejét és a beszéd varázsát, ami lehetővé tette számomra, hogy a valóság jobban átjárjon.

Ahogy múltak az évek, és én egyre idősebb lettem, felfedeztem a katonák világát és a katonaság csodálatos világát. Az ő tiszteletük és bátorságuk mindig is lenyűgözött, és belül titokban mindig is arra vágytam, hogy én is részese legyek ennek a világnak. Még ha a sors kegyetlenül kezelt is, és a múlt sötét árnyai árnyékolták be az életemet, a remény és a vágy mindig élt bennem.

És aztán, végre, valami csoda történt. Mindössze 17 évesen, a szerencse végre rám mosolygott, és egy teljesen új életet kezdtem a palotában. Ez a gyönyörű és impozáns épület, amelynek falai között olyan sok titok és csoda rejlik, most hirtelen otthonossá vált számomra. Még a múlt sötét emlékei sem tudtak eltántorítani attól, hogy új életem új lehetőségeit fedezzem fel, ahol a kötelesség és a hűség értékei új fényben ragyogtak. Tudtam, nem akarok többé úgy élni, ahogy korábban. Egy igazságtalan életetet élni, amit valójában sosem kellett volna megtapasztalnom.

Ám elszigeteltség és a magányosság érzése sosem hagyott nyugodni. Mindig másoktól tanultam, de sosem mertem megbízni senkiben, és ezért sosem tapasztalhattam meg a valódi barátság vagy szeretet érzését.

A palotában mindig történik valami, mindig van valaki, aki ármánykodik vagy politikai játszmákat játszik. Ezért kellek én ide, hogy Őfelsége szeme és füle legyek egy olyan helyen is, ahova ő maga nem lát el. Ez a feladatom, ez a küldetésem. És bár sokszor magányosnak érzem magam a palota falai között, tudom, hogy a hűségem és elkötelezettségem a királyhoz fontos szerepet játszik az udvar életében.

De mégis ki gondolta volna, hogy pont egy ilyen problémával kerülök szembe? Amit nehezebb megoldani, mint bármely más feladatot, amit  ebben az 7 évben elvégeztem.

Nem vagyok hozzászokva a hölgyek finom modorához és udvariasságához, és ahhoz sem, hogy én is eképp viszonyuljak hozzájuk. Mindig is távol tartottam magam a szívüktől és a bűbájtól, amit magukkal hoztak. Számomra ez egy új világ, amelybe nehéz beilleszkedni. Ahhoz, hogy megfeleljek a feladatomnak, a hűségemnek és az elkötelezettségemnek, sosem volt szükségem a palotában a szívet melengető szavakra vagy a kedves pillantásokra. Nem volt helye az életemben az ilyesfajta érzelmeknek. De az élet olykor kiszámíthatatlan fordulatokat hoz...

Miközben Őfelsége lakrészéhez igyekeztem, hogy beszámoljak az eseményekről, újabb kihívással találtam magam szemben.

Egy idegen, női alakot véltem felfedezni a palota udvarának azon pontján, ahol nem tartózkodhat akárki. A tekintetem azonnal oda vonzódott, és bár távolról sem voltam biztos az alak azonosságában, tudtam, hogy nem tartózkodhat továbbra is azon a helyen.

-Eltévedt?- kérdeztem mély, magabiztos hanggal, mire megfordult. Szemei a döbbenettől kikerekedtek. 'Lee Mi-yeon? Mégis mit keres az udvar ezen részén?' Mintha gondolatai máshol jártak volna. Ezért a kérdést újra megismételtem.

-Elnézést. - mondta halkan és rám mosolyogott. Majdnem sikerült elhitette velem, hogy valóban őszíteséget hordoz mosolya. De tisztában voltam azzal, hogy a Lee család miben mesterkedik Őfelsége háta mögött. Ezért biztos voltam benne, hogy ebben a nőben sem lehet megbízni még egy pillatara sem, mégha széles mosolyt is húz az arcára. Nem is beszélve azokról a pletykákról, amik csakis róla keringenek. Szereti a szép férfiakat? Mi?

-Tudja, hogy olyan helyen, ahol nem szabadna lennie? - kérdeztem hűvősen, noha a belső hangom továbbra is kíváncsi volt és bizonytalan.

- Tudnál segíteni? A királyné lakrészéről jövök. Oda kellene visszamennem. - a válasza pedig nem csitította a belső zűrzavart. 'És mégis mit keres itt egyedül?' Ösztöneim azt súgták, hogy nem véletlen, hogy pont itt találkoztam vele. Valamiben ez a nő mesterkedik.

-Arra. - mutatottam magam mögé.

-Nem vagyok annyira ismerős itt. Régen jártam már a palotában. El tudnál kísérni? - nem adtam választ. Nemet nem mondhattam, hiszen feladatomnak éreztem egy idegentől megtisztítani helyszínt. Ezért szótlanul elindultam abba az irányba, ahonnan jöttem. Ő pedig csendesen lépkedve követett egy ideig, aztán újból megszólalt.

- Lee Mi-yeon vagyok. Az apám...- kezdte, de közbevágtam.

-Tudom. - válaszoltam ridegen, azonban belül éreztem, hogy valami furcsa húzódik a viselkedése mögött. Túlságosan igyekezni szóba elegyedni velem. Talán Őfelsége miatt?

-Nem vagy egy beszédes. Mindig maszkot hordasz? - folytatta továbbra is, mintha nem értené meg, hogy nem szeretnék párbeszédet folytatni vele.

-Mmm.

-Ez most igen lenne? Miért? - gyorsított tempóján majd megállt előttem. Megállásra kényszerültem én is. Barna szemeivel egyenesen az én szemeiben nézett. Csak akkor tűnt fel, hogy szokatlanul is alacsony nő volt.

-Kell legyen oka? - kérdeztem.

- Hát ahhoz, hogy valaki eltakarja az arcát...Igen, biztosan kell legyen oka.

-Csak. - mondtam hirtelen, miközben az előre vezető útra koncentráltam, remélve, hogy így véget érhet ez a zavaró párbeszéd.

-Csak?! - próbált kiabálni, de hangja inkább csak halk kérőzés volt. Azután hirtelen megfogta a karomat, és reflexből megszorítottam a kezét, miközben visszafordultam rá.

-Kérem, tartson távolságot. - mondtam határozottan, megpróbálva visszanyerni a fegyelmemet és az uralmamat a helyzet felett. Lee Mi-yeon arcán meglepődés tükröződött, de aztán lassan elengedte a karomat, és hátrébb lépett tőlem. Hosszú évek után először ért hozzám valaki.

A pillanatnyi csendben én is megpróbáltam összeszedni magam, és tovább haladtam az úton, remélve, hogy most már végre békén hagy majd. De egy dolog biztos volt: valami mélyebb dolog bújt Mi-yeon viselkedése és kíváncsisága mögött, és én még nem tudtam pontosan, mi az.

A palota udvara este különleges látványt nyújtott, amely a hagyományok és a misztikumok varázslatos összhangját tükrözte. Ahogy a naplemente után az ég kékjét átvette az alkonyi vörösség és narancssárga, az udvarban a fények játszottak a kőoszlopokon és a hagyományos pavilonokon.

A hagyományos építészet jellegzetességei, mint az ívelt tetők és a faragott fa szerkezetek, az esti órákban még inkább kiemelkedtek. A holdfényben a vörös és arany színek megcsillantak az épületek díszítésein, miközben azok lassan beleolvadtak az éjszakai sötétségbe.

Az udvar csobogói és kerti tavai a holdfényben ezüstös ragyogást kaptak, miközben a víz felszínén a hold tükröződése vibrált. A tavak partján álló kőszobrok és díszek árnyékot vetettek az esti homályba, miközben egy-egy lámpa halvány fénye megvilágította az útvesztőkben megbúvó ösvényeket.

A virágok és a kerti növények édes illata még intenzívebbé vált az esti órákban, miközben az udvarban sétálók élvezték az éjszakai friss levegőt és a természet hangjait. A szellő enyhe simogatása átjárta az udvart, hűsítő frissességet adva az éjszakai hőségben.

Az udvarban csend honolt, csak a víz csobogása és a levelek susogása hallatszott. Az éjszakai palota udvara egyfajta békét és nyugalmat sugárzott, miközben az ősi hagyományok és a modern világ összefonódása egyedi atmoszférát teremtett. Ez volt az az idő, amikor az ember a múlt és a jelen között találkozhatott, és megpihenhetett az ősi szépség és a kultúra misztériumában.

S, Lee Mi-yeon jelensége nem hagyott békén még ezekben az esti, csendes órákban sem. Szépsége és bája mögött rejtőző titkok és politikai manipulációk gyanút keltenek bennem. A megérzéseim pedig eddig sosem hagytak cserben. Az, hogy az apja a Lee családból származik, csak tovább bonyolítja a helyzetet. Tudom, hogy az Őfelsége számára fontos lehet, hogy nyomon kövessük az ilyen összeköttetéseket, de valami több van itt. Valami olyan, amit nem látok tisztán.

Az ellentmondásos érzések viharában sodródtam. Egyrészt meg voltam győződve róla, hogy óvatosan kell kezelnem Lee Mi-yeon-t és az ő hátsó szándékait. Másrészt azonban éreztem, hogy valami más is ott rejlik az általa sugárzott tekintetben és szavakban.

Kérdések sokasága kavargott bennem. Képes leszek-e leleplezni az igazi szándékait? És ha igen, milyen következményei lesznek ennek? De egyelőre, csak egy dolog biztos: a jövő találkozások során óvatosnak kell lennem, és minden lépésemet jól át kell gondolnom.