Gyermekkorom egy szürke és csendes utcában kezdődött, ahol az anyám egyedül nevelt fel. Apám sosem volt része az életemnek, csak homályos emlékképek maradtak a régi fotóalbumokban. Anyám mindent megtett értem, de az érzés, hogy valami hiányzik az életemből, mindig bennem maradt.

Az iskolában sosem voltam a népszerű csoport tagja. A társas kapcsolataim mindig törékenyek voltak, és gyakran éreztem magam kívülállónak. Az osztály fekete báránya voltam, akit könnyen kiközösítettek. Csak egyetlen barátom volt, aki mindig mellettem állt, még a legnehezebb időkben is.

Az egyetemi évek sem voltak könnyűek számomra. A tanulás mindig is könnyűnek tűnt mások számára, de nekem folyton küzdenem kellett érte. Az elkövetkező évek során voltak sikereim és kudarcaim egyaránt a tanulás terén, de mindig megpróbáltam kitartani és nem adni fel.

Azokban az években úgy éreztem, hogy amíg Ő velem van, bármit meg tudnék tenni. Olyan erőt éreztem magamban, ami talán még az egész világot is elpusztíthatná. Jó, talán nem az egész világot, kicsit túlzás ez. Viszont rajtam kívül sokan mások is hasonlóan érezhettek. Álmodoztam a közös jövőnkről, már több forgatókönyv is végigfutott a fejemben, kivéve egyet. A Sad Ending. Az a befejezés, amikor két szereplő a zuhogó esőben egymással szemben áll, és a hírhedt 'Szakítsunk' szó, mint puskagolyó fúrja bele magát az áldozat szívébe, majd zokogva rogy össze. Ilyeneket el sem tudtam volna képzelni rólunk. Biztos voltam benne, a mi kapcsolatunk nem végződik ilyen módon.

Azonban egy nap, miközben az egyetemi könyvtárban tanultam, véletlenül meghallottam az Ő nevét egy társaságban, amit az informatikusok csapata alkotott.

'Áhhh, tudtam, hogy valami itt lesz kettejük között' 'XY nem hagyhatott ki ilyen lehetőséget.' - suttogták a társaságban, miközben én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat és megérteni, mit is hallottam abban a pillanatban. Hogy mi történik? Milyen lehetőséget nem hagyhatott ki? Rövid időn belül a kis csoportból egy hadsereg vált, akik kíváncsian hallgatták a szaftosabbnál szaftosabb szerelmi románcot, amiben a főszereplő egy 24 éves gazdinfós srác és egy ugyanarra a szakra járó lány volt.

Kezdetben el sem akartam hinni, amit ott hallottam. Hiszen miért is tenné ezt velem? Már 3 éve voltunk együtt. Együtt kezdtük meg az egyetemi éveinket, együtt csináltunk mindent. Hiszen már az összeköltözésen is gondolkodtunk... Nem tenné ezt velem. Ugye nem?
Aztán eszembe jutottak az utóbbi idő furcsaságai.

Az érzések és a gondolatok örvényében elmerülve próbáltam végre szembenéztem a valósággal. De nem ment. Minél többet hallottam, annál mélyebbre zuhantam a kétségeesésben, ahonnan már visszaút nem volt. A fájdalom szúrós késként hatolt a szívembe, és az álmok, melyeket együtt építettünk, porba hulltak. Vagyis inkább, amit én egyedül építettem fel? Egyszerűen elmenekültem. Megfutamodtam. Képtelen voltam a szembe nézni az igazsággal és elé állni, kérdőre vonni, hogy tényleg igazak-e a szóbeszédek.

Mi lett volna, ha aznap máshogy döntök? Mi lett volna, ha azon nyomban felkeresem Őt? Talán kiderült volna, hogy egy félreértés az egész? Vagy kiderül, hogy tényleg valóság mindaz a sok számomra hihetetlen elhangzott szó?

Már nem számít.

De mindezek ellenére annyi minden van, amit ki akartam próbálni, annyi hely, amit meg akartam látogatni. Bár sok mindent nem értem el, amit el akartam volna, mégis hálás vagyok azokért az élményekért és pillanatokért, amiket átélhettem.

Mindig is féltem a fájdalmat, féltem a halált. Félek attól, hogy egyszerűen eltűnők, hogy sem világosság, sem sötétség nem fog létezni, csak a semmi.

Élni akarok.

- Úrnőm...Úrnőm... - s az ismeretlen hang továbbra is csengett a fülemben, de már sokkal tisztábban. Mire kinyitottam a szemeimet egy szeplős lány hajolt bele rögtön az arcomba. - Úrnőm, már ideje volt, hogy felébredt. Ha nem ébred fel továbbra sem, én nem tudtam volna mit kezdjek. Már majdnem szóltam a többi szolgáknak is, hogy hívják vissza a gyógyítót. - 'Hogy micsoda? Úrnő? Szolga? Gyógyító? Léteznek még olyan emberek, akik ezeket a szavakat használják a 21.században? Várjunk csak... engem szólít Úrnőnek?!'- Valami baj van Úrnőm? Tényleg szüksége van a gyógyítóra? - folytatta tovább kétségbeesetten, s még könnycseppek is megjelentek a szemében.

Valahogy az egész jelenet nagyon ismerős volt számomra. Nem is kétséges, az utóbbi években rengeteg manhwát olvastam, ahol a hatalmas felhőkarcolókkal telített világból a főszereplő egy teljesen másik, egy úgynevezett isekai világba csöppen halála után. 'Szóval, én most meghaltam?' - merült fel bennem a kérdés. - 'Á biztos csak álmodom. Ezúttal biztosan felébredek.' - hunytam le a szemem, majd újra kinyitottam néhány perccel később. Viszont az a lány még mindig ártatlan, könnyes szemekkel bámult rám. 'Most mégis mit mondjak? Őrültnek néz, ha valami furcsaságot kérdezek?'

- Mi történt? - szólaltam végül meg, miközben a fejemhez kaptam és úgy tettem, mintha nagyon fájna.

- Úrnőm... - már zokogott. - Az én hibám...Nem vigyáztam eléggé az Úrnőre.

- Kérlek, hagyjuk a sírást. Mondd el inkább azt, hogy mi történt.

- Nem emlékszik semmire? Úrnőm kérlek nyugodj meg. A gyógyító azt mondta nincs komoly baja csak túlterhelte magát.

-Értem, értem. Kettőnk közül éppen te vagy az, akinek meg kell nyugodnia. - sóhajtottam fel. - Egyébként téged hogy is hívnak? A legfontosabb pedig az, hogy hol vagyok?

-Úrnőm, dehát én vagyok az, So-Jin! Nem emlékszik rám?! És ez-ez... -mutogatott körbe a szobán, s csak akkor tünt fel nekem, hogy valójában a földön fekszem egy régi, kemény matrac szerűségen. - Az Ön otthona.

-Áh, hogy So-Jin! - csaptam a homlokomra. - Igen, igen, So-Jin. Az otthonom. - motyogtam bologatva, majd egy erőltetett vigyort húztam az arcomra. 'Talán mégsem csak álmodom ezt az egészet? Nagyon élethű az egész.'

Miközben próbáltam összeszedni magam, éreztem, hogy valami nincs rendben ezzel a helyzettel. Nem tudtam elhinni, hogy ez mind valódi lenne. De mégis, miért éreztem magam ennyire a valóság részének?