A csend áthatotta az éjszakát, mint egy puha lepel, mely az ébrenléti határt is elmosódottá tette. Miközben az álom birodalmába merültem az ablak mellett, úgy éreztem, mintha egy csöndes világba léptem volna, ahol csak az álmok szárnyalnak. A gondolatok, melyek még utoljára jártak az elmémben, most eltűntek a tudat peremén, miközben az éjszaka fátyla lassan kiszűrődött a hajnali fényekkel együtt. Mintha egy puha takaró borult volna rám, melynek melegsége megérintette lelkemet, épp csak annyira, hogy érezzem az elnyújtott pillanatok varázsát, mielőtt a reggel híreket hozna az újabb napra. Az álom karjai között szinte elfeledkeztem mindenről, ami körülvesz, s megszűnt létezni a világ, csupán az én belső birodalmam maradt, ahol a valóság határai elmosódtak.

Azonban az ébredés hirtelen jött, mint egy váratlan cselekvés egy színpadon. A valóság hangjai törtek vissza hirtelen, széttörve az álom illúzióját, mint egy hatalmas hullám, mely mindent magával sodor. Hallottam a szolgálók lábainak sürgés-forgását, ahogy készenlétbe helyezkedtek az új nap megkezdésére. A hangos beszédek, a tálak csörgése és az ajtók nyikorgása mind azt bizonyították, hogy az élet a palotában nem áll meg, még akkor sem, ha én még mindig próbálok ébredezni az éjszaka álmából.

Az ébredés pillanatai közben lassan kinyitottam a szemem, és a homályos fények és árnyak kavalkádjával találkoztam. Az ablakon át beszűrődő hajnali sugár megfestette a szobát aranyló fényben, meleg érzetet kölcsönözve minden tárgynak és árnynak. Az ablakon keresztül betörő reggeli fények játszadozása megfestette az ablakpárkányon húzódó árnyakat is, mintha a természet is üdvözölné az új napot. Ösztönösen felnéztem az égre, ahol a pirkadat fényei már kezdték megfesteni az égboltot káprázatos rózsaszín és narancssárga árnyalataival.

- Oh, már reggel van. - ásítottam egy nagyot, miközben lassan próbáltam felkelni az ablak melletti kényelmetlen helyzetből. Nyögve próbáltam felállni, lábaim és hátam panaszkodva jelezve, hogy az éjszakai pihenőhely nem volt a legmegfelelőbb. Egy csendes szitkozódás szaladt át ajkaimon, miközben a reggeli káoszban lassan megpróbáltam összeszedni magam.

Lassan kezdett körvonalazódni a velem szemben egy öreg fa alakja az udvaron, amely egykor pompás lombkoronával büszkélkedett, most már csak egy csupasz, levelek nélküli ágaskodó árnyék volt. Egy pillanatra mintha éreztem volna a fa sorsát, ahogy a magány és a bezártság áthatotta. Szívem szorongva érzékelte ezt a képet, mintha a fa sorsa az enyémmel fonódott volna össze.

- Vajon miért áll ez a fa még mindig itt a kertben, ha már meghalt? - tettem fel magamnak a kérdést.

Ahogy az elmémben kavarogtak a kérdőjelek az öreg fa látványát illetően, a szobába lépett So-jin, mint mindig, ragyogó mosollyal az arcán és vidám "jó reggelt" köszöntéssel az ajkain. Ahogy belépett, mintha egy csokor friss virág illata áradt volna be vele, felderítve a szoba hangulatát. So-jin mindig a derű és a gondoskodás megtestesítője volt, és ezúttal sem volt kivétel.

-Jó reggelt, Úrnőm! Remélem, kellemesen aludtál - köszönt nekem, mialatt a tekintetében az odafigyelés és a gondoskodás tükröződött.

A lány vidámsága és jókedve azonnal átragadt rám, mintha az összes nehézséget és aggódást a széllel sodorta volna el az éjszaka folyamán. Ahogy rátekintettem, az érzés fogott el, mintha So-jin csupán egy pillanat alatt képes lenne elűzni minden bánatot és aggodalmat a környezetéből. Talán ez volt az egyik legértékesebb tulajdonsága, amiért mindig hálás voltam. Viszont aggasztott is.

So-jin finoman vezetett engem a ruhák világába, óvatosan kezelte a finom anyagokat, hogy semmi se legyen gyűrött vagy hibás az öltözékemben. Éreztem, ahogy a ruhák simasága körbeölelte a testem, és mintha egy biztonságos, gondoskodó ölelésbe helyezkedtem volna a figyelmes szolgáló kezei alatt. Lágy, precíz mozdulatokkal megfésülte és újra befonta a hajamat, minden egyes tincset gondosan kezelve, hogy tökéletes harmóniát alkossanak az öltözékemmel.

Ahogy a tükörbe néztem, a gondosan elkészített frizura és az öltözetem hibátlan állapota megnyugtatta a lelkemet, és önbizalmat adott az új nap kihívásainak megkezdéséhez. So-jin mosolya, mely melegséggel töltötte el az arcát, úgy éreztem, mintha egy jó barát biztatása lenne, aki mindig mellettem áll, készen arra, hogy segítsen és támogasson minden körülmények között. Ez a pillanat a mindennapi élet apró csodái közé tartozott, amelyek feltöltötték szívemet pozitív energiával és örömmel.

- Pár évvel ezelőtt, mindig arról fantáziáltam, hogy milyen lehet egy történelmi dráma világába kerülni. - simítottam végig gyengéden a kék szoknyámon. - Most, hogy ez a kívánságom valóra vált, azt kell mondjam elég fájdalmas. Szinte a csontjaiba hatoló a fájdalom. - nyomkodtam meg kezeimmel  a fájó derekamat. - Hiba volt az ablaknál elaludni.

So-Jin egy pillanatra elgondolkozott, majd kíváncsian fordult felém.

- Ne is törődj azzal, amit mondtam. - álltam fel a törökülésből. - Menjünk. Biztos vagyok benne,  Őfelsége már aggódik, hogy hol maradok ilyen sokáig. - lépkedtem óvatosan az ajtó felé.

- Biztosan jól van, Űrnőm? - So-Jin aggodalommal tekintett rám, miközben kis lépésekkel követte lépteimet az ajtó felé. Azt éreztem, hogy őszinte gondoskodás húzódik a szavai mögött.

- Rendben leszek. - nyújtottam felé a karom. -Gyere segíts.

Ahogy átsétáltunkaz udvaron, éreztem a tavaszi szellő friss illatát, mely megpörgette hajam tincseit. Az udvar szélesebb volt, mint azt először gondoltam volna, és minden sarkában virágok sorakoztak, olyanok, amelyeket még soha nem láttam korábban. Valószínűleg az Özvegy Királyné kedvenc virágai voltak. A különböző színű virágok csokrai mintha versengtek volna a figyelemért, és egyszerre fokozták az udvar szépségét és varázsát. Egy kis tó is megbújt az egyik sarokban, ahol növények és kis halak alkottak egy békés, természetes tájat.

Az öreg fa, amelynek alatt elhaladtunk, tiszteletet parancsoló volt a maga módján. Ágainak ívei az idő múlására emlékeztettek, és bár levelei már régen elhullottak, még mindig árnyékot nyújtottak az udvaron járóknak.

Ahogy lassan közeledtünk a pavilon felé, aminek alakja egyre jobban kitisztult a távolban, So-jin megállt egy pillanatra. Arcán kíváncsiság és figyelem tükröződött, mintha valamit észrevett volna, ami felkeltette az érdeklődését. Kíváncsian figyeltem őt, miközben vártam, hogy elmondja, mi az, amit észrevett.

- Mi a baj? - kérdeztem, miközben a pavilon irányába fordultam és jobban szemügyre vettem. - Úgy volt, hogy ketten leszünk. Még kik...

- Az ott Őfelsége. - vágott a szavaimba suttogva a lány.

- Hogy mi? - pillantottam vissza a pavilon irányába. Majd észre is vettem a rikitóan piros öltözéket. Csak egyetlen ember hordhatott ilyen színű ruhát a palotában: Őfelsége, az Uralkodó. - Lee Sun?!

- Psszt. Úrnőm, nem szabad Őfelségét a nevén hívni. - nézett körbe aggódva, hogy esetleg mások is hallották-e, ahogy a királyra utaltam a nevén. - Senki sem hívhatja így. Még az édesanyja sem. - emelte ki az utolsó szavakat.

- De mégis miért van itt? - kérdeztem aggódva. - Ez nem jó. So-jin. - fordultam hozzá kérlelő szemekkel. - Találj ki valamit, kérlek. Nem vagyok jól vagy bármit. Én oda nem megyek fel.

- Ezt mégis hogy érted? - hallottam meg a hátam mögül egy mély, szigorú hangot, ami ismerősen is csengett a füleimben, mintha már találkoztam volna tulajdonosával.

Amikor meghallottam Hwang Jin-seok szigorú hangját, összeszorult a gyomrom, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha egy jégbe fagyott folyón át kellett volna úsznom. Tudtam, hogy most nehéz helyzetben vagyok, és egy pillanat alatt meg kell találnom a megfelelő választ.

Lassan fordultam meg, és tekintetem találkozott Hwang Jin-seokéval, aki ott állt, komor arccal, és figyelmesen figyelt minket.

- Meglepő volt számomra, hogy Őfelsége ilyen korai órákban a palotába hívatott. Szóval miattad van ez a felfordulás. - mormogta az orra alatt, majd elindult előre.

- So-jin, mi tévő legyek most? - suttogtam kétségbeesetten. - Úgy tűnik nincs számomra menekvés. Segíts kérlek, adj egy gyorstalpalót. - vettem kezeim közé az övéit.

- Gyorstalpaló? Az micsoda?

- Mondd el röviden, hogy kell viselkednem. Mit tehetek és mit nem?

- Ne legyen önmaga. - bólintott. - Ezt tudom tanácsolni.

- Ezt mégis, hogy érted? Hogy érted, hogy ne legyek önmagam?

-Ne csináljon és nem mondjon furcsa dolgokat.

Mély lélegzetet vettem, majd a legjobb mosolyomat erőltettem az arcomra, ahogy megpróbáltam felkészülni. Tudtam, hogy most nem engedhetem meg magamnak, hogy túl sokat mondjak vagy tévedéseket kövessek el. Most a diplomácia és az udvariasság voltak az én legjobb fegyvereim annak érdekében, hogy az elkövetkezendő órát élve megússzam.