- Nénikém... Ha szabad ennyire közvetlenül szólítanom... - kezdtem, hangom rekedt volt a felkészüléstől és a felismeréstől, hogy most szavaim súlya alatt lesz meghozva egy fontos döntés. - Nagyon hálás vagyok mindazért a támogatásért és szeretetért, amit irányomban mutat. De most arról kell beszéljek, ami a szívemben zajlik, és amiről eddig még senkivel sem osztottam meg. Lehet, hogy nem fog egyet érteni a szavaimmal, azonban muszáj vagyok kimondani. - utólag belegondolva, újjonghatok, hogy végre hasznát vettem azoknak az egyetemi kurzusoknak, amelyeknek a hivatalos kommunikáció és érvelés volt a központjukban. Korábban, a munkahelyen és a világban nem igazán használhattam, hiszen mindenki tegeződött. A szó szoros értelmében kikérték maguknak a tegezést kortól függetlenül.

Figyelmesen hallgatott, és arca komoly kifejezést öltött.

- Tudom, hogy a családom számára fontos lenne, ha Hwang Jin-seok felesége lennék, de...- megtorpantam egy pillanatra és mély levegőt vettem.  - de őszintén szólva, nem tudom elképzelni magamat egy olyan családba beházasodva, ahol nem érezhetem magam igazán szeretve és elfogadva.

Az Özvegy Királyné szemeiben éreztem a megértés és a támogatás jelét, de egyben ott volt a szomorúság és a tudat is, hogy az ősi hagyományok és a társadalmi elvárások között nem könnyű egyensúlyt találni.

- Tudom, hogy sokat várok el az élettől, és azzal is tisztában vagyok, hogy nekünk nőknek nem mindig adatik meg a választás lehetősége. Sem Önnek, sem édesanyámnak, ahogy még számos nőnek sem. De mégsem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy olyan életet éljek, amelyben valóban boldog lehetek. - folytattam, hangom most már határozottabb volt, és a szavak magabiztosan hagyták el ajkaimat.  - Nem akarok egy erényes nővé válni, aki csak háttérbe szorul, miközben a férje más nőt szeret. Nem akarok olyan kapcsolatban élni, ahol a látszat fontosabb, mint az igazi szeretet és tisztelet. És nem akarok egy olyan családba tartozni, ahol nem látják szívesen az embert, csak a családi érdekek miatt fogadják be. - érveltem tovább, mintha ezek valóban Lee Mi-yeon kétségbeesett segélykiáltásai volnának. Nem derült az ki számomra, hogy Mi-yeon milyen érzéseket táplált Jin-seok  iránt, viszont abban biztos voltam, hogy nem vártak rá boldog napok a jövőben.

- Szóval a Hwang család fia más nőre vetett szemet? - kérdezte komolyan, mintha csak ezt az egy dolgot értette volna meg. - Mégis ki az a szemtelen hárpia, aki el meri csábítani az én kedveském vőlegényét?! - csapott az asztalra, mire az azon lévő a csészék megcsendültek. - Még meg sem házasodtatok, és máris...Ki az? - nézett az idős udvarhölgyére, aki azonnal megrázta a feját, jelezve, hogy nincs tudatában ki lehet az illető.

Az Özvegy Királyné reakciója váratlanul ért, és egy pillanatra megálltam, elbizonytalanodva a további lépéseimmel kapcsolatban. Az őszinteség és az igazság kinyilvánítása mellett tartottam, de most, hogy a királynő mély érzelmekkel reagált, úgy éreztem, még inkább el kell gondolkodnom a további lépéseimen.

- Utána járok én a dolgoknak. - mondta mérgesen, majd gyorsan felkapta a csészét maga elől és belekortyolt a kihűlt teába.

- Nincs rá szükség. - ellenkeztem.

- Dehogyis nem.

- Kérem hallgasson végig...még van valami, amit el szeretnék mondani.

Az asztalra csapott mozdulata és az ideges gesztusok arra utaltak, hogy az Özvegy Királyné erőteljesen reagál a helyzetre. Éreztem, hogy most komoly döntéseket kell hoznom, és bár az igazságot hangoztattam, most nem voltam biztos  benne, hogy milyen irányba kellene mennem.

- Tudom, hogy a társadalom és a hagyományok nyomása néha megpróbálja elnyomni az egyéni vágyakat és álmokat. De én nem akarok úgy élni, hogy mások döntik meg az életem irányát. Saját döntéseket szeretnék hozni, és szabadon akarok élni, azzal az emberrel, akit én választok férjül, és aki mellett igazán boldog lehetek. - folytattam.

Az Özvegy Királyné arcán láttam az aggodalom és a megdöbbenés jeleit, miközben a szavaimra reagált. Nem volt könnyű látni, hogy őszintén bízik bennem, miközben én csak hazugságokkal állok elő. De a reménytelen helyzetben úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy megváltoztassam a saját sorsomat és Mi-yeon sorsát, és talán egy boldogabb jövő felé vezesse az utunkat. Az arcán keveredett az érzelem és a megdöbbenés. Szemeiben ott csillogott a kétely és a tanácstalanság, mintha próbálná átgondolni és feldolgozni a hallottakat. A szavaim hatása azonnal érződött a levegőben, és én éreztem, hogy minden pillanat fontos ahhoz, hogy meggyőzzem őt a döntésem helyességéről.

Az idő lassan múlt, és a csend csak fokozta a feszültséget a szobában. Végül az Özvegy Királyné türelmesen felnézett rám, és megkérdezte... - Van még valami, amit szeretnél elmondani, Mi-yeon?

A kérdése meglepett, és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Most, hogy a figyelem középpontjában voltam, nem tudtam, hogyan folytassam. Talán jobb lenne még mélyebbre ásni magamnak a gödröt, vagy inkább kimászni belőle, és szembenézni a valósággal?

Lassan felnéztem az Özvegy Királynéra, és a szemébe néztem. Aztán egy halk sóhaj kíséretében kimondtam:

- Nénikém, amit eddig elmondtam, az mind igaz volt. De most... most be kell vallanom valamit. Az igazság az, hogy... hogy nem érzek semmit Jin-seok iránt. Soha nem is éreztem. Én más férfinak adtam a szívem.

Az Özvegy Királyné arca megmerevedett, ahogy hallotta szavaimat. Szemeiben megláttam a meglepetést és a tanácstalanságot, mintha próbálná feldolgozni az általam elhangzottakat. Az első pillanatokban úgy tűnt, mintha nem is hinné el, amit hallott.

- Mi-yeon... - suttogta végül, hangjában érződött a meglepetés és az érdeklődés. - Ezek... ezek nagyon komoly dolgok, amiket mondassz velem. Tudnod kell, hogy a döntéseidnek következményei lesznek.

Hallva szavait, szívem összeszorult a bánattól és a kételytől. "Nem sikerült volna?" Tudtam, hogy hazugságaimmal csak még mélyebb gödröt ásolok magamnak, de a reménytelen helyzetben nem láttam más kiutat. Csak reménykedhettem abban, hogy végül elfogadja a döntésemet.

- Mi-yeon... - kezdte újra az Özvegy Királyné, de most hangja mélyebb volt, mintha valami megmagyarázhatatlan bánat terhelte volna. -  Amiért ide jöttél, az az lenne, hogy segítsek érvényteleníteni jegyességedet?

A kérdésre nem tudtam válaszolni.  Csak csendben, szótlanul ültem tovább miközben fejemet lehajtottam és nem mertem szemkontaktusba kerülni vele.

- Én...

- Ha ez az, amit szeretnél, nem kellett volna ilyen hosszúra nyújtani a mondandódat. Azt mondtad, hogy szeretnél őszínte lenni hozzám. Akkor legyél is. Csak egy szavadba kerül és megteszek neked mindent. Azonban tudnod kell, ennek súlyos következményei lehetnek. Szóval biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?

- Igen. - bólintottam.

- Akkor tedd meg nekem azt, hogy rám nézel és megmutatod nekem azt a szép arcodat. - mire egy gyengéden megsimogatta a fejem. - Ne szomorkodj, minden tőlem telhetőt megteszek. Biztos van más út arra, amit apád akar elérni ezzel a házassággal.

Késő este egyedül maradtam az Özvegy Királyné egy, a lakrészében lévő üres szobában.A nap végén szinte erősködött, hogy a palotában töltsem az éjszakát, s majd másnap reggel, mikor már biztonságosabb, induljak vissza a családi birtokra.

 A sötétben ülve elmélkedtem azon, hogy mennyire hiányzik nekem az otthonom. Sosem éreztem azt korábban, hogy mennyire is szeretem azokat a stresszel teli mindennapokat. Azonban az utóbbi időben egyre többet gondoltam arra, hogy bárcsak inkább otthon, a gépem előtt ülhessek, mint minden hétköznap.  Mintha csak tegnap lett volna, hogy ebbe a manhwába csöppentem, és bár hónapok teltek el azóta, a valóságban is ugyanúgy múlik az idő, mint itt? Aznap este különösen éreztem a szorongást és a magányt, miközben az ablakon át a csillagos égbe meredtem.

Miközben az ablakon keresztül a csillagos égbe néztem, elmerültem a csillagok látványában. A fényes csillagok a sötét égbolton olyan nyugalmat sugároztak, ami segített megnyugodni. "Otthon is ugyanezt az eget látni?" "Miért is nem néztem jól meg esténként?" Ezen gondolatok százai fosztottak meg az édes fáradtság érzésétől.

Az emlékek és a vágyak egyaránt összefonódtak bennem, miközben arra gondoltam, hogy milyen lenne most az otthonom kényelmében lenni, a szeretteimmel együtt. A csillagos égbolt alatt, azonban, mintha egyfajta vigasztalást és reményt is találtam volna. Talán az ég csillagai között az anyám is ott figyelt, és vigyázott rám.

Egy halk sóhaj kíséretében suttogtam a sötét szobában, mintha az égen túlra küldeném szavaimat: "Hiányzol... anya." A szavak, mintha a csillagok között siklottak volna tovább, reményteli vágyat hordozva, hogy valaki odafent meghallja és megérti az én kívánságaimat és érzéseimet.

Az éjszaka tovább húzódott, és én csak ültem ott, az ablak mellett, a csillagos ég látványát bámulva, és halk imáimban remélve, hogy az otthonom melegét és szeretetét hamarosan újra érezhetem magam körül.