Ahogy együtt haladtunk tovább a palotában, éreztem, hogy valami megváltozott az atmoszférában. Sang-ho még mindig megőrizte a távolságot, de valahogy kevésbé volt feszült a légkör köztünk. Az őrök és udvari szolgák eliszkoltak előlünk, ahogy haladtunk az előkelő részek felé. Sang-ho vezetett, én pedig követtem őt, és közben próbáltam kiszúrni bármilyen jelét annak, hogy ki is lehet valójában ő. Titokzatos külseje és viselkedése mindig felkeltette a figyelmemet, és most, hogy közelebb kerültem hozzá, még inkább kíváncsivá tett.

- Sang-ho, van valami, amit meg szeretnék kérdezni tőled. - szólaltam meg halkan, miközben a hosszú labirintus folyosóin haladtunk. Sang-ho félrehúzódott, és kíváncsian nézett rám.

- Igen?

Szavára válaszul elmosolyodtam, bár a kérdésem súlya komoly volt.

- Miért viselsz mindig maszkot? Tudom, hogy ez talán személyes kérdés, de már régóta foglalkoztat.

Sang-ho egy pillanatra elhallgatott, mintha fontolóra venné a választ.

- Ez egy hosszú történet. - mondta végül.

- Csak, hogy tudd, én jó hallgatóság vagyok. - próbáltam biztosítani, mialatt a tekintetemmel figyelmesen kísértem őt egy mosollyal. - Ha egy nap úgy érzed, hogy beszélni szeretnél róla vagy akármi másról, fordulj hozzám bizalommal. - megrázta a fejét.

- Semmiképpen sem terhelném a személyes ügyeimmel.

- Áhh, dehogy. - legyintettem. - Engem boldoggá tenne.

- Ha már Ön is olyan kívácsi rám, én is kérdezhetek?

- Persze. - válaszoltam rögtön.

- Miért én? Mi az oka, hogy annyira próbálkozik közel kerülni hozzám? - mutatta fel a maszkot  kezében. - Mármint ez...

- Mert kedvellek. - hatalmas barna szemei a döbbenettől kitágultak, mint aki nem hinné azt el, amit hallott. S, mint akiben száz és száz jelenet játszódik le egymás után, hogy mi lehet a következő mondat. - Ne értsd félre. - nevettem fel. - Mint embert, kedvellek. És mert...szeretnék a barátod lenni. - mondtam halkan, miközben a szemébe néztem, próbálva kifejezni azt a bonyolult érzéshalmazt, ami bennem zajlott.

- Barátok? - suttogta Sang-ho, miközben figyelte az arcomat.

- Igen. - bólintottam.

- Férfi és nő között nem lehet barátság. - láttam, hogy gondolataiba mélyed, miközben a maszkot szorongatta.

- Ugyan, dehogyis nem. Túl szűk látókörűek a kultúrális, kapcsolati szabályok. Akármi lehetséges.

Sang-ho egy pillanatra elgondolkodott.

- Talán igaza van. - mondta. - De a körülmények néha bonyolultabbak, mint gondolná az ember.

- Az élet mindig bonyolult. De én hiszek abban, hogy képesek vagyunk átlépni a társadalmi normákon és előítéleteken, és igazi, mély barátságokat kialakítani nemtől függetlenül. - válaszoltam határozottan.

Sang-ho megfontoltan bólintott, majd az arcomba nézett.

- Szóval, akkor ez egy beleegyezés volt? -kérdeztem vidáman, próbálva könnyedebbé tenni a hangulatot.

- Mibe? - kérdeztett vissza.

- Abba, hogy barátok lehetünk.

- Nem. - felelte kurtán, de a szemeiben ott volt a mosoly jele.

Ahogy megérkeztünk a Királyné lakrészének udvarának kapujához, láttam So-jint aggódva járkálni oda-vissza. Arcán nyilvánvaló volt a megkönnyebbülés, mikor megpillantott minket a távolból. Azonban amikor közelebb értünk, és meglátta Sang-ho-t mellettem, az aggódás helyét megdöbbenés váltotta fel az arcán.

Azonnal felismertem a meglepetés jeleit az arcán, miközben gyors léptekkel szaladt hozzánk So-jin. Az arcán megjelenő kíváncsi tekintetből látszott, hogy érdeklődve figyelte az idegent, aki mellettem állt.

- Úrnőm! - kiáltotta So-jin, és hirtelen mozdulattal szaladt felénk, majd kíváncsi szemekkel nézett rá az idegenre.

So-jin megállt előttünk, és a tekintetében észrevettem a zavarodottságot és a bizonytalanságot. Mintha nem tudta volna, hogyan reagáljon Sang-ho jelenlétére. A sötét maszk, amely Sang-ho arcát eltakarta, titokzatosságot árasztott, és valami kísértetieset kölcsönzött a megjelenéséhez. So-jin lélegzete megakadt egy pillanatra, és szinte éreztem, ahogy a feszültség szinte fizikailag eléri őt. Mégsem hagyta, hogy a zavar és a félelem teljesen legyőzze. Ahelyett, hogy visszahúzódott volna, előre lépett, és megpróbálta elnyomni az aggodalmát, ahogy közelebb lépett hozzánk, majd udvariasan meghajolt.

- So-jin, hadd mutassam be neked. Ez itt Kim Sang-ho.  - mondtam So-jinnek, miközben próbáltam megnyugtatni.

So-jin megpróbált mosolyogni, de látszott rajta, hogy még mindig bizonytalan és zavarban van.

Ahogy Sang-ho távozott, a palota udvarának csendje újra betöltötte a levegőt, de So-jin tekintetében továbbra is nyugtalan zsongás játszódott le. Arcán az aggodalom és a kíváncsiság vegyült egymással, miközben szemei követtek engem, mikor néhány lépéssel odébb álltam. A lány szemeiben látszott már szinte a kíváncsiság és a bizonytalanság keveredése. Nem kellett megszólalnia, hogy éreztesse, mennyi minden jár a fejében, miközben gondolatai az előbbi pillanat körül keringtek. Talán érezte ő is, hogy valami különös dolog történik körülöttünk, és hogy ez az eseménysorozat még csak a kezdetét jelenti valaminek, ami sokkal nagyobb, mint amit eddig el tudtunk képzelni.

A csend tovább tartott, én is éreztem a vágyat, hogy megnyugtassam a lányt és valami magyarázattal álljak elő az éppen történtekkel. Lassan léptem közelebb hozzá, és finoman a vállára tettem a kezemet.

- So-jin - kezdtem halkan, hogy megértem őt -, tudom, hogy a közelmúltban történt események megzavarhattak téged, és nem tudod mi történik pontosan - egy pillanatra megálltam és sóhajtottam egyet. - nem tudod miért változtam meg hirtelen. - pontosítottam. - De bíznod kell bennem. Ne aggódj értem, tudom mit csinálok.

- Úrnőm... - suttogta halkan, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha próbálna szavakat találni arra, ami foglalkoztatta.

Én csak rámosolyogtam, és reméltem, hogy valamennyire sikerült megnyugtatni őt. Tudtam, hogy a jövő bizonytalan, de abban biztos voltam, hogy együtt, kölcsönös bizalmon és támogatáson alapuló kapcsolatban képesek leszünk minden kihívást legyőzni.

- Úrnőm... - ismételte meg halkan, és most már határozottabban nézett rám. - Biztos abban, hogy minden rendben lesz? Aggódom Önért. Aggódom, hogy valami rossz fog történni Önnel.

- Köszönöm, So-jin. - mondtam hálásan, miközben együtt léptünk vissza a palota falai közé. - De minden rendben lesz.  Hinned kell nekem. - fogtam meg a lány kezét. - Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, ugye?

So-jin egy bólintással válaszolt, és a tekintetében most már egy talán kis megnyugvás is tükröződött. Ahogy tovább haladtunk, úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és hogy együtt minden akadályt le tudunk majd győzni.

Ám közben a titok még mindig ott lappangott a háttérben, emlékeztetve arra, hogy néha még a legközelebb állóknak sem lehetünk teljesen őszinték. De reméltem, hogy idővel eljön majd az a pillanat, amikor képes leszek megosztani vele mindent,mégha ez azt is jelenti, hogy eltávolodunk egymástól.

Ahogy beléptünk a palota falai közé, a csend és a bizonytalanság árnyéka továbbra is kísértett mindkettőnket. Mélyen elgondolkodtam So-jin szavain, és arról, hogy vajon mennyire tudok majd őszinte lenni vele a jövőben. A titok mindig is terhet jelentett, és most sem volt ez másként. De egyúttal megnyugtatott, hogy van valaki, aki mellettem áll, és akiben megbízhatok.

- Mi-yeon, drágám. - üdvözölt nagy mosollyal az Özvegy Királyné, mikor beléptem a lakóterébe. Maga előtt egy igen drágának kinéző teáskészlettel díszelgő asztal volt. Látszott, figyelmet fordítottak az érkezésemre. - Drága Mi-yeon, mindig öröm látni téged a palotában. - mondta, miközben örömteli mosolya tovább fokozódott.  - Ne csak ott álldogálj, ülj csak le. - mire szófogadóan le is ültem vele szembe, az asztal másik oldalára. - Tudom, hogy ritkán találkozunk, de ne érezd magad kellemetlenül. - válaszul csak mosolyogva bólintottam. - Sosem kértél még tőlem magán találkozót, de most nagyon bologgá tettél. Valami történt? - kérdezte pár perc csend után, mintha csak most jött volna rá arra, hogy nem csak egy szabad délután eltöltésére érkeztem hozzá. Az arcán a mosolyt az aggodalom jelei váltották fel.

Valahogy azt éreztette velem, hogy különösen nagyobb helyet foglal az életében unokahúga, mint bárki más. Hogy annak ellenére, hogy milyen embernek ismertem meg a manhwából és az itt eltöltött idő alatt hallott pletykákból, a két találkozásunk után az tűnt fel, hogy úgy imádja a Mi-yeon-t, mintha a saját lánya lenne. Ez után pedig nem is lesz olyan nehéz hasznot húznom a támogatásából. Vagy csak ez az én képzelgésem?

- Valójában történt valami - kezdtem, miközben próbáltam összeszedni a gondolataimat. - Az elmúlt időszakban sok minden megváltozott, és úgy érzem, hogy fontos megosztanom Önnel néhány gondolatot és érzést, amelyek foglalkoztatnak. És segítséget is kérhessek.

Ahogy az Özvegy Királyné figyelmesen hallgatott, én mély lélegzetet vettem, hogy folytassam a beszédemet. A tekintetében éreztem az aggodalmat és a kíváncsiságot vegyülve a megértéssel, ami megnyugtatóan hatott rám.