- Liam! - ragadtam meg a pólójánál fogva és közel rántottam magamhoz. Dúlt bennem a harag és a csalódás. - Azt mondtad apánk magával vitte, hogy vele van! - löktem el.

- Sajnálam. Nem tehettem mást. - motyogta végiga szemembe nézve. Tekintetében sajnálat izzodt, de engem pont nem érdekelt.

- Nem tehettél mást? - hangom megremegett. - Engem felejts el és Xenat is. - indultam volna el, de Liam visszatartott.

- Harry. Apánk akarta így. Nem lehetsz Xenaval. Tudod mekkora sokk érte mikor megtudta, hogy angyal? Jobb lesz neki így, a régi életével. Ha jót akarsz neki engedd el. - fogta meg a vállam.

Nem mondtam semmit, csak ott hagytam. Haza mentem.

Tényleg így lenne? Jobb lenne neki nélkülem? Gondtalan lenne az élete, aggodalom mentes.

Nah, és én? Magányos lennék, szomorú, agresszív.

El kell engednem?

El engedem.

Meg tudom tenni?

Meg tudom.

Ki tudom törölni a fejemből?

Nem.

Távol tudom magam tartani tőle?

Nem.

Törni és zúzni kezdtem. 1 év után is érzem az ajkait az ajkaimon.

Hiányzik.

Látni akarom.

Amilyen gyorsan csak tudtam kocsiba pattantam és Xenahoz vettem az irányt. Úgy döntöttem önző leszek. Azt akarom, hogy velem legyen, hogy rám mosolyogjon és csak rám nézzen szeretettel.

Mikor odaértem kipattantam az autóból, de akkor megláttam őt.

Az anyukájával teregettek ki.

Boldognak tűnt.

Nélkülem.

Itt már tudtam, hogy hagynom kell élni.

Boldognak kell lennie.