Miközben sétáltunk át a városon, a közlekedés és az illem szabályait magyaráztam. Szupirah engedelmesen figyelt, és igyekezett követni. Elmagyaráztam a közlekedési táblákat, a lámpákat, zebrákat, de amint kiértünk az utcából, rémülten megtorpant.

- Az... MI?!

Három tippetek lehet, milyen egyszerű, ártatlan dologtól ijedt halálra drága barátunk. Hát persze. Egy kocsitól. Rejtély, eddig hogy nem látott. Persze, a múzeum közel van hozzánk, de előző nap? Mondjuk akkor gyönyörű, napfényes kora délután volt, a környékünkön az a kevés ember, aki olyankor megy valahova, szívesen sétál, egy ilyen szürke szombat délelőttön meg mindenki autóba ül...

- Kocsi. Mondtam, hogy lesznek, és vigyázz, el ne üssön.

- A kocsi nem ilyen. - szállt vitába velem rögtön Szupirah.

- De. Ez a modern kocsi. Szokd meg, sok van belőlük. Tudod, modern technika, mint a számítógép, nincs kétszáz éve, hogy feltalálták. Legalábbis azt hiszem. - magyaráztam.

- Olyan, mintha a démonok világának legszörnyűbb bugyraiból szökött volna. - állapította meg cseppet félősen.

- Gyáva vagy, nem bánt ez senkit, emberek irányítják. Na gyere, siessünk, mielőtt az az őrült valami hülyeséget csinál.

- Milyen őrült? - kérdezte megütközve a démon. Persze előre egy tapodtat sem mozdult volna. Ha valami borzalmat művelnek, és pórul járnak, tuti, hogy rajtam bosszulják meg.

- Thot, ki más? - sóhajtottam, és nagyon nehezen álltam meg, hogy ne csapjam agyon.

- Miért lenne őrült? - értetlenkedett tovább.

- Mert csak. - feleltem idegesen, és megragadtam a karját, hogy ha kell, erővel húzzam magam után. - Mindjárt ott vagyunk, légyszíves, gyere!

Szupirah megadóan elkezdett sétálni, végre-valahára haladtunk, erre - természetesen - Jazaruh kezdett visszafelé húzni. Hát nem kakilnia kellett a drágának? Hát de. Persze zacskót nem hoztam, amivel fölszedhettem volna, így végül, kisebb lelkiismeret-furdalással otthagytam, egyszer nekem is belefér.

~Nyugi, legalább megtanulom, milyen lesz anyukának lenni ~ gondoltam nagyot sóhajtva ~ Csak egy kisgyereket fölvehetek a nyakamba...

Végül aztán valahogy csak sikerült megérkeznünk. Szupirahot leültettem a műanyag székek egyikére, a lelkére kötöttem, hogy ott marad, elismételtettem vele az információkat, amiket korábban beszéltünk, és megígértem, hogy vissza fogok jönni.

Már hihetetlenül ideges voltam, amikor szaladtam visszafelé. Az út jóval tovább tartott, mint szerettem volna, de reméltem, Thot nem csap botrányt azzal, hogy a múzeumot és az egyik Ramszeszt megtisztelve belehelyezi isteni hátsóját egy trónba.

Kivételesen szerencsém volt. Legalábbis ekkor még az hittem. Thot nekem épp háttal állt, a kifényesített kopasz fejét kilométerekről megismerném. Mire odaértem, vettem észre, hogy nincs egyedül. Egy fiatal, feltűnően szép nővel beszélgetett. Barna, tökéletes loknikba göndörített haját csavargatta, néha beharapta élénkvörösre rúzsozott ajkát, és igézően pislogott hatalmas műszempilláival.

- ... és akkor Nephtüsz megbocsátott a hitvesének. - fejezett be épp valamit Thot.

- Hű, ez nagyon izgalmas! - kuncogott a nő, és végigsimított az isten mellkasán.

- Helló, megjöttem! - léptem közbe gyorsan, mielőtt valami rossz történik. - Bocsánat, ha megzavartam valamit - fordultam a nőhöz, olyan hangsúllyal, amiből megérti, hogy nem kívánatos személy. Összehúzta a szemét, de aztán csak hazugan, barátságosan felkacagott.

- Semmi gond, azt hittem egyedül van. Nem is zavarok tovább. - azzal elsuhant, átható parfümfelhőt hagyva maga után.

- Ez mi volt?! - kérdeztem szemrehányóan Thotot. - Nem meghagytam, hogy nyugton maradj?!

- Csak beszélgettem! - mentegetőzött felháborodva. Őt ugyan ne kérje számon egy nyomorult kis halandó!

- Itt nem beszélgetünk idegenekkel, jó? Figyelj, ha leborulnak eléd, és istenként imádnak, majd akkor - nem tudtam, felfogja-e, hogy nem gondolom komolyan, de igazából lényegtelen volt. Úgyse fog megtörténni. Legalábbis nagyon ajánlom. - Egyébként egyáltalán miért? Honnan jött az ötlet, hogy beszélgess?! - már majdnem a hajamat téptem. Elegem van belőle!

- A hölgy szólított meg, hogy miért nem nézek körül, ha már itt vagyok. Csak nem mondhattam, hogy a primitív írásotokat még nem ismerem, úgyhogy azt mondtam, már mindent tudok. Ő érdeklődött, én meg szórakoztatónak találtam a tudatlanságát, és mint a tudás istene, kénytelen voltam tanítani egy keveset.

- Neked aztán van önbizalmad - néztem rá nagy, kerek szemekkel, megrökönyödve. - Na gyere, kivételesen tanítok neked valami olyasmit, amit hasznosnak ítélsz. Odasétáltam a legközelebbi táblához, és elkezdtem volna magyarázni, amikor szöget ütött egy gondolat a fejemben.

- Hogyhogy ismered a nyelvünket? Akkor még nem létezett... Teljesen biztos. - értetlenkedtem. Hogy ez eddig hogy nem jutott eszembe!

- Megtanították, amikor elküldtek. A régi dicsőségemhez illően bocsátottak el.

- Írás-olvasás nélkül olyan sokra nem mész vele... Mindegy, figyelj! Az általad ismert írások közül a göröghöz hasonlít a legjobban, egy betű egy hang. Érted?

- Természetesen. Folytasd! - intett sürgetően. Muszáj lesz leszoktatnom erről a lenéző stílusról, de most nem annak van itt az ideje.

Megmutattam neki az ábécénk összes betűjét, szerencsére legalább a memóriája jó volt, így hamar végeztünk. Igen, elsőre én is azt hittem, hogy nehéz lesz, de valójában nem olvasni kellett megtanítani, csak a betűkre. 

Sietve jártuk végig a kiállítást, már nem maradt időnk mindent végigolvasgatni, zárt a múzeum, és indulni kellett Szupirahért és Jazaruhért. Nagyon reméltem, hogy semmi baj nem történt, mialatt olvasni tanítottam a tudás istenét. Cseppet ironikus, nem?

(Igen, szünetel. Igen, ez az egyetlen történetem, ami frissül. Nem baj.)