Te, kedves olvasó, vajon mit reagálnál, ha belépve a szobád ajtaján, egy fura madárfejű (akkor íbisz, csak a te kedvedért. Nekem az fura madár.) férfi, egy sasoroszlánizé és egy - kapaszkodj meg - két lábon járó papirusz fogad. Hát, én első körben szívrohamot kaptam.

Oké, ez költői túlzás volt, csak jobban hangzik. Igazából sikítottam. De hiába, mert mindkét szülőm dolgozott, az öcsém meg még iskolában volt. Szóval, ezután hátraléptem, visszacsuktam az ajtót, és hátat fordítottam neki, mintegy bezárva azt. Oké, csak képzelődtem. Újra kinyitottam az ajtót, és, mivel még mindig ott voltak, visszacsuktam.

~ Micsináljak, micsináljak, MICSINÁLJAK?! ~ gondolkodtam. Végül nem jutott más eszembe, kiszaladtam az ajtón, és bekopogtam a szomszéd nénihez. Mindenkinek van egy szomszéd nénije, nem? Az enyémet Mari néninek hívják. Tőle kértem segítséget. Igazából nem is mertem/tudtam elmondani, hogy pontosan mit is láttam, csak rémülten becsöngettem, majd, miután kijött, megkértem, hogy segítsen, mert van valaki a szobámban. Ő megfogta a sodrófáját, átjött, és benyitott a szobámba. Sehol senki. Bocsánatot kértem, amiért feleslegesen zargattam, és biztos csak képzeltem. Ő nem haragudott, én pedig végre ledőltem az ágyamra. Oké, hogy péntek délután van, de... ez akkor is nagyon fura. Talán menjek orvoshoz?

- Üdvözöllek, halandó! – szólalt meg egy ismeretlen hang, mire én fölültem, és hozzávágtam a madárfejűhöz a párnámat.

- Mit keres itt?! Menjen el! – mondtam rémülten. Egyáltalán, MI ez?

- Thot vagyok, a tudás istene. Üdvözölj rangomhoz méltóan! – nézett rám olyan felsőbbrendűen, ahogy nem hittem volna, hogy egy madár tud nézni. Lassan összeszedtem a lélekjelenlétemet, vagy mit.

- Bocsánat, nem hiszek az egyiptomi istenekben. Maga csak betört a lakásunkba, és, ha hívnám a rendőrséget, jobb esetben diliházba, rosszabb esetben börtönbe zárnák. Ezt pedig meg is fogom tenni, ha nem megy el innen. – fenyegetődztem.

- Félj hatalmamtól, halandó! – csapta hátra, majd előre a fejét dühösen, valami furcsa, vöröses fényt gyűjtve a csőrébe. – Ha halandók segítségére szorulok, legalább ne szemtelenkedjenek velem!

~ Oké, ez tényleg para. ~ gondoltam. ~ Nagyon, nagyon para.

- Mi lenne, ha megbeszélnénk a dolgot, Thot isten? – kérdeztem bizonytalanul. A vöröses fény eltűnt, ő pedig leült a székemre, akár egy király.

- Ők a kísérőim, Szupirah és Jazaruh. – mutatott előbb a papiruszfejű emberre, majd a griffre. Mesélni kezdett, mintha kérdeztem volna. – Amikor elfogytak a híveink, száműztek minket, isteneket Egyiptomból. Választhattunk egy kort és egy időt, ahova és amikorra száműznek. Én meg akartam ismerni a különleges európai kultúrát, azért választottam ezt a helyet. Olyan kellemesnek tűnt.

- Akkor most be kéne illeszkednetek a társadalomba? – kérdeztem, és meglepő módon kezdtem elhinni.

- És a te feladatod, hogy segíts nekünk ebben. – válaszolt. – Nem szólhatsz senkinek, mert téged választottalak ki a feladatra. Érezd magad megtisztelve.

Az úgy oké, ha ez ilyen rövid részekből fog állni? Legyen ilyen egységes, vagy a hatodiktól, ami még nincs megírva, legyenek hosszabbak? Ha senki nem mond semmit, rövidek lesznek.