A felkelő Nap ragyogó sugarai bearanyozták az egész világot. Láttukra az embernek, amellett, hogy erősen hunyorognia kellett, a szívébe beköltözött valami különös eredetű, néma nyugalom, annak dacára, hogy a Nap történetesen az emberiség leggyűlöltebb napján sütött ekkora intenzitással.

Habár hétfő volt, és ráadásul hajnali három óra, a szoba ajtaja mégis akkora hévvel csapódott ki, mintha csak a péntek esti bulira készülő tinilányok rúgták volna be.

- Anita, hozd a sporttáskádat, indul...

A nő, aki belépett a szobába, határozottan nem hasonlított egy buliba igyekvő tinilányra. A nő hirtelen elakadt a szó kellős közepén, és csípőre tett kézzel, felháborodva torpant meg a küszöbön, majd olyan szúrós tekintettel nézett arra rejtélyes valamire, ami halkan hortyogott a takaró alatt, amilyen tekintettel csak a felbőszült édesanyák tudnak pillantani a tulajdon lányukra.

- Anita! Te még mindig ágyban vagy? Ébresztő, most azonnal! Azt akarod, hogy az a busz nélküled induljon el? Egy óránk van kiérni az állomásra, és... mit keresel te sportcipővel az ágyadban, kisasszony?!

A takaró egy pillanat alatt lerántásra került arról a rejtélyes valamiről, ami kényelmetlenül fészkelődött alatta, így még feltűnőbbé téve a rejtélyes valami lábán virító tornacipőt. Ám nem csak a cipő hagyott kivetnivalót maga után...

- És még utcai ruhában is alszol? Miért öltöztél át tegnap este, és miért túrtad fel a sporttáskádat a pulóvered után? Azt hittem, megbeszéltük, hogy már nem veszel ki belőle semmit az utazás napjáig!

A vörös hajú lány az ágyában laposakat pislogva eszmélt csak fel, és álmosan dörgölve zöld szemeit, nagyot ásítva kérdezte:

- Anya? Te vagy az?

- Ki más lenne? Igyekezz, pattanj ki az ágyból, el fogunk késni az utazásról!

Anita kidörzsölte a szeméből az álma foszlányait. Éredekes álom volt, annyi szent.

Csak bár emlékezne rá...

- Nem hallod, Anita? Mindjárt indul a busz!

- Jaj, anya, miféle utazás..? - motyogta álmosan, és az ébresztőórára suhant a pillantása. - Hajnali három van...

- Hogyhogy milyen utazás? Hát elfelejtetted? Tegnap este másról sem tudtad kérdezgetni a barátnődet, akitől a jegyet kaptad, most pedig csak úgy kiment a fejedből?

Anitának lassan derengeni kezdett valami.

- Az a... öhm, az a buszút... Oregonba? Arról van szó? - kérdezte bizonytalanul.

- Igen, pontosan arról!

- A... izé... Gravity Fallsba? - Anitán különös bizsergés futott végig. Olyan fejet vágott, mint aki nagyon fel akar magában idézni valamit, de végül csak álmosan megdörgölte a szemét, és ásítozva csak ennyit bökött ki: - Az pont ma van?

Anita anyukája aggodalmas arccal lépett közelebb az ágyához, és szótlanul a lánya homlokához érintette a kézfejét.

- Tűzforró vagy - állapította meg halkan, majd finoman hozzáfűzte: - Tudom, hogy mennyire vártad ezt az utazást, kicsim, de jobb lenne, ha inkább itthon maradnál, és talán majd legközelebb...

Anita kimerülten bólintott. Valóban rémesen fáradtnak érezte magát, mintha már napok óta talpon volna, és hirtelenjében azt is nehezen sikerült elhinnie, hogy ennyire várt volna erre az útra. Ráadásul az a különös, meglehetősen valóságosnak tűnő álomkép is gyötörte, de túl homályos volt ahhoz, hogy felidézhesse.

Akármennyire is erőlködött, csak egy arany villanást tudott kivenni. Meg fényes, fehér pontokat. Talán csillagok lehettek...

- Akkor jól meggondoltad, kicsim? Itthon maradsz inkább?

Anita felpillantott édesanyjára, és újból bólintott. Az anyukája bocsánatkérő mosollyal puhán végigsimított a vállán.

- Jól van, drágám. Minden rendben lesz, meglátod. Kiveszek egy szabadnapot, és főzök neked valami finomat, jó? Te pedig addig cseréld le ezt a pulóvert és a farmeredet egy pizsamára, és bújj vissza aludni! Mindjárt jövök.

***

Egy hónappal később

Azon a nyáron forró volt az augusztus. Anita zsebre tett kézzel, elgondolkodva sétálgatott az utcán, és rossz szájízzel gondolt a holnapra. Semmi kedve nem volt iskolába menni. Ráadásul az volt a legrosszabb az egészben, hogy nem csinált az égvilágon semmi érdekeset ezen a nyáron. Már megint.

Nagy kár, hogy belázasodott arra a buszútra! Legalább utazott volna valamerre, ahelyett, hogy otthon olvasgat, és az utcán sétál, teljesen egyedül. Újra eszébe jutott az iskola, és kényszeredetten idézte fel magában az unalmas dobozépületet és a szürke osztálytársait. Ó, miért kell ilyen gyorsan elrepülnie az időnek? Hová tűnt ez a nyár?

Éppen ilyen és ehhez hasonló, filozofikus mélységű gondolataiba temetkezett, amikor is a következő pillanatban nekiment valakinek az utcán, de úgy, hogy elbotlott a saját lábában, és hasra esve érkezett a betonra.

Persze, ilyen az ő szerencséje... Nem elég, hogy holnap iskolakezdés, de még fel is öklelik az úton!

Kelletlenül feltápászkodott, és a tenyerét leporolva szigorúan pillantott az illetőre, akiben megbotlott. A járdára nézve azonban meglepetten vette észre, hogy a fiú nála sokkal rosszabbul járt.

Ugyanis a fiú, akinek nekiment, valami könyvmoly-féle lehetett, mert körös-körül az aszfalton sárgás papírok és jegyzetek hevertek mellette szanaszét. A srác előtt egy bőrkötéses, bordó könyv feküdt, amiből a papírlapok kihullhattak. A könyv hívogatóan csillogott a napfényben, egy kék fenyővel a borítóján, a fenyőfa minta belsejében egy piszkosfehér, egyes számmal a közepén.

Anita oldalra döntötte a fejét, és kíváncsi pillantást vetett a baseballsapkás fiúra, aki gyors mozdulatokkal, guggolva szedegette a jegyzeteit. Anitának egy kis bűntudata támadt, ahogyan nézte a srácot, amint a papírlapok után kapkod, amiket el akart sodorni magával egy gyenge szellő.

- Hé, hadd segítsek! - guggolt le Anita hirtelen a fiú mellé, és összeszedett néhány kallódó papírlapot a földről.

- Köszönöm, de tényleg nem kell - motyogta zavartan a srác.

- Dehogynem, hiszen én löktelek fel. Nagyon sajnálom. Vedd úgy, hogy tartozom neked ennyivel - vágta rá könnyedén Anita, és kíváncsian szemügyre vette az egyik papírlapot. Egy kis termetű, szakállas emberke rajza vigyorgott rá a lapról, a kép mellett pedig mindenféle leírások és mérések kacskaringóztak a papíron.

Anita csodálkozva meredt a rajzra, majd végül becsukta a száját, és a fiú mogyoróbarna szemébe nézett, amitől valamiért a gyomra idegesen összerándult.

- Öhm... tessék! - nyújtotta Anita esetlenül a lapot felé, s végig a fiú szemébe nézett.

A srác kissé elpirult, és zavarában megigazította hófehér, fenyőfa mintával díszített sapkáját.

- Köszi.

Mind a ketten felegyenesedtek, de le nem vették a szemüket egymásról.

- Ne haragudj, hogy neked mentem - szabadkozott a fiú, és egy pillanatra lesütötte a szemeit Anita átható, smaragdtekintete elől. - Nem kéne az utcán sétálva olvasgatnom...

- Dehogy, én kérek bocsánatot - vágta rá Anita, és meglepetten vette észre, hogy a kezdeti haragja varázsütésre elillant, és fiú barna pillantásától fülig pirult. Hátratűrte egy rövid tincsét, és halkan hozzáfűzte: - Én nem figyeltem arra, hogy olvasol.

Anita enyhén oldalra döntött fejjel szemlélte a fiút, aki a hóna alá csapta a lapokat, és zavartan hintázott a talpán előre-hátra. Ebből Anita kitalálta, hogy lassan indulni készült.

Ám mind a ketten haboztak. Anitának fogalma sem volt róla, hogy miért, de úgy állt ott a fiú előtt, mintha csak odaragasztották volna.

- Egyébként, Dipper vagyok - jegyezte meg végül bátortalanul a fiú, megtörve a csendet.

- Anita - mutatkozott be a lány mosolyogva, s fogalma sem volt, hogy miért, de azon kapta magát, hogy egyre csak Dippert bámulja.

- Ne haragudj, de valahonnan nagyon ismerősnek tűnsz. Esetleg találkozhattunk már korábban valahol? - bukott ki Anitából a kérdés, de azonnal megbánta, amint elhagyta a száját. Jesszus, micsoda buta kérdés is ez!

Ám Dipper nem találhatta annak, talán mert benne is valami hasonló fogalmazódott meg.

- Azt hiszem, még nem - válaszolta óvatosan a fiú, de nem tűnt túl magabiztosnak.

Kínos csend következett. Anita szótlanul vette szemügyre Dippert, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy igenis már látta valahol ezt az arcot. Csak tudná, hogy hol...

Mivel a csend már kezdett zavaróan hosszúra nyúlni, így hát Anita csak megértően bólintott, és barátságosan rámosolygott a srácra.

- Nos, Dipper, örülök, hogy így egymásba botlottunk - Anita belül felpofozta volna magát. Jaj, miért kell neki ilyen idióta szóviccekkel jönnie? És ez miért zavarta őt?

- Öhm... akkor szia! - köszönt el ügyetlenül, és fülig elvörösödve hátat fordított Dippernek.

Már éppen gratulált volna magának, hogy sikeresen elijesztett egy újabb fiút magától, és magában szitkozódva elindult volna hazafelé, mikor is Dipper hangja ütötte meg a fülét:

- Öhm, izé... Anita!

Anita megpördült, és várakozva pillantott Dipperre.

- Igen?

- Nincs kedved esetleg... nem is tudom... meginni valahol egy kávét?

Dipper azonnal elvörösödött, és a nyakához emelte a kezét. Anita halványan elmosolyodott, és arra gondolt, hogy milyen aranyos, ahogyan zavarba jön...

A különös gondolatot elűzve megrázta a fejét, majd Dipperre nézve aprót bólintott.

- De, lenne - válaszolt mosolyogva.

Dipper is elmosolyodott, majd derűsen bólintott.

- Klassz. Esetleg ismersz valami jó helyet? Átutazóban vagyok itt, és csak szétnézek, amíg nem megy a buszom. 

- Persze. Van is egy jó kávezó alig két sarokra innen... - Anita oldalra döntött fejjel pillantott Dipperre. - Átutazóban? Meddig maradsz itt?

- Ma este indulok haza. 

Anita bólintott. Egy ideig szótlanul sétálgattak egymás mellett, majd Anita úgy érezte, muszáj megtörnie a csendet, így kimondta azt a kérdést, ami már rég megfogalmazódott benne:

- Amúgy meg, jól láttam, hogy az egy törpe rajza volt azon a papíron, amit elejtettél? 

- Hát...

A két fiatal lassan sétálva távolodott attól a helytől, ahol egymásba botlottak, és beszélgetve igyekeztek a kávézó felé, kiélvezve a nyári nap utolsó sugarait. Anita álmélkodva hallgatta Dipper történeteit a különböző kalandjairól, teljesen belefeledkezett a könyv lapjaiba, amit a srác nagy nehezen, de a kérlelésére mégis megmutatott neki a naplójából, és egyre csak kérdezgette őt. Minél több időt töltött el vele beszélgetve, annál inkább elöntötte az a különös érzés, ami a legelső pillanattól fogva pislákolt benne.

Úgy érezte, mintha már ezer éve ismernék egymást. 

Anita talán épp ezért nem vette észre a sötét, baljóslatú árnyékot, ami lassan, de biztosan követte őt, és a nyomába szegődve, sejtelmesen kúszott utána a házak falán, akár egy viharfelhő.

Pont úgy festett, mint egy háromszög.

És mintha cilindert viselt volna.