Anita a padlásra felérve meglepetten látta, hogy Dipper hálózsákja, jegyzetei és a naplója teljes egészében felszívódtak. Helyére valaki egy megviselt, rozoga ágyat cipelt fel neki, amíg ő Dipperrel barangolt az erdőben. Az ágyat egy tisztának talán nem teljesen mondható ágynemű takarta be. Anita rekordsebességgel végzett a zuhanyzással és a fogmosással. Hulla fáradtan csoszogott vissza a padlásra, és úgy dőlt le az ágyára, mint akit fejbe lőttek.

Elalvás előtt végigpörgette magában az első nap eseményeit. A nektár csapolása Dipperrel, a palacsinta, Kacsanyomozó és végül Ford dolgozószobája. No meg a kérdések. A túl sok kérdés. Úgy kergették egymást a fejében, mintha egy őrült fogócskát játszanának.

Vajon Mabelnek igaza van, és Dipper tényleg kedveli őt? Dipper mit beszélt Ford bácsival? Mi lehet a harmadik szinten? Vajon mi egyeben dolgozhat Ford? És miért nem akar senki sem beszélni neki Billről? 

Ezekkel a csapongó gondolataival merült álomba.

Már szinte meg sem lepődött, amikor a szemei előtt feltűntek a szürke bútorok sziluettjei.

Csodálatos. 

 - Ez hízelgő, kölyök, de magamtól is tudom, hogy minden egyes alkalom csodálatos, amikor találkozhatsz velem - ütötte meg Anita fülét Bill magas hangja.

Anita a szemeit forgatta. 

- Lám, lám, lám. Úgy tűnik, hogy most már te is beláttad, hogy hiányoztam, kislány.

Megpördült, és zöld tekintete találkozott a már jól ismert, tejfehér szemmel és a hosszúkás, őrült vidámságtól csillogó pupillával.

- Hagyjuk az álszenteskedést, Bill - vágott a szavába Anita. - Kicsit sem hiányoztál nekem.

Bill jókedvűen felkuncogott.

- Ejnye, kölyök, te hazudsz - állapította meg nagy vidáman. Anita falfehérré sápadt, Bill még nagyobb örömére. - Nem úgy beszéltük meg a múltkor, hogy nyíltak leszünk egymáshoz, hm?

- Ennél őszintébb már nem is lehettem volna, Bill - jelentette ki Anita. - De rendben, legyen, ahogy akarod. Csak hogy tisztázzuk, gyűlöllek. Nem rád van szükségem, hanem a válaszaidra.

Bill egy csöppet sem kedvtelenedett el, sőt! Ehelyett közelebb suhant hozzá, és rendületlenül, vidáman hunyorgott rá.

 - Ti, emberek, azokra gondoltok elalvás előtt, akit hiányoltok. És te történetesen rám gondoltál... meg a kudarcaidra a rólam való kérdezősködés kapcsán. Látod, kislány, egész nap csak én járok a fejedben. Hát erre mondod te, hogy nem hiányoztam neked?

 - Nem kell az orrom alá dörgölnöd, Bill - morogta kelletlenül Anita. - És ne hívd kudarcnak. Habár igen, igaz, hogy Dipper nem mondta meg, hogy ki vagy, és Mabel sem. Valószínűleg senki más sem fogja...

 - Én megmondanám, kölyök - szakította félbe a démon, és vidáman mellé libbent. - Csak egy szavadba kerül...

 - ...de ez nem jelenti azt, hogy nem deríthetném ki én magam - fejezte be a mondatot Anita. - Nem szorulok rá a segítségedre. És különben is, ne hívj kölyöknek. Nagyon irritáló.

Bill felnevetett, és kacagva Anita füléhez suhant. Anita megborzongott.

 - Hívhatlak én másképp is, ám az nem biztos, hogy tetszene... de legyen, ahogy kívánod, drága - kuncogott. 

Ez volt az utolsó csepp. Az elbukott kérdések sorozata, a semmiféle új információ és a tehetetlenség érzése, no meg az, hogy Bill állandóan csak semmibe veszi - szóval, ezek így együttesen azon nyomban kicsapták Anitánál a biztosítékot, és gondolkodás nélkül, jobb öklét meglendítve teljes erejéből behúzott egyet a démonnak.

Bill a hirtelen ütéstől hátratántorodott, és a padlás túlvégére sodródott, nekicsapódva a falnak. Anitán egy pillanatra átsuhant a félelem, de a harag felülkerekedett rajta. Felkelt az ágyából, és továbbra is ütésre kész (noha kissé remegő) ököllel lépett felé. A démonon egy karcolás sem látszott, sőt, cilindere és csokornyakkendője is kifogástalan állapotban volt. Szemét lehunyva ült a fal mellett, mintha csak ő maga telepedett volna le oda önszántából.

 - Viselkedj, Cipher! - szólt Anita, és habár igyekezett határozott maradni, hangja, akárcsak az ökle, remegett a haragtól és, mi tagadás, egy kicsit a félelemtől is. - Velem te így nem beszélhetsz.

Bill lassan feltápászkodott, és mikor felnyitotta a szemét, különös tekintettel mérte végig Anitát. Egyáltalán nem volt dühös... sőt, Anita úgy látta, hogy határozottan elismerően tanulmányozta őt. Kezével azt a pontot tapogatta, ahol Anita ökle hozzáért.

Mikor Bill újra felemelkedett, a harag és a düh helyet csupán lágyan nevetett. Ez a halk kacaj könnyedén elfújta Anitából azt az előbb megingathatatlannak hitt bátorságot, és a rémület vette át a helyét.

 - Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajtad. Te teljesen megőrültél...Pillanatról pillanatra jobban csodállak, kislány - szólt végül Bill, és egészen közel lebegett Anitához, amitől a lánynak lassú léptekkel hátrálnia kellett.

Anita zöld szemei ijedten cikáztak a démonon. Valahogyan ez a kimért, elismerő, már-már büszke modor sokkal jobban ráijesztett, mint amikor őrjöngött. Bill bizonyára kiolvasta ezt a fejéből, mert most még jobban búgva szólt hozzá:

-  Átkozottul merész vagy... no meg szörnyen kitartó... Ez tetszik. 

Anita a kezével maga mögött tapogatózva lépdelt egyre hátrébb és hátrébb, csökkenteni próbálva a távolságot kettejük között, ám Bill lassan és rendületlenül úszott felé a levegőben, őrült vidámsággal a szemében.

 - Mi itt és most alkut fogunk kötni, kölyök, akár tetszik, akár nem. Fogalmad sincs róla, hogy mennyi energiámba került az, hogy most itt legyek, és beszélgessek veled.

Anita keze váratlanul akadályba ütközött. Teljesen a padlás falához simulva nézett fel a vigyorgó démonra. Riadt, zöld írisze találkozott Bill derűsen megvillanó, hosszúkás pupillájával.

 - Nem hagyom, hogy egy ilyen elbűvölően makacs, és elragadóan kíváncsi kislány elrontsa a tervemet, világos? 

Anita meglepetten hallotta, hogy Bill mindezt vidáman közli, habár a mondanivalója egy cseppet sem volt az. 

 - Szóval, mondd csak, Anita - búgott Bill, először kimondva a lány nevét. - Áll az alku?

Anita szemezve Billel igyekezett összegyűjteni az előbbi bátorságát, próbálta újra ütésre emelni reszkető kezét...de mindhiába. Csalódottan megtörte a farkasszemet a démonnal, és hagyta, hogy a feje a vállára hulljon. Érezte, ahogyan Bill továbbra is őt figyeli.

 - Nem, Bill - suttogta Anita. Bill tekintete szinte megfagyott. - Mint mondtad, makacs vagyok. Nem hagyhatom, hogy egy puszta rémálomkép eltérítsen az elveimtől, akármilyen őrült és akaratos is legyen.

Bill idegesen felsóhajtott.

 - Ne kezdd ezt megint, kölyök. Nem akarom újra végigjátszani ugyanazt a játékot. Nem és kész, érted? Te vagy az egyedüli esélyem, és nem szalaszthatlak el csak úgy.

Anita fölkapta a fejét. Ezúttal Billből veszett ki a magabiztosság, és bátortalanul a földre ereszkedett, Anita elé. Hirtelen olyan gyámoltalannak tűnt, akár egy kiskutya, akit kitesznek a küszöbre karácsonykor. Anita már szinte sajnálta, hogy az előbb megütötte őt.

 - Ezt meg hogy érted? - kérdezte Anita. Meglepve vette tudomásul, hogy milyen gyengéden szólt hozzá a démonhoz.

Bill mélyet sóhajtott, és lesütötte a szemét. Anita sosem látta még így viselkedni, és nem is gondolta volna, hogy ilyenre is képes. Ámulva figyelte, ahogyan Bill ott ül előtte, szinte már-már összetörve. Annyira meg volt lepődve a hirtelen hangulatváltásán, hogy Bill szavai csak nagy nehezen jutottak el a tudatáig.

 - Még öt évvel ezelőtt történt - szólt bánatos hangon. Anita sosem hitte volna, hogy képes így is beszélni. - Egy ugrásnyira voltam attól, hogy valóra váltsam az álmomat.

 - Egy álomdémonnak is lehetnek álmai? - kérdezte Anita, méghozzá (ezen ő maga is meglepődött) bujkáló mosollyal. 

Bill úgy tűnt, szintén elmosolyodott.

 - Hát hogyne... képletesen szólva - magyarázta, és egy rövid időre Anitára pillantott. - Szóval, rémesen közel voltam ahhoz, hogy végrehajtsam, amit elterveztem. De aztán...

Bill sóhajtva elhallgatott. Anita tűkön ülve várta a folytatást. Bill még sosem beszélt ennyit magáról.

 - De aztán? - kérdezte finoman Anita. Bill lemondóan kifújta a levegőt.

 - Nos, hát... ami azt illeti...

 - Igen?

Egy másodpercig csönd volt, de aztán Bill halkan így szólt:

 - Csőbe húztak - bökte ki szégyellve, és megborzongott, mintha már a puszta visszaemlékezés is bántaná az önbecsülését.

Anita felhúzott szemöldökkel mérte végig őt. Kicsit mulattatta, hogy Bill ennyire nagyra van magával.

 - Átvertek? Téged?

 - Ne akard, hogy megismételjem, kölyök - figyelmeztette őt Bill. Anita kuncogott. - A lényeg az, hogy a végén nem teljesíthettem az álmom. Mikor beléptem valakinek az agyába, akkor az illetőnek kitörölték az emlékeit, így megsemmisítettek, elpusztítottak... legalább is, azt hitték a bolondok.

Bill kárörvendően felkacagott. Anita csöndben figyelte.

A démon alábbhagyott a nevetéssel, és visszasüppedt a bánatába. Szemében újra felcsillant a nosztalgia.

 - De az ember, akinek kitöröltek az agyából, visszanyerte az emlékezetét, és vele együtt visszatértem én is... pontosabban, egy részem. Elhatároztam, hogy teljes egészemben feltámadok, és végleg befejezem azt, amibe belefogtam. Segítségért a legelső embert látogattam meg álmában, akit csak találtam... és itt lépsz be a képbe te, kölyök.

Anita szinte tátott szájjal hallgatta Billt. A démon egyáltalán nem volt gúnyos, és a szeme nem visszavigyorgott, hanem visszamosolygott rá. Anita most döbbent rá, hogy milyen hatalmas is a különbség.

 - Ám nem számoltam azzal, hogy mennyire le vagyok gyengülve. Arra épp elég volt az erőm, hogy megszálljalak, de kiszabadulni már nem tudtam az álmaidból. 

Anita egy pillanat alatt összerakta a képet.

 - Szóval, ha nem segítek neked, akkor örök időkre bent ragadsz az álmaimban? - kérdezte hosszan elnyújtva a szavakat Anita.

Bill ugyanolyan lassan rábólintott.

Anita fejében vadul cikáztak a gondolatok az új információkkal együtt. Ha valaki lerajzolta volna őket, az agya úgy festett volna, mint egy tányér spagetti. 

A gondolat, hogy Bill akár az idők végezetéig kísértheti őt az álmaiban, jó alaposan megrázta. Mit megrázta, inkább megrémítette, megrettentette, vagy sokkal jobb szó lenne rá az, hogy egyenesen viszolygott a gondolattól, hogy soha többé nem szabadul meg ettől az idegesítő, hülye kalapos démontól...

 - Azért annyira nem vagyok legyengülve, hogy ne olvashassak a gondolataidban, kölyök - akadékoskodott Bill.

Anita rá se hederített.

Nem akarta, hogy Bill vele maradjon. De az sem volt ínyére, hogy segítsen neki. Ám azzal, hogy nem köti meg az alkut, nem csak azt veszélyeztette, hogy nem kapja meg a kérdéseire a választ, hanem azt is, hogy örökre együtt fog álmodni Billel. Ez pedig határozottan nem tetszett neki. 

Végtére is, mit veszíthetne? A válaszok minden kérdésére, tulajdonképpen a garanciáért, hogy soha többé nem látja Billt. Ez egészen jól hangzik.

Anita elszántan fölállt, és Bill is felemelkedett a padlóról.

 - Oké, Cipher - túrt bele Anita a hajába, majd királynőhöz méltó hangsúllyal így szólt: - Megengedem, hogy alkut köss velem.

Billbe szinte varázsütésre tért vissza a jól ismert lehengerlő önbizalma és a határtalan jókedve.

 - Milyen aranyos tőled, kölyök! Most halálosan megtisztelve kéne éreznem magam, vagy mi? - csipkelődött Bill, kalapját kissé elemelve a helyéről, szavait egy jó nagy adag szarkazmussal fűszerezve.

 - Még szép - nevetett Anita. - Ez csak természetes, Cipher.

Bill vidáman hunyorogva mérte végig Anitát, és felkacagott. 

 - Ezt már szeretem! Végre lehet veled rendesen is beszélni. De megjegyzem, kölyök, én sem igazán díjazom, ha valaki Ciphernek hív - jegyezte meg Bill.

Anita amolyan "nem én tehetek róla" stílusban vállat vont.

 - Sajnálom - fűzte hozzá ironikusan.

 - De tudod mit? Neked kislány, csak neked megengedem - szólt vidáman Bill, és kacsintani próbált. Anita a szemét forgatva, nevetve figyelte őt.

Bill elvigyorodott.

 - Akkor, kölyök, mit szólsz hozzá? Válaszolok a kérdéseidre, már ha hatalmamban áll, és cserébe te segítesz nekem visszatérni, és befejezni azt, amin éppen dolgozom.

Bill keze körül Anita szeme láttára immár másodszorra jelent meg a kék tűz. Anita ezúttal nem megrémülve figyelte a lángokat, hanem épp ellenkezőleg: új reményt adtak neki, és testét valami különös, melengető bizsergés járta át. 

 - Nos, áll az alku, kislány?

Anita egyetlen másodpercig sem habozva, belecsapott Bill tenyerébe, és derűsen csillogó tekintete találkozott Bill vidáman, szinte már éhesen megvillanó szemével.

Ám nem érzett félelmet. Minden porcikáját átjárta az izgatottság.

Érezte valami új kezdetét.

 - Áll az alku, Cipher.