Késő délután volt, mikor Anita és a többiek nevetve távoztak Lusta Susan fogadójából. A palacsintától és a sok vidám történettől eltelítődve bandukoltak haza, hátuk mögött a hanyatló nap fénye kísérte őket. A Kalyiba előtt Candy és Grenda elbúcsúztak Anitától és az ikrekről, és hamarosan elnyelte őket az erdő.

- És, mi a terv, srácok? - fordult Anita az ikrek felé.

- Én megmutatom Ford bácsinak a nektárt - mondta izgatottan Dipper. - Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni hozzá.

Ez látszott is rajta: Dipper arca úgy sugárzott, mint egy óvodás kisgyereké egy zsák cukorka láttán. Anita magában elmosolyodott.

Mabel, ellenben bátya határozott fellépésével csak simán vállat vont.

- Nincs semmi tervem mára. Valószínűleg újranézem a Kacsanyomozó pár részét, hallottam, hogy ma este leadnak belőle valamit... De nem tudom, egyedül nincs hozzá túl sok kedvem. Soos ma a nagyijával lesz, Stan bácsi pedig valami befektetéseket intéz... Ajj már, valakit be kell szerveznem.

Mabel szemei felcsillantak, mint akinek egy remek ötlete támadt. Csigalassú, szaggatott mozdulatokkal Anita felé fordította a fejét, és horrorisztikusan elvigyorodott. Anita a teljes összhatásból már csak a Psycho zenéjét hiányolta.

- Hé, Anita, neked nincs kedved jönni? - kérdezte végül vigyorogva Mabel.

Pont úgy volt, ahogyan Mabel mondta: Anitának semmi kedve nem volt menni. Ha választhatott volna egy újabb tudományos felfedezés és egy ősrégi sorozat között, akkor biztosan az első mellett tette volna le a voksát. Gondterhelten felsóhajtott.

- Hát, Mabel, nem is tudom... - Anita zavartan gyűrögette a pólója sarkát.

- Na, jó lesz! A Kacsanyomozó volt a kedvenc sorozatom.

- Hát... -kezdte Anita rövid rézvörös tincseibe túrva, de Mabel belefojtotta a kifogást:

- Kéhééérlek! - Mabel úgy nyújtotta a szót, mint pék a tésztát. Hozzá mézédesen mosolygott, és kiskutyaszemekkel pillantott a lányra.

Anita lopva segélykérő pillantást vetett Dipper felé. A srác szerencsére azonnal vette a lapot:

- Figyelj, Mabel, Anita is biztosan nagyon kíváncsi Ford bácsi véleményére - mondta, és Mabel vállára tette a kezét. - Végül is, együtt nyertük ki a növénynedvet. Megérdemli, hogy beszéljen vele.

Anita győzedelmesen keresztbe fonta a karját. Azt hitte, ezzel az ügy el van intézve, de Mabel - habár Anita úgy gondolta, ez fizikai képtelenség - még nagyobbra nyitotta a szemeit, és valahogyan elérte, hogy jobban csillogjanak. Ez már rég túllépte az érzelmi zsarolás fogalmát.

- De csak egy rész lesz, ígérem! Se több, se kevesebb. Tetszeni fog - bizonygatta Mabel.

Azok a szemek..!

Anita hosszan, mélyet sóhajtott. Előbb a pizsamaparti, most meg ez... Mintha a saját halálos ítéletét írná alá. De hiába, ahogyan pillantása találkozott azokkal az ártatlan kiskutyaszemekkel, azonnal tudta, hogy képtelen lesz Mabelnek nemet mondani.

- Oké - sóhajtotta, és kelletlenül beletúrt a hajába. - Benne vagyok.

Mabel sikítva Anitára vetette magát, miközben azt hajtogatta, hogy majd kifosztják a "nasis-szekrényt". Anita Mabel ölelésében látta, hogy Dipper együttérző pillantást vetett rá, mintha a lány bejelentette volna, hogy beáll katonának. Anita Mabel válla fölött nyelvet öltött Dipperre, és így szólt:

- Egy szót se - tátogta neki hangtalanul, mire a srác csak felnevetett.

- Akkor, jó filmezést! Majd azért gyere le, ha tudsz, Anita - köszönt el Dipper, és az alagsor felé vette az irányt.

Anita sóvárgó tekintete bekísérte a fiút a Kalyiba ajtaján, majd végül kissé kényszeredett mosollyal Mabel felé fordult.

***

Mabel villámgyorsan összeszedte mindazt az élelemmennyiséget, ami zombiapokalipszis esetén tíz évre elegendő lenne egy csapat óvodásnak.

Mabel úgy tűnt, imádott szervezkedni - akárcsak a pizsamapartinál, itt is csak annyit kért Anitától, hogy üljön le a kanapé elé, és relaxáljon. Anita vagy százszor megkérdezte, hogy nincs-e szüksége segítségre, de hamar belátta, hogy Mabel valóban nem szorult rá egy plusz kézre. Anita éppen csak elgondolkodott a mai napjáról, és mire fölpillantott, kész terülj-terülj asztalkám állt előtte. Azt se tudta, hogy a gumicukrok színkavalkádjára, a chipsek fényes zacskójára vagy pedig a többi ínyencségre nézzen.

Mabel elvigyorodva bekapcsolta az antennás, ősöreg tévét.

- Meglátod, tényleg jó lesz.

Miközben Mabel kapcsolgatva kereste a megfelelő csatornát, Anita szeme elé furábbnál furább reklámok és sorozatok képkockái ugrottak fel. Éppen hogy elcsípte a legmegkönnyezhetőbb pillanatokat egy fekete-fehér, klisés szappanoperából, majd a kép azonnal átugrott a "Segítség, a múmiám egy vérfarkas!" című, ígéretesnek hangzó filmre.

- Milyen, öhm, érdekes filmek mennek itt - jegyezte meg Anita finoman. Mabel felnevetett.

- És akkor még a Tigrisökölről nem is meséltem neked...jaj, ezt a reklámot már megint leadják? - horkant fel Mabel.

Anita a képernyőre kapta a tekintetét. A tévében egy megnyerő fiatalember beszélt valami Telepátia sátorról, amit most már hivatalosan is lehetett látogatni bizonyos belépő fejében, mint a hajdani "Kis Gideon" otthonát. Nem is maga a reklám keltette fel Anita figyelmét, hanem a különös szimbólum, ami a kék sátort díszítette. Egy ötágú csillag volt, közepén egy tejfehér szemmel. Egy árva, fehér szemmel...

Olyan szépen telt ez a nap! Miért kellett Billnek még ebbe is belepofátlankodnia?

- Amióta Gideon elhúzott a városból, azóta az apja pénzért mutogatja a turistáknak a volt otthonát. Mintha eddig nem ezt tette volna... Az embereket valamiért nagyon érdekli - Mabel megvonta a vállát.

Anita csak távolról hallotta Mabelt, mintha víz alól szűrődnének fel hozzá a lány szavai. Gondolatai egyre csak Bill körül keringtek. Átkozott álomdémon! Ha már belemászik a fejébe, akkor az a legkevesebb, hogy tudjon is róla valamit, nem igaz?

De hé, miért is ne? Mabel akár segíthet is ebben...

Az idő megérett néhány újabb kérdés feltételére.

Anita, igyekezve, hogy ne látszódjon rajta az idegesség és az izgalom, csak úgy mellékesen abba a mederbe próbálta terelni a témát, ahol végül a tervei szerint kilyukadnak az álomdémonnál. Talán Mabel hajlandó többet is elárulni neki, mint amennyit a bátyja.

- De furcsa jel az ott a sátor oldalán! - tűnődött hangosan Anita. - Mintha már láttam volna valahol...

Mabel tanácstalanul vonogatta a vállát.

- Csillagot bárhol láthat az ember. Van egy csomó csillagos pulcsim.

- Nem, én valahol máshol láttam szerintem. - Anita eljátszotta, hogy nagyon gondolkodik, hogy mégis hol láthatott egy hasonló szemet. Még csettintgetett is, hogy hitelesebbnek tűnjön.

Majd hirtelen felderült az arca, és így szólt:

- Tudom már! Dipper naplójában, az a fura izé. Tudod, hogy is hívták? Valami Bill, vagy hasonló... Nem emlékszel rá véletlenül?

Anita reménykedve rápillantott Mabelre. A lány arca hirtelen valami egészen különös változáson ment át. Anita először nem jött rá, hogy pontosan milyen érzelmek tükröződhetnek a lány arcán, mert akkor látta őt először komolynak. Mabel tekintete elkomorult, és lehajtotta a fejét de nem válaszolt.

Anita magában szitkozódott. Ennél átlátszóbb nem is lehetett volna. Ha kívülről látta volna magát és a csodálatos rávezető technikáját, biztosan szakadt volna a nevetéstől. Nem csodálta, hogy Mabel csöndben maradt.

Hosszú némasággal telt másodpercek után Mabel lassan a távirányító után nyúlt, és elkapcsolt egy másik csatornára.

- Inkább nézzük a Kacsanyomozót - tanácsolta csöndesen Mabel. Megeresztett egy halvány mosolyt. - Szerintem tetszeni fog.

Anita úgy döntött, fölösleges tovább pedáloznia. Habár nézte a tévét, a Kacsanyomozóból nem látott egy percet sem. Gondolatai egészen máshol jártak. Mabel, akárcsak a testvére egyértelműen vakvágány volt. Dipper legalább első alkalomra hazudott neki valamit, és nem tért ki a beszélgetés elől.

Habár tegnap este csupán másodpercekre volt attól, hogy megtörje a jeget közte és a fiú közt, Anita borzongva gondolt vissza azokra a pillanatokra, amikor Dipper Billről kérdezte őt. Sajnos Anita pont abban lelte a vesztét, ami mind a kettejükben közös volt: Dipper is, akárcsak Anita, a természeténél fogva kíváncsi volt, és mindent tudni akart, ám a saját lapjai kijátszása nélkül. Nem csoda, hogy Dipper érdeklődését azonnal felkeltette Anita Bill utáni kérdezősködése, és hasonló módszerekkel próbálta szóra bírni a lányt: nem mondott semmi fontosat, de igyekezett újabb információkra szert tenni. Anita tökéletesen megértette a fiút, és elismerte a taktikáját de attól még bosszantotta. Anita kelletlenül belátta, hogy Dipperrel semmire sem megy, ha csak egymást kérdezgetik, de nem tárulkoznak ki.

Mindezek ellenére roppant kíváncsi volt, hogy mit szól Ford a láthatatlan nektárhoz, és hogy hogyan bontja alkotóelemeire. De nem hagyhatja csak úgy faképnél Mabelt, mikor ígéretet tett neki! Anita tekintete végigsöpört a gondosan előkészített rágcsálnivalókon, és a puszta gondolattól bűntudata támadt. Nem, nem teheti ezt Mabellel, miután annyit fáradozott érte.

Így hát Anita végigbambulta a teljes részt, és néha kelletlenül felnevetett, amikor hallotta, hogy Mabel is kacag. Evett néhány szem mogyorót, azt is csupán a látszat kedvéért - egy csöppet sem volt éhes.

A percek csigalassúsággal teltek, a nyomozónak öltöztetett kacsa pedig, negyven hosszú és kínkeserves perc után végül ezt az ügyet is "meghápogta". Anita kinyújtóztatta elmacskásodott végtagjait.

- Igazad volt, Mabel, ez nem is volt olyan rossz - hazudta zsigerből, és közben feltápászkodott.

Mabel ennek hallatára reménykedve felkapta a fejét.

- Mindjárt kezdődik a következő rész. Na? Felőlem mehet!

Anita már éppen valami kegyesen megfogalmazott kifogáson törte a fejét, mikor is, mintha csak az égiek küldték volna, Wendy tűnt fel az ajtóban. Vörös haja ezúttal laza fonatban pihent a vállán. Nagy léptekkel közeledett feléjük, majd Anita mellé állt, és lezseren a farzsebébe süllyesztette a kezét.

- Mi a helyzet, lányok? - kérdezte lazán.

Mabel azonnal lecsapott a lehetőségre:

- Wendy! Nincs kedved Kacsanyomozót nézni velem? Anita éppen menni készült, és egyedül unalmas.

Anita magában szurkolt, hogy Wendy mondjon igent. Nem maradt volna makulátlanul tiszta a lelkiismerete, ha csak úgy itt hagyja Mabelt. Wendy egy pillanatig elgondolkodott, majd megvonta a vállát.

- Ja, miért is ne?

Anita megkönnyebbülten felsóhajtott, majd Mabelhez fordult:

- Akkor én megyek is - készült elköszönni, de Mabel felpattant a földről.

- Inkább elkísérlek. Nem túl egyértelmű, hogy hogyan kell bejutni Ford bácsihoz.

Anita felvonta a szemöldökét. Csak nem hiszi Mabel, hogy képtelen lenyomni egy kilincset?

Mindezek ellenére engedelmesen követte Mabelt ki az előszobába. A lány megtorpant a sarokban porosodó ételautomata előtt, és hátrasandítva Anitára vigyorgott:

- Ettől eldobod az agyad - ígérte.

Anita homlokráncolva figyelte, ahogyan Mabel drámai mozdulatokkal lenyom pár gombot az automata oldalán. Anita tanácstalanul állt ott. Mégis, mi érdekes van abban, hogy Mabel vesz egy kis nasit?

Mikor az utolsó gombról is elemelte az ujját, Mabel csípőre tette a kezét, és elégedetten hátralépett.

- Majd most - súgta oda Anitának.

Anita az ételautomatára szegezte zöld szemeit, és lélegzetvisszafojtva várta a csodát...

De nem történt semmi. A gép, mint bármelyik másik, hétköznapi automata, nyikorogva beindult: Anita figyelte, ahogyan a rozsdás spirál megremegve működésbe lép, és lassan elereszti karmai közül az első, élénksárgán csillogó, kis zacskó chipset, majd végleg elengedi, és a zacskó, megadván magát a gravitációnak, zörögve a gép szájához hull.

Anita Mabelhez fordult.

- Ez tök jó, Mabel, én is imádom az enyhén sós chipset... de megmutatnád, hogy merre van az alagsor?

Most Mabelen volt a zavarodottság sora.

- Nem értem, pedig működnie kéne - motyogta, és újra az automatához lépett. - Talán rossz sorrendben nyomtam...

Anita már éppen közbe akart szólni, hogy volt szerencséje már a sajtos puffancs megkóstolásához is, amikor is Mabel ismét bólintott egyet, és újból Anita mellé lépett.

Az ételautomata ezúttal csikorogva fordult ki a helyéről, és Anita legnagyobb ámulatára nem a csupasz fal állt mögötte. Az automata mögött egy szögön egy lámpás függött. A benne égő gyertya titokzatos fénybe burkolta a mélységbe vezető lépcsősort.

Anitának még a szája is tátva maradt. Mabel jót nevetett rajta.

- Ford bácsit a második emeleten találod. Vidd magaddal a lámpát, sötét van.

Anita bólintott, és lassan elindult, mikor is Mabel utánakiáltott.

- Jaj, és Anita!

A lány kérdő tekintettel pördült hátra. Mabel fülig érő szájjal vigyorgott.

- Sok szerencsét Dipperrel! - kacsintott, majd nevetve ellibbent az automata-ajtó elől, hogy tovább folytassa Kacsanyomozó nézését. Anita mosolyogva megcsóválta a fejét. Hiába, van, amin nem lehet változtatni.

Anita kíváncsian leakasztotta a lámpát, és maga elé tartva lassan lépkedett fokról-fokra. Ósdi, szürke falak vették körül, amiről hámlóban volt a tapéta. Anita száját tátva vette szemügyre az ősrégi falakat és a lámpás fényében lustán lengedező, légies pókhálókat. A pislákoló fény végül egy ősöreg liftre esett rá. Anita habozás nélkül, a kíváncsiságtól hajtva szétnyitotta az ajtókat, és lassan leereszkedett a második emeletre. Míg a liftben állt, majd szétesett az izgalomtól, hogy vajon miféle érdekes holmikat fog majd találni Ford dolgozószobájában.

Már éppen bekopogott volna a szemei előtt felúszó, vörös-arany faajtón, amikor is a túloldalról meghallotta a saját nevét.

Anita ökle egy centire állt meg a falap előtt. Eltűnődött, hogy vajon tényleg az ő nevét hallotta-e, vagy csak a képzelete játszott vele.

Ezúttal, újra és sokkal érthetőbben ütötte meg a fülét a következő szó: "kérdések". Anita, habár tudta, hogy nagyon nem illendő amit tesz, de a kíváncsiság úgy bizsergett benne, hogy egyszerűen kénytelen volt ellenállni. Az aranyozott kulcslyuk az ajtó közepén biztatóan csillogott rá. Lassan és hangtalanul kulcslyukra hajtotta a fejét, és fülelni kezdett.

A szavak olyan tisztán kihallatszottak a szobából, mintha ő maga is ott állt volna.

- Biztos vagy benne, Dipper? - hallott egy érdes, aggodalomtól csengő, idős hangot. Bizonyára Ford bácsi volt az.

- Nem tudom - Dipper hangjában szintén ott volt egy jó nagy adag bizonytalanság és Anita kihallotta belőle, hogy a fiú nyugtalan. - Lehet, hogy egyáltalán semmi köze nincs hozzá, csak szemet szúrt nekem.

Anita még jobban belenyomta a fülét a kulcslyukba. Mégis, mi kelthette fel a fiú figyelmét?

Hallotta, hogy Ford eltűnődve hümmögött a túloldalon. Anita úgy képzelte, hogy kezét az állához emelve bólogat.

- Csak nem szeretném, ha... ha valami baja lenne belőle - Dipper hangja szokatlanul remegett. Vajon mitől félhet ennyire? - Aggódom miatta egy kicsit.

Ford bácsi gyorsan közbevágott:

- Rendben, Dipper - Rövid szünet után habozva hozzátette: - Figyelni fogok majd rá, megígérem.

- Köszönöm, Ford bácsi.

Közeledő léptek koppantak a az ajtó túloldalán. Anitában megállt az ütő. Ellendült az ajtótól, de arra már egyértelműen nem volt ideje, hogy felmenjen a lifttel. Gyorsan körbepillantott, hogy mégis mihez kezdhetne, majd végső kétségbeesésében, falfehér arccal a lift belső falának vetette a hátát, és igyekezett olyan arckifejezést ölteni magára, amiről nem ordít, hogy éppen az előbb hallgatta ki a beszélgetésüket.

Az ajtó nyikorogva kitárult, és a küszöbön Stan bácsi kiköpött mása jelent meg, mögötte az aggodalmas képű Dipperrel. Mikor a fiú megpillantotta Anitát, azonnal elvörösödött.

- Hé, szia, Anita. Nem gondoltam, hogy már ilyen későn lejössz. Találkoztatok már? Ő itt Ford bácsi. Ford bácsi, ő itt Anita - hebegte, és a nyakához kapta a kezét.

- Igen, már volt szerencsém - mosolyodott el megkönnyebbülten Anita, és fellélegzett. Úgy tűnik, Dipper nem is sejti, hogy kihallgatta őket. - Még előző délelőtt találkoztunk.

- Igen, Dipper, hiszen te is ott voltál - mosolygott Ford, és megveregette a fiú vállát. Dipper idegesen nevetgélve a homlokára csapott.

- Ja, persze, tényleg - Dipper előre-hátra hintázott a lábán, és paradicsomszín fejjel lesütötte a szemét. Anita még sosem látta ennyire zavarban a fiút. Akaratlanul is mosolyra húzta az ajkait.

- Gondolom, már végeztek a nektár analízisével - jegyezte meg Anita egy csöpp csalódottsággal a hangjában.

Ford bácsi félig rábólintott.

- Hát, mondjuk úgy, hogy nekiálltam.

Anita ajkába harapva bólintott. Bár rövidebb részekből állna az a buta Kacsanyomozó!

- Nagy kár - sóhajtotta, és a pulóvere zsebébe süllyesztette a kezeit.

Ford bácsi mókásan végigmérte a lányt, majd mindent tudó mosollyal így szólt:

- Igazából, csak holnap akartam összetevőire bontani. De ha gondolod, akkor bejöhetsz, és körülnézhetsz egy kicsit. Hallom Dippertől, hogy te is amolyan "kíváncsibb-típus" vagy - kacsintott rá a lányra Ford.

Anita szeme felcsillant, és Dipperre vigyorgott. A fiú visszamosolygott rá. Hát persze. Biztosan ezért hallotta az előbb a nevét...

- Hát, ha nem baj - mondta Anita enyhén félredöntött fejjel, lábával apró köröket leírva. Ford felnevetett.

- Fáradj be! - invitálta, és szélesre tárta az ajtót.

Anita ámulva lépett be Ford irodájába. Mintha egy valóra vált álomban lépkedett volna. Először érezte úgy, hogy valóban a nevéhez méltó Rejtély Kalyibában jár: szerteszét szórva, egymás hegyén hátán álltak a teleírt papírtekercsek. A szoba végében egy hatalmas monitorral rendelkező számítógép állt. A sarokban egy irattartó tetején egy földgömbre esett a kinti fény, mellette különös kristályok csillogtak. Anita, ahogyan beljebb lépett, annyi mindent meg akart nézni, hogy azt sem tudta, hogy hova kapja a fejét: a szoba sarkában porosodó sakk-készletre, a titokzatosan felkanyarodó csigalépcsőre, vagy pedig a megannyi fiókra és különös szerkezetekre.

- Dipper pont ugyanilyen arcot vágott, mikor először járt itt - jegyezte meg nevetve Ford.

Dipper Anita mögött nevetve bólintott.

- Sőt, szerintem Anita felülmúl engem, nem, Ford bácsi? Azért nekem nem volt ennyire bamba képem - állapította meg, és tettetett komolysággal Anita arcát szemlélte.

Anita meg sem hallotta Dipper csipkelődését.

- Nos, a nektárral még nem kezdtem semmi különöset. Itt van a maradék, ha gondolod, akkor megnézheted.

Anitát ez a mondat visszarángatta a valóságba. Fordra nézett.

- Az irodája lenyűgöző - mondta minden tisztelettel a hangjában. Ford felnevetett.

- Örülök, hogy így gondolod.

Anita az asztalhoz lépett, ahol a különös üvegcse fogadta. Az átlátszó folyadék szinte teljesen felszívódott belőle, csak az alján maradt belőle egy kevéske.

- A többit már előkészítettem az alkotóelemeire való szétbontáshoz - fűzte hozzá Ford, szinte Anita gondolataiban olvasva. Anita bólintott.

- És, csak ezen tetszik most dolgozni? - kérdezte kíváncsian Anita. Ford egy pillanatig elgondolkozott, és behatóan tanulmányozta a lány arcát a szemüvegén át.

- Nem, máson is dolgozom - felelte kitérően, de többet nem árult el.

- És megkérdezhetem, hogy min? - érdeklődött Anita, kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

Ford ugyanilyen kíváncsian nézett vissza rá.

Egy darabig csöndben voltak mind a hárman, majd Ford halkan így szólt:

- Hosszú lenne elmagyarázni, és már későre jár, gyerekek. Javaslom, hogy lassan menjünk aludni.

Anita kissé csalódottan bólintott. Mind a hárman maguk mögött hagyták Ford irodáját, és beszálltak a liftbe. Anitának ebben a pillanatban szúrt szemet a harmadik gomb a lift oldalán.

- Mi van a harmadik szinten? - kérdezte kíváncsian Fordtól. Anita felfigyelt rá, hogy Dipperen végigfutott a hideg. Ford ellenben csak vállat vont.

- Csak néhány régi kacat, amik már nem fértek el idefent - mondta, és gyorsan elhallgatott. Túl gyorsan. Gyanúsan gyorsan.

Talán mondani sem kell, hogy Anitát kicsit sem nyugtatta meg ez a magyarázat.

Egy újabb rejtély, amit magának kell kibogoznia. Itt tényleg semmit sem fognak neki elárulni, az fix. Túl sok a kérdés, és túl kevés az idő. Anita magában elhatározta, hogy holnap neki is áll a nyomozásnak.

Csakhogy fogalma sem volt róla, hogy aznap éjjel történni fog valami, ami gyökeresen megváltoztatja majd az elképzeléseit.