A padlás ablakai pont ideálisak voltak arra, hogy tökéletes ívben szűrődjenek be rajta a felkelő nap sugarai. Kedves, idilli hangulatot szokott árasztani, ahogyan a levegőben úszó porszemcséket megvilágítja a fény.

Bizonyára Anita is hasonlóan családiasnak tartotta volna, ha történetesen lát is belőle valamit.

Anita úgy érezte, hogy alig hajtotta álomra a fejét, de már is finoman rázzák a vállát, pont úgy, mint (Anita megítélése szerint hosszú-hosszú ideje) a buszon tették ezt vele.

Szénakazalszerű hajával, lustán nyammogva görnyedt fel a hálózsákjában. Szemeit dörzsölve nagy nehezen kivette Dipper alakját a sötétben. Kint már lilás volt az ég, jelezve a lassacskán felkelő napot, de közel sem volt annyi fény, hogy Anita teljesen felébredjen.

Dipper, ahogyan a lány látta, teljes harci díszben pompázott előtte. A harci dísz a szokásos, kopott farmerét, kék pulóverét és egy barna hátizsákot takart.

- Gyerünk, Anita, ébresztő! - sürgette őt Dipper. - Még lemaradunk róla! El kellett volna kérnem Csámpást Mabeltől...

- Mégis miről? - kérdezte Anita, de csak valami olyasmi hagyta el az ajkait, hogy "méjhjimmighőő"

Dipper eleresztette a füle mellett az érthetetlen dünnyögést.

- Tíz perc múlva muszáj indulnunk. Remélem, elég lesz. Kint várlak.

Anitának tökéletesen elég is volt. Vagyis, többé-kevésbé. Miután visszarázta magát a valóságba, fogta a cókmókját, és halkan visszaosont abba a szobába, ahol Mabel és a lányok durmoltak. Útközben kiment a fejéből, hogy merre is kell mennie a Kalyibában, de Grenda készségesen kisegítette őt szüntelen, hangos horkolásával. Ez egyszer hálával gondolt Grenda vikingtüdejére.

Hamar átöltözött, felhúzott egy túrabakancsot biztos ami biztos alapon. Átfutott az agyán, hogy nem ártana rendbe szedni a frizuráját, de végül csak makacsul megrázta a fejét. A fésű a puhányoknak való. No meg azoknak, akiknek van idejük bíbelődni a hajukkal. Leszáguldott a lépcsőn, végigsuhant az előszobán és zihálva kiesett az ajtón.

- Itt vagyok - suttogta Anita a Kalyiba előtt ide-oda sétálgató Dippernek. A fiú sétálás közben a kezében tartott napló egy oldalát tanulmányozta éppen.

- Nagyszerű - súgta vissza a fiú, felpillantva a könyvből. - Indulhatunk?

Anita gyorsan bólintott. Dipper hosszú léptekkel elindult az erdő felé. Anita a nyomában loholt, igyekezve lépést tartani a fiúval. Úgy érezte, hogy Dipper egy sokszoros olimpianyertes sportsétálót is lazán lepipált volna.

- Mi olyan sietős? - kérdezte Anita, szúró oldalát markolva.

- Hát ez - Dipper Anita orra alá nyomta a könyve egy oldalát.

Anita lihegve belepillantott, ügyelve arra, hogy ne essen hasra egy fa kiálló gyökerében sem. A könyv oldalán egy ibolyához hasonló virág rajza fogadta, A láthatatlan nektár címen.

- Egy sima virág miatt rohanunk ennyire? - hüledezett Anita.

- Ez nem holmi sima virág, Anita! - méltatlankodott Dipper. - A nedve képes meghatározott ideig láthatatlanná tenni bárkit, aki megkóstolja.

Anita elismerően füttyentett volna, ha nem szedi annyira a lábait, és nem foglalja el a lihegés.

- Te nem tudsz ilyet előállítani? - kérdezte. - Tudod, mint a láthatatlanul fogó tintádat.

Dipper megrázta a fejét.

- Annak a növénynedvnek milliószor bonyolultabb a szerkezete. Minta nélkül képtelen lennék létrehozni.

- De egy növény nem rohan sehová... akkor mi miért futunk? - tette fel a kérdést Anita. Utált futni.

- Valaki mostanában lecsapolja előttem a nektárt - válaszolt Dipper. Bizonyára bosszantotta, hogy valaki túljár az eszén. A gondolat nagyobb sebességre sarkallta, és egyre jobban szaporázta a lépteit. - És egy holdhónapban egyszer nyerhető ki. Nem akarom lekésni ezt a pillanatot.

Anita sokat sejtően bólogatott.

- Ha szerzek belőle egy keveset, akkor talán képes leszek végre előállítani. Ford bácsi segítségével gyerekjáték lesz az egész - magyarázta izgatottan Dipper. - Csak ahhoz először el kéne kapnom a nektárgyűjtőt. Ha sikerülne leszámolni vele...Várj csak, itt vagyunk!

Az erdő egy nagyobb szegletéhez értek, ahol különböző, tarka színű virágok nyíltak. Dipper megtorpant, és Anita a naplóval a kezében a hátába ütközött.

- Bocsi - súgta neki oda, de Dipper rá se hederített.

- Itt lesz valahol. A feljegyzések szerint az erdő ezen részén nő.

Anita szemei végigsöpört a számtalan színű és formájú virágból álló tengeren. Hitetlenkedve kérdezte Dippertől:

- Ezek között kéne megtalálni azt az egy szál virágot?

Dipper válasz helyett Anita vállára tette a kezét, és durván lenyomta egy bokor mögé.

- Hé, ez meg mire volt jó? - suttogta haragosan Anita a vállát masszírozva.

Dipper intett, hogy maradjon csöndben. Óvatosan átsandított a bokor fölött, és szemével jelezte Anitának, hogy ő is tegyen így.

Anita engedelmesen követte Dipper tekintetét. A virágmező túloldalán növő bokor levelei vészjóslóan megrezdültek. Mintha valaki igyekezne áttörni az ágai közt. Anita tágra nyílt szemekkel figyelte az egyre hangosabban zizegő bokrot, míg a levelek közül egy alacsony, szakállas lény lépett elő. Apró kezében egy fiolát markolt.

Anita érezte, hogy a mellette guggoló Dipper teste megfeszül. A fiú lassan előhalászott egy különös formájú, pisztolyszerű fegyvert a táskájából. A törpe az előtte nyíló virágok között gázolt át, éppen csak csúcsos sapkája hegye jelezte az útját. Dipper gondosan bemérte a piros süveg hegyét, majd meghúzta a ravaszt.

A pisztolyból egy, a sarkain apró súlyokkal megtoldott háló repült ki. Az egyik pillanatban még polipszerűen szétterülve süvített a levegőben a törpe felé, hogy aztán a következőben magával sodorja a virágok közé a csúcsos sapkájával együtt. Anita elismerően pillantott a srácra.

- Szép lövés, Pókember - jegyezte meg csipkelődve, majd fölpattant a bokor mögül.

Dipper vigyorogva visszasüllyesztette a táskája mélyére a hálóvetőt, és ő is fölállt.

- Remélem, hogy a találat is helyes volt.

Mind a ketten a virágmezőre szegezték a tekintetüket. A virágok rezegve ide-oda hajladoztak ott, ahol a szakállas kis lény sapkáját látták az előbb. Bizonyára a törpe igyekezett fészkelődve kiszabadulni a hálóból. Talált, süllyedt.

Dipper átvágott a rejtekhelyül szolgáló bokron, majd nagy léptekkel lehajolt a hálóért, és szemmagasságba emelte a törpét. Most, hogy így közelebbről is látta, Anita jobban szemügyre vehette arcát elborító szürke szakállát, kerek, kikandikáló fogait és kancsal szemeit.

Dipper a homlokára csapott.

- Jé, nicsak, ez Shmebulock! - kiáltotta.

A törpe nevét hallva izgatottan fészkelődött a hálóban. Anita kérdőn pillantott Dipperre.

- Shmebulock? - visszhangozta felvont szemöldökkel.

- Shmebulock - erősítette meg Dipper.

- Shmebulock! - kiáltotta sértődötten a törpe is.

Mind a ketten a hálóban ficánkoló lényre néztek.

- Hát, vele nem megyünk túl sokra - vonta meg a vállát Dipper.

- Miért nem?

- Csak a nevét tudja kimondani - válaszolta Dipper. - Fölösleges kérdezgetned őt. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy miért akarta kivonni a nektárt.

- Shmebulock! - válaszolta karjait összefonva a törpe, és durcásan elfordította Dippertől a fejét.

Dipper vállat vont.

- Lényegtelen. Csak a minta kell nekem, onnan már Ford bácsival is megoldjuk. Még szerencse, hogy elvezettél minket a virághoz, nem igaz, Shmebulock?

- Shmebulock! - A törpe duzzogva kinyújtotta Dipperre a nyelvét.

Dipper előhalászott egy fiolát a táskája mélyéről. Anita kíváncsi volt, hogy mi egyebet pakolhatott még bele.

A srác Anita kezébe nyomta a hálót benne a morcos Shmebulockkal. Míg Dipper szakavatott mozdulatokkal kinyerte a növényből az átlátszó folyadékot, addig Anita próbált elbeszélgetni a törpével, ám nem túl sok sikerrel. Úgy tűnt, hogy tényleg nem mond ki más szót a nevén kívül, így a csevegésük meglehetősen egyoldalúra sikerült. Anita életében először nem élvezte, hogy kérdezgethet valakit.

A nap első sugarai pont akkor értek a két fiatalra, mikor Dipper felegyenesedve bedugaszolta a fiolát. Diadalmas mosoly terült szét az arcán, és hagyta, hogy az üvegcsén megcsillanjon a napfény.

- Látod, pont időben érkeztünk. Ha átlátszó marad a nedv, akkor még használható - magyarázta Anitának. A sűrű, színtelen folyadékkal teli fiolán vidáman táncolt a napsugár.

- Na és mi legyen Shmebulockkal? - firtatta Anita.

- Engedjük el. Most már nyugodtan csapolhatja tovább. A növény nedve egy hónap múlva válik újra kinyerhetővé, addig fölösleges magunknál tartanunk.

Így hát Anita eloldozta a háló száját, és nézte, ahogy Shmebulock négykézláb rohanva eltűnik a fák biztonságot nyújtó árnyékai közt.

- Majd akkor utánajárok, hogy minek is kellett neki a nektár - súgta oda Anitának Dipper.

Lassan ballagtak tovább az erdőben. Anita zsebre tett kézzel figyelte az éledező erdőt: hallgatta a madarak csivitelését, és figyelte, ahogyan a felkelő nap bearanyozza a fák lombját. Dipper a naplója lapjait pörgette, ügyet sem vetve a természet szépségeire.

A továbbiakban Anita inkább mondta volna magát kíváncsi szemlélőnek, mint segítőkész partnernek. Habár mindig felajánlotta a segítségét, azt ő is belátta, hogy nem túl sok munkát tudott volna átvállalni a fiú helyett. Shmebulock megjelenése volt a legizgalmasabb, amit Dipper aznapra betervezett magának. A délelőtt további része néhány különösen mélyen fekvő, színes kristály kibányászásával és pár gomba tanulmányozásával telt. A nap korongja már magasan járt az égen, mikor is Anita hasa baljóslatúan megkordult.

- Éhes vagy? - kérdezte vigyorogva Dipper.

- Fogjuk rá - bólintott Anita. - Ma még egy falatot sem ettem.

- Én is tudnék enni - hagyta rá Dipper.

- Messze van innen a Kalyiba? - Anita úgy érezte, hogy menten lerohad a lába, ha meghallja, hogy egy órányira vannak tőle.

- Nem is tudom...Úgy egy órányira lehet talán - saccolta Dipper.

Remek.

- De ha gondolod, akkor már közelebb vagyunk Lusta Susanhez. Beugorhatunk oda is.

Anitának halvány lila gőze sem volt, hogy ki vagy mi az a Lusta Susan, de pillanatnyi állás szerint annyi információ éppen elég volt neki róla, hogy közel áll hozzájuk képest.

Illetve...

- Ott van kaja, igaz?

- Persze.

- Akkor nyomás.

***

Mint kiderült, Lusta Susan egy pufók, fél szemére vak, otthonkában járó, ápolatlan vénlány volt, egy alomnyi, nála még öregebb macskával. Anitát ez nem is nagyon érdekelte volna, csakhogy Lusta Susannek volt egy meglehetősen szerethető vonása: vezetett egy apró étterem-szerűséget, és Dipper szerint egészen ehető ételt adtak arrafelé.

Így Lusta Susan Anitának egy csapásra szimpatikussá vált.

Mint azt Dipper az odafelé tartó rövid út alatt elmesélte Anitának, kiderült, hogy az városlakók nagy része rendszeresen megfordult a helyen. Így mikor beléptek az étkezdébe, Anitának volt alkalma szemügyre venni a Gravity Fallsban élőket. Dipper a pénztár felé menet elsuttogott pár létfontosságú információt mindegyikőjükről:

- Ő ott Blubs seriff, mellette pedig a segédje, Durland. Eléggé szokásos felfogásuk van az igazságszolgáltatásról. Durland imádja a csengőket.

Vagy például:

- Az ott Robbie és Tambry. Képzeld csak, Mabel hozta össze őket még évekkel ezelőtt. Tambry azelőtt folyamatosan a telefonján molyolt, Robbie pedig... nos, ő Wendyvel volt együtt. De ez már régen történt...

- Nézd csak, az ott a polgármesterünk, Tyler. Régebben kicsit vékonyabb volt, mint most. Különben, érdekesen választják meg itt az emberek a polgármestert, Stan bácsi tudna róla mesélni.

- Ott van Toby is. Újságíró, de ezelőtt táncos akart lenni. Egyik sem megy neki valami túl fényesen.

- Azok ott pedig Candy és Grenda...várj, mi van? - Dipper hirtelen elhallgatott. - Azt hittem, hogy Mabellel szórakoznak a Kalyibában.

Anita odakapta a fejét. Ha Candy jelentéktelen külseje nem is, de Grenda férfiemberhez is túl nagy termete azonnal odavonzotta a tekintetét. A lányok egymás mellett ültek, bizonyára valakinek a társaságában mert a szemközt ülőnek sutyorogtak valamiről. Candy szemüvege hirtelen megakadt Anitán és a mellette álló Dipperen, mire rémesen feltűnően megbökte Grenda vállát. Grenda szeme elkerekedett, és dörmögve értesítette a szemben ülő valakit, míg nem valami diszkréten Anita és Dipper kettőse felé mutogatott.

A szemben ülő valaki nem más volt, mint Mabel. Vagyis, Anita majdnem biztos volt benne, merthogy a lány élénk szivárványszínben pompázó pulcsija kis híján kiégette Anita retináját.

- Hé, tesó! - kiáltotta az Anita mellett álló Dippernek Mabel.

Dipper megindult az asztaluk felé Anitával az oldalán.

- Sziasztok - köszönt Dipper félszegen Candynek és Grendának, mire ők csak idegesítően viháncoltak, és egyre csak Anitára és a srácra pillantgattak.

-Nyugi, lányok - fordult hátra Mabel, de ő is vigyorgott. Anita kíváncsi volt, hogy miben mesterkedhettek. Valami egyértelműen bűzlött itt.

Mabel negédes mosollyal az ajkain a bátyja felé fordult.

- Figyelj csak, bátyó, nincs kedved hozni nekünk egy kis palacsintát? Addig én beszélgetnék egy kicsit arról a romantikus regényről, amit tegnap olvastunk a pizsamapartin...

Dippert nem kellett sokáig nyaggatni - már a "romantikus regény" kifejezést hallva megszólalt benne a vészcsengő, és egy szó nélkül lőtt ki a pénztár felé. Anita sóvárogva nézett utána. Ha valóban arról a nyálas regényről akarnak vele beszélni, akkor sokkal szívesebben tartott volna Dipperrel.

Mabel, akárcsak az erdőben korábban a bátyja, Anitát a vállánál fogva erősen lerántotta maga mellé a padra.

- Aú - szisszent fel Anita, de Mabel rá sem hederített.

- Anita, hova mentetek Dipperrel? - kérdezte Mabel mindenféle bevezető mellőzésével.

Hát, Mabel nem az a kertelős típus, az már egyszer biztos. Anita vörös lett, akár a paradicsom. Zavartan vállat vont.

- Sehova - válaszolta. - Sétáltunk egyet, ennyi az egész.

A lányok somolyogva összepillantottak, és idegtépő vihorászásba kezdtek.

- Mi van már, miért kell így nevetni? - kérdezte idegesen Anita. Nagyon nem tetszett neki a viháncolásuk.

Candy és Grenda teli szájjal vigyorogva néztek rá.

- Csak nem szörnyvadászatra hívott? - kérdezte lélegzetvisszafojtva Mabel.

- Azt hiszem valami olyasmire. Habár, nem volt benne túl sok szörny, csak egy fura törpe - vonta meg a vállát Anita. - Na és?

A lányok majdnem felsikítottak örömükben.

- Ó te jó ég, Anita, Dipper beléd van zúgva! - ujjongott Mabel.

Anitában egy pillanatra megállt az ütő. Majd a lányok legnagyobb döbbenetére hangos nevetésben tört ki.

- Ez meg min nevet? - dörmögte Grenda.

- Különös emberi reakció - jegyezte meg magának Candy, és tudálékosan igazított egyet a szemüvegén.

Anita levegő után kapkodva lassacskán abbahagyta a kacagást. Rég nevetett már ilyen jót. Még hogy ő és Dipper?! Ugyan már, képtelenség!

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de butaságokat beszélsz, Mabel - jelentette ki, és habár igyekezett komolyra venni a figurát, a szája sarkában még ott bujkált a mosoly.

- Már mégis miért lenne ez butaság? - Mabel keresztbe fonta a karjait a mellén, és kissé megsértetten pillantott rá Anitára. A lány hirtelen elszégyellte magát az előbbi viselkedése miatt, és elhatározta, hogy többet nem neveti ki őt.

- Tudod, alig egy napja ismerjük egymást - Anitának pont olyan érzése támadt, mintha egy óvodáshoz beszélne. - Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt egy ember beleszeressen valakibe.

- Nem hallottál még a szerelemről első látásra? - makacskodott Mabel.

Anita hitetlenkedő félmosolyra húzta ajkait.

- Mabel, mikor először találkoztunk, megkértem, hogy tegyen odébb egy disznót az utasülésről. Nem hinném, hogy ez a mondat ellenállhatatlanul vonzónak hatna bárkinek is a szemében.

Mabel úgy tűnt, felhagyott a duzzogással, mert feljebb tornázta magát az ülésén, és csak legyintett egyet.

- Ugyan, Dipperből simán kinézem. Fura fiú. Ráadásul rém szerencsétlen is. Sosem egy súlycsoportból való lányt nézi ki magának...

Anitának hirtelen elszállt a jó kedve. Értetlenkedve rázta a fejét, és a háta mögé pillantott. Fellélegezve vette tudomásul, hogy Dipper még mindig a pult előtti sorban áll. Visszafordult Mabel felé.

- Akkor is, Mabel, ebben nincs semmi logika. Egyszerűen nincs valószínűsége.

Mabel győzedelmesen az asztalra csapott.

- Dehogyisnem! Látod, pont ugyanolyan buta kifejezéseket használsz!

- Mint a...logika?

Mabel pont úgy bólogatott, mint aki perdöntő bizonyíték birtokában van. Anita majdnem elnevette magát, de még időben lecsillapodott. Mabel egy fikarcnyit sem vett vissza az elképzeléseiből:

- Na látod! Ki más említené meg a logikát, ha szerelemről van szó? Tökéletesen összeilletek! Ráadásul Dipper csak azokat hívja el szörnyvadászatra akiket kedvel.

Anita zavartan köhécselt.

- Nem is tudom, Mabel... Kedvelem Dippert, de nem úgy. És biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is így van. Tudod, az ember megérzi az ilyesmit.

Mabel könnyedén felkacagott, és mosolyogva megingatta a fejét.

- Szegény-szegény Anita! - Mabel játékosan megpöckölte Anita orrát. A lány szóhoz sem jutott a meglepetéstől. - Pont azért segítek neked, mert egyikőtök sem érzi meg az ilyesmit.

Erre a csodálatos végszóra termett ott Dipper, kezén egy tálcányi, frissen készült palacsintával. Óvatosan lerakta a tálcát az asztal közepére, és ő maga lehuppant a túlsó oldalon Candy mellé.

- Egyetek, lányok - indítványozta, és maga elé húzott egyet a csábítóan gőzölgő palacsinták közül. Majd hozzáfűzte: - Egyél te is, Anita. Lusta Susan csinálja a legjobb palacsintákat a városban.

- Van itt más palacsintázó is? - kérdezte mély hangján Grenda. Candy mellette lassan megvonta a vállát.

Akár adtak máshol palacsintát Gravity Fallsban, akár nem, Anitát nem nagyon izgatta. A palacsinta isteni finom volt.

Miközben evett, az ikrek és a lányok történetekkel és viccekkel szórakoztatták őt. Mabel elmesélte, hogy Dipper hogyan próbálta újraéleszteni a habfiú barátját (mind ezt képekkel illusztrálva - Anita majdnem megfulladt a nevetéstől), mire bosszúból Dipper, testvére szavába vágva elújságolta Anitának, hogy egyszer Mabel egy csapatnyi törpével ment randevúra. Ekkor került elő a levélfújós történet is, amit Mabel szívesen (és kissé kiszínezve) el is mesélt a lánynak.

Anita remekül érezte magát a társaságukban, és azt kívánta, bár soha ne lenne vége annak az egy hétnek, amit itt tölthet. Ám, ki tudja, miért, de abban a meghitt pillanatban valamiért az az érzés nyilallt belé, hogy ehhez a jó hangulathoz ne nagyon szokjon hozzá.

Fogalma sem volt róla, hogy nemsokára csak Lusta Susan palacsintája lesz az egyetlen biztos pont az életében.