Csalódott dörrenéssel záródott be mögötte a Kalyiba ajtaja. Anita zsebre vágta a megrongálódott időgépet, és idegesen felsóhajtott. Mind két kezét a pulóvere zsebében nyugtatva elindult az ösvényen, Bill kastélya felé, és egyre csak töprengett.

Dühös volt, és kétségtelenül idegesítette, hogy Ford nem elég erős hozzá, hogy belássa, hogy nem tudja a megoldást, és helyette inkább kijelenti, hogy nincs is kiút. Anita felhorkant, és megcsóválta a fejét, amitől vörös tincsei az arcába hullottak. Nincs olyan helyzet, ahol ne lenne megoldás. Véget lehet vetni a káosznak, és Dipper is kiszabadítható... nos, valahogyan.

Az a kellemetlen érzés öntötte el, hogy hajszálnyira van a megoldástól, de az csak nem akar felbukkanni előtte. 

Elgondolkodva, fejét lehajtva sétált az ösvényen, és egy útjába kerülő, apró kavicsot kezdett rugdosni. Rövid idő után azonban idegesítette az úton végigszánkázó kavics éles koppanása, amit a rugdosással keltett, így inkább felhagyott vele. Szerette a csöndet - úgy jobban tudott gondolkodni.

Fogalma sem volt, hogy mit vár tőle Dipper, és hogy mégis hogyan fogja kiszabadítani őt - már ha még életben van. Nagyot nyelve gondolt arra a pillanatra, mikor bevágta a Kalyiba ajtaját maga mögött. Ezzel egyértelműen megszegte az alkut - mikor faképnél hagyta Billt, csak abban reménykedett, hogy Ford segítségével véget tudott volna vetni a káosznak, még mielőtt Bill a felbontott alkujuk fejében bántja Dippert.

Csakhogy Ford nem segített neki, és így egyedül állt az őrület kellős közepén, egy nagy valószínűséggel használhatatlan időgéppel a zsebében.

Anita mély levegőt vett, és azt kívánta, bár elfelejthetné ezt az egész képtelen helyzetet, és visszarepülhetne arra a hétfőre, amikor minden elkezdődött...

- Lám, lám, lám...

A hang olyan csöndes, olyan higgadt volt, mintha csak a szél súgta volna, ám Anita ereiben mégis egy csapásra megfagyott a vér. Ujjai megmerevedtek az időgépen a zsebében, és dermedten hallgatta az oly ismerős, gúnyos hang fuvolázását a háta mögül:

- Csak nem az én kis társamat látom..? Ó, várjunk csak, nem is! Hiszen ő elárult engem... így már nem is lehetünk partnerek, nem igaz? 

Anita habár kővé dermedt attól a hangtól, de arra kényszerítette magát, hogy ne rendüljön meg, és szembenézzen a tulajdonosával. Ám amint lassan körbefordult, azt kívánta, bár ne tette volna.

Ugyanazzal a rakoncátlan, szőke hajkoronával, a napbarnított arccal, a nyúlánk alakkal, és az izzó, aranyszín szemmel találkozott, amikor megfordult, és szembenézett Bill Cipherrel. De nem ez volt az, amitől földbe gyökerezett a lába. 

Ugyanis a démon nem volt egyedül.

Anitában milliónyi érzelem kavargott, mikor zöld szemei találkoztak azzal a mogyoróbarna szempárral, ami egész végig tartotta benne a lelket. Anita mélységes döbbenettel nézett Dipperre, kócos hajára, holtsápadt arcára, és csodálattal csillogó szemeibe. A fiú kezei hátra voltak bilincselve, és a testét egy sejtelmes, kék fényhártya burkolta körül, ami kissé a levegőbe emelte őt. A démon jobb tenyere nyitva volt, amiből Anita kitalálta, hogy Bill ereje tartja a levegőben Dipper ernyedt testét. Annak ellenére, hogy egy burokban lebegett, Dipper határozottan látott és hallott mindent. Legalább is, az arcára írt döbbenet, amivel nézett Anitára, erre engedett következtetni.

Bill gúnyosan és egyben bosszúsan vigyorgott Anitát nézve, aki csak úgy tátogott, akár egy hal.

- Ő... ő meg mit... mit... - dadogta volna a kérdést, habár pontosan tudta rá a választ.

- Ó, hogy a kis lovagod mit keres itt? - szakította félbe Bill Anita dadogását, majd egy becsmérlő pillantást vetett a közvetlenül mellette lebegő Dipperre. - Nos, kislány, ezt meglehetősen egyszerű kitalálni.

- Miért hoztad őt ide, Bill? - rebegte Anita.

Bill félrebillentette a fejét, ám ez az ártatlan mozdulat tökéletesen ellentmondott lángoló arany íriszének.

- Igazán megerőltethetnéd magad egy kicsit... ha már értem nem, legalább Fenyőfáért megtehetnéd. 

Anita elhűlve meredt Dipperre. A fiú szótlanul lebegett a kék burokban.

- Nem értem, hogy miről beszélsz...

- Jaj, kicsi lány... - Bill lassú léptekkel Anita felé sétált, és intésére a kék burok Dipperrel a belsejében követte őt a levegőben suhanva. A szőke démon Anita elé érve megállt, és tekintete elkalandozott a vörös tincsein, majd megcsóválta fejét. - Még ha a gondolataiba most nem is látok bele, de biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod, hogy miről is beszélek. Sokkal okosabb vagy, mint amilyennek látszol.

Anita nem reagált. Csak a fák között elillanó szellő fütyült mellette.

- Elárultál - súgta gyűlölködve Bill. - Becsaptál. Megszegted az alkunk. És pontosan tudod, hogy miben állapodtunk meg, kislány - Bill megvető pillantást vetett Dipperre. - Nagy kár, hogy a hűségedért csak egy hitvány halandó biztonsága volt a tét... de a haláltusája minden percét garantáltan ki fogom élvezni.

Bill az édes bosszú ízére betegesen elvigyorodott, mire Anita holtsápadt lett.

- Miféle alku? Anita, miről beszél? - Dipper hangja kétségbeejtően gyenge és rekedtes volt, mint aki hosszú kómából ébredt volna fel.

Anita hol Bill, hol pedig Dipper szemére kapta a tekintetét, és tiszta szívéből kívánta, hogy bár sose jött volna Gravity Fallsba...

És ekkor a megoldás súlyos kőkalapácsként vágta mellbe, amitől elakadt a lélegzete. Anitának elkerekedett a szeme. Ezernyi érzés kavargott benne, ahogyan ujjai szorosabban ráfonódtak a zsebében csendesen megbúvó mérőszalagra. Kockázatos ötlet volt, mit kockázatos, egyenesen őrültség... 

De meg fogja tenni. Már akkor tudta, hogy meg fogja tenni, amikor a képtelen ötlet villanykörteként kigyulladt az agyában.

Nem csak, hogy meg fogja tenni - de magával rántja az őrületbe az okozóját is.

Egy pillanat alatt végiggondolt mindent, de nem talált ennél jobb megoldást. Talán Fordnak igaza is volt. Nincs is tökéletesen jó megoldás. Egy őrült világban őrült döntések születnek...

Anita egy utolsó, szívből jövő, bocsánatkérő pillantást vetett Dipperre. Micsoda kár, hogy soha többé nem mondhatja már meg neki, hogy mit miért tett, hogy mennyire sajnálja... és hogy valójában mennyire szereti őt.

A lelke apró darabokra töredezett, de végül irdatlan erőfeszítés árán elvette a tekintetét Dipper arcáról, és Bill arany szemébe nézett. A démon tekintete továbbra is izzott a haragtól.

Gyerünk, Anita, gondolta a lány. Ez az egy dobásod van. Ne szúrd el.

Anita mély levegőt vett, és elkezdve a színészkedést, értetlenkedve nézett Bill napbarnított arcára.

- Én komolyan nem tudom, hogy miről beszélsz, Cipher - közölte színtelen hangon, ám mégis roppant magabiztosan.

Olyannyira hihetően hangzott, hogy hatására Bill mintha kicsit kizökkent volna a szerepéből, és megrökönyödve nézett a lányra. Anita, nem várva a válaszára, kíméletlenül folytatta, gondosan kiejtve minden egyes szót:

- Csak azt tettem, amire kértél. Nem szegtem meg semmiféle alkut.

- Otthagytál a Kalyiba előtt, kölyök - vágott a szavába indulatosan Bill. - Nem tetted meg, amit mondtam. Nem semmisítetted meg a pajzsot, és így nem kaphattam meg, amit akartam - hát viseld a következményeket.

- Az egyenletet akartad, nem? - kérdezte Anita, majd mélyet sóhajtott. Közben még véletlenül sem vette le a tekintetét Billről, és egy pillanatra sem nézett Dipperre. Felvillanó smaragdszemeit a démonéba fúrva így szólt: - Hát megvan, amit akartál, Bill Cipher. Én megszereztem neked az egyenletet Fordtól.

Anitának a szeme se rebbent a hazugságtól. Csak abban reménykedett, hogy véletlenül nem suhan Dipperre a pillantása, mert tudta, hogy akkor menten összeomlik.

Ám nem kellett odanéznie ahhoz, hogy összeszoruljon a szíve. 

- Hogy micsoda? - Anitának egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogyan kihallotta Dipper gyenge hangjából a felháborodást, és hatására belül szép lassan emészteni kezdte a bűntudat. 

- Ne játszadozz velem, kölyök! - figyelmeztette őt sötéten Bill. - Ha átversz, nem én bánom meg, hanem a kis hódolód...

- Miről beszél? Mi ez az egész, Anita?

Anita nem nézett rá, de érezte, ahogyan Dippert egyre jobban elönti a pánik. Ó, bárcsak a tudatára adhatná, hogy mire készül, és hogy valójában mennyire gyűlöli Billt... vagyis... nos, hát...

Anita megmakacsolta magát, de mindhiába. Az az arany szem egyenesen lángba borította őt...

- Nem hazudok, Bill - hazudta Anita. - Félreérted. Megszereztem az egyenletet Fordtól. A kabátja zsebében tartott egy könyvecskét, és abban volt leírva...

Anita folytatta volna, de nem számolt egy leláncolt fiú csalódott kiáltásaival.

- Nem! Nem, nem, nem! - üvöltötte Dipper. - Ez egyszerűen nem lehet igaz! Anita, kérlek, mondd, hogy ez nem igaz!

- Azért tettem, hogy büszke legyél rám, Bill - suttogta elfúló hangon Anita, ügyet se vetve Dipperre. - Betörtem Fordhoz, és megszereztem az egyenletet... csakis neked.

Dipper ki akarta rántani hátrabilincselt kezeit a béklyóiból, de hiába vonaglott, hiába rángatózott, semmi nem használt. A láncok kitartottak.

Bill pedig csak állt, némán, szokatlanul nyugodtan, és finoman oldalra döntött fejjel, szőke tincsei között szemlélte a lányt, mint a bábjából kikelt pillangót.

Anita egyedül Bill arany szemébe nézett, és igyekezett kizárni Dipper magyarázatért esedező hangját, de hát szörnyen nehéz volt abszolút közönyösnek mutatkozni, miközben a fiú kiáltásai apró darabokra cincálták a maradék lelkiismeretességét is.

Csakis érte teszi. Érte és a városért. Úgy hajtogatta ezt a fejében, mintha valami mantrát memorizálna.

Dipperért és a városért.

- Nem jegyeztem meg az egyenletet, mert Ford majdnem rajtakapott, ahogyan olvastam a könyvét - Anita halkan beszélt, és egy pillanatra sem vette le a szemét Billről.

Dipperért és a városért.

 - De itt van a fejemben, Bill. Láttam. Ha beengedlek az agyamba, akkor megkeresheted az emlékét. És akkor miénk lesz az egész dimenzió...

- Anita, kérlek! Mondd, hogy ez csak valami trükk! - Dipper már szinte sírt a tehetetlenségtől. 

Dipperért és a városért.

- Anita, te nem lehetsz komolyan vele! Ez nem lehet igaz! Kérlek, szólj már hozzám!

Dipper kétségbeesetten cibálta a háta mögött összekulcsolt kezeit, és üvöltve tépte a láncokat.

Bill azonban nem szólt egy szót sem, csak állt ott, némán, akár egy kőszobor, és mindössze kérdő tekintettel mustrálta a lány arcát. Anita kiolvasta a szeméből, hogy azon tanakodik, hogy vajon ebből mennyi lehet az igazság.

- Szóval így állunk... - szólalt meg végül halkan.

- Anita, kérlek! Mondj már valamit!

Anita összeszorított ajkakkal figyelte, ahogyan Bill ellép Dipper kék burka mellől, tesz egy apró lépést felé, és parázsló tekintetét folyamatosan rajta tartja.

- Ez nagyon megható mese, kölyök. Valóban, roppant megható... - Bill megcsóválta a fejét, és szinte sajnálkozva felsóhajtott. - De sajnos nem hangzik eléggé őszintén.

Anita bátran állta az izzó, arany tekintetet. Hevesen dobogó szívvel fúrta bele tekintetét Bill szemébe, és nem rendült meg egy pillanatra sem, habár belül zokogott Dipper kétségbeesett kiáltásait hallgatva:

- Legalább csak nézz rám, Anita! Kérlek, csak egy pillanatra nézz rám!

De Anita rá se hederített. Bill szintúgy ügyet sem vetett Dipperre, inkább megnyalta az ajkait, és habár suttogva szólalt meg, mégis csontig hatolóan hideg volt a hangja, és határozott:

- Mondd csak, miért is hinnék én neked, hm? Honnan tudjam, hogy ez nem valami ócska trükk?

Bill először hátrapillantott a bilincseiből kiszabadulni készülő Dipperre, majd tekintetét visszakapta Anita smaragdzöld szemeire. Bill teste megfeszült, és arany szeme minden eddiginél erősebben izzott fel. 

- Miért gondoljam úgy, hogy nem Fenyőfának segítesz? 

- Anita, kérlek..!

- Miért kéne megbíznom benned?

- Kérlek, csak nézz rám..!

- Mondd, miért kéne elhinnem, hogy az én oldalamon állsz? - suttogta Bill. 

Anita minden porcikáját jeges borzongás futotta át a halk, búgó hangtól, s tekintetétől az egész teste lángba borult. 

És addig őrlődött tűz és jég között, míg a végén már nem bírta tovább.

Anita határozottan Bill felé nyúlt, és sosem látott magabiztossággal rántotta maga felé a démont a gallérjánál fogva, majd az arcát az övéhez húzva egy pillanatra elkapta Bill megdöbbent pillantását, s végül ezzel mit sem törődve határozottan és mégis oly egyszerűen a szájára tapasztotta ajkait. 

Lehunyt szemmel adta át magát az égető tűznek, és kiverte a jéghideg veríték. Másodszorra csókolt meg valakit életében, de ez a csók annyira különbözött az elsőtől. Hevesebb volt, gyorsabb, vadabb, és sokkal érzékibb. Anita erősen tartotta Billt a gallérjánál fogva, és nem eresztette volna el semmiért sem. Érezte, ahogyan Bill lassan elvigyorodik, s míg csókolta őt, keze szenvedélyesen beletúrt Anita rövid tincseibe, és a másikkal a derekánál fogva húzta oda őt magához, és pillanatról pillanatra hevesebben csókolta őt, átvéve az irányítást. Anita elernyedt Bill karjaiban, de a démon olyan erővel tartotta őt, mint még soha. Egymásba gabalyodva, és lángba borulva álltak az erdőben, a fenyőfák között, bőrüket égette a forró nap. 

S eljött a pillanat, mikor már a fák sem álltak körülöttük, a szél sem zúgott, és az egész világ körülöttük egyetlen másodperc alatt lángra lobbant, és hamuvá porladt szét, s nem hagyott mást maga után, csak őrjítő káoszt Anita fejében, és még hatalmasabb zűrzavart a szívében...

A pillanat azonban elmúlt.

Mikor Anita égővörös arccal elhúzódott tőle, nem merte kinyitni a szemeit. A pulzusszáma az egekben volt, haja tincsenként szétzilálva állt összevissza, és képtelen lett volna bevallani magának, hogy ez a csók sokkal, de sokkal többet jelenthetett számára, mint egy sebtében összetákolt terv aprócska részletét, vagy mint egy hazug bizonyítékot a hűsége megerősítésére...

Érezte, ahogyan néhány ujj finoman felemeli az állát, és végül az akarata felülkerekedett a félelmén. Lassan felnyitotta a szemeit, hogy vágyakozó tekintete találkozhasson az arany írisszel.

- Tudod - súgta neki Bill -, be kell vallanom, valami fergeteges az indokló technikád... partner.

Anita csak még vörösebb lett, mire a démon hófehér fogakkal elvigyorodott, és ajkába harapva, félig lehunyt szemmel nézett rá.

Anita azonban már egyáltalán nem vele törődött. 

Dipper immár nem kiabált. Már nem üvöltött, és nem fészkelődött a bilincsei között. Csak lebegett a kék burokban, némán, megalázottan, mélységes döbbenettel az arcán. Szemei halottak voltak, tartása túl élettelen. Annyira csöndes volt, annyira elhanyagolható, olyan sebezhető... annyira törékeny. S mégis, Anita úgy érezte, mintha valami nyers, elfojtott erő pislákolna benne, ám ezt nem a bosszú hajtotta, és nem Bill ellen szólt.

Hanem ellene. 

Anita nem akart többet ránézni. Nem akart még nagyobb csalódást okozni neki, és még jobban porig romolni az érzéseit. Ami azt illeti, nem csak a fiú érzéseit féltette annyira...

Ó, bár elmagyarázhatná neki, hogy mindezt csak őérte és a városért teszi..!

Így hát Anita egy pillantást sem vetett az összetört fiú felé, csak pipacspiros orcával figyelte Bill önelégült arckifejezését, amint immár leplezetlenül vigyorogva tartja őt a derekánál.

Ám döbbenten konstatálta, hogy Bill szemébe sem akart már nézni. Túl sok bizonytalanság jutott már ki neki erre az egy napra. Anita szét volt esve, lelke két részre szakadt, és már azt sem tudta, hogy ki iránt vonzódik igazán...

Éppen ezért volt itt az ideje véget vetni ennek a szenvedésnek, egyszer és mindenkorra. Jobb is lesz ez így... legalább megkíméli magát a döntéstől.

- Akkor, áll az alku, Cipher? - kérdezte halkan, és óvatosan felpillantott a démonra.

Bill felnevetett, és mélázva Anita füle mögé tűrte egy rövid tincsét. Vigyorogva szemlélte a lány arcát, és birtokló tekintete álcázatlanul söpört rajta végig. Arany szeme felvillant, és édesen felsóhajtott.

- Életemben először fordul elő velem, hogy nem én teszem fel ezt a kérdést valakinek... - Bill szinte már büszkén felvillanó szemmel figyelte Anita kifejezéstelen arcát. - Tudod, kislány, mi átkozottul remek páros leszünk. A manipuláció mesterei, a káosz elhozói. Az egész világ urai. Megállíthatatlanok leszünk így... Mi ketten.

Anita megborzongott, de remekül palástolta az érzelmeit. Sóhajtva kinyújtotta a démonnak a tenyerét, kézfogásra várva, mire Bill elnevette magát.

- Tudtam én, hogy végül az enyém leszel...

Azzal Bill derűsen belecsapott Anita tenyerébe, és szemét a lányéba fúrva kezet fogott vele. Csuklójukat körbefűzték a kék lángok.

Bill egy pillanat alatt elengedte a lány kezét, és ellépett tőle. Majd egy arany villanás kíséretében az erdő egy csapásra elszürkült a démon körül, akárcsak Anita álmaiban. Anita döbbenten figyelte, ahogyan Bill emberi teste kővé fagy, s nézte, ahogyan a démon maga egy fürge mozdulattal egyszerűen kilendül a földi testéből, majd mohón összedörzsölte a tenyerét, és tébolyodottan kacagva, mámorosan lehunyt szemekkel Anita felé suhant...

...aki a másodperc töredéke alatt kapta ki a zsebéből a mérőszalagot, a gombot nyomva tartva egy erős mozdulattal kirántotta a pöcköt a helyéről, pont úgy, ahogyan Mabel mutatta neki. A szalagot egészen addig húzta, amíg az Egy hét felirat meg nem jelent rajta, készen arra, hogy elengedje, és hogy megfossza magát az összes, ez alatt az egy hét alatt átélt emlékeitől - vagy hogy a halál torkába vesse magát. Attól függött, hogy Ford melyik feltételezése lesz helytálló.

Másképp nem ránthatja magával Billt - csak ha ő maga is visszautazik, egészen addig a végzetes buszútig, amikor minden elkezdődött... bár ne kéne minden mást elfelednie, ami ez alatt az egy hét alatt történt vele! 

Erre a gondolatra Anita képtelen volt uralni az érzéseit, és nem állt ellen a kísértésnek. Felemelte a fejét, és Dipper máskor mogyoróbarna, ám most szürkévé fakult szemeibe nézett, még egyszer... s utoljára. Míg Bill kacagva, lehunyt szemekkel suhant felé, Anita szintén becsukta szemeit, és mindenét átadta magát az utolsó gondolatának, amire még pár pillanatig emlékezni fog, és ami mindenét átjárhatja addig, míg el nem engedi a szalagot, és végleg helyrehozza, amit művelt...

Sajnálom, Dipper. Bár tudhatnád, hogy mennyire...

S egy másodperccel azelőtt, hogy Bill az agyába került volna, az utolsó pillanatban, amikor még a tudatánál volt, Anita elengedte az ujjai közé csippentett szalagot, amit egy pillanat alatt húzott vissza magába a szétroncsolódott időgép.

Anita körül a szürkeség kéken felvillant, majd a teste lángok martalékává vált, és közben mintha lelassult volna az idő...

Ám már nem érzett semmit. Egyáltalán nem érzett semmit.

Nem hallotta, ahogyan Bill a fejében felüvölt, és tébolyodottan, őrjöngve keresi a kiutat.

Nem érezte, ahogyan az idő akadozva lelassul, és végül megáll.

Nem látta, ahogyan a megrongálódott időgép lángra lobban, majd a kezéből kihullva ripityára töredezik a földön.

És nem látta azt sem, ahogyan Dipper a pillanatba fagyva, Anita nevét kiáltva, felé nyújtott kézzel megdermedve áll az erdőben.

S Anita tudattalanul zuhant az örök, fekete feledésbe, mintha csak puha párnák közé hullana élettelen teste.

Úgy nyelte el őt a puha, meleg sötétség, mintha csak egy hosszú, végtelen álomba merült volna.

Mintha csak meghalt volna.