Egy ököl halk koppanása az ajtólapon. Zavaró, idegtépő várakozás. És még több néma csend.

Anita felvont szemöldökkel pillantott Mabelre, de a lány ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint ő maga. Anita újra bekopogott az aranyozott faajtón, ezúttal jóval erősebben, ám ez alkalommal sem járt sikerrel. Az ajtó szigorúan állt Anita előtt, mint egy áthatolhatatlan akadály. Anita megesküdött volna rá, hogy ugyanolyan gúnyosan hunyorog rá arany fémszemével, mint ahogyan egy roppant idegesítő illető is szokott...

Eltelt pár perc, de válasz továbbra sem érkezett. Anitában már az is felmerült, hogy senki sem hallja a kopogását az ajtó túloldalán.

- Biztos, hogy itt van bent? - kérdezte Anita Mabelhez fordulva. Mabel nagyot bólintott.

- Egyszerűen nem lehet máshol. Már az Abszurdgeddon kezdete óta ott ül bent, és állandóan robotol. Nem lehet, hogy pont most nincs a szobájában - Mabel elhallgatott, és egy barna tincsét csavargatva óvatosan puhatolózni kezdett: - De mondd csak, Anita, miért ilyen fontos megtalálnod Ford bácsit? Tudod, azt mondta, hogy ne nagyon zargassuk, és borzasztóan ideges tud lenni, ha valaki nem azt csinálja, amit kér...

- Mabel, van valamim, amivel megmenthetjük a várost. És csak a bácsikád tudja, hogy mi lehet az. Muszáj találkoznom vele - Anita nagyot nyelt, és felsóhajtott. - Muszáj megmentenem Dippert.

Mabelnek több se kellett. A testvére nevét hallva a bizonytalansága egy csapásra elillant, és határozottan bólintott.

- Állj hátrébb! - indítványozta, és könyökével előrefurakodott a liftben.

Anita készségesen utat engedett neki. Mabel zavartalanul, hangosan dörömbölni kezdett az ajtón, de úgy, hogy belerengett a falap, sőt, még a lift is megereszkedett alattuk egy kissé.

- Ford bácsi! Nyiss ajtót, de most azonnal! - üvöltötte Mabel ellentmondást nem tűrő hangon, és megállás nélkül ütötte öklével az ajtót, amit csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kopogtatásnak nevezni. Anita csak magában álmélkodott.

Ez úgy tűnt, végre hatott. Anita hallotta a közeledő lépteket, azután másodpercekkel később csikorogva kitárult az ajtó, és Ford bácsi dugta ki rajta ősz fejét. Habár a bácsi meglehetősen rosszul festett - a szemei alatt mélykék karikák sötétedtek, halálfejszerű arca beesett volt, ráadásul sokkal sápadtabb és koszosabb a szokásosnál - de Anita mégis úgy érezte, hogy látva Fordot a szívébe visszaköltözik a remény.

Megszorította a zsebében nyugvó, törött mérőszalagot, és mivel Bill pusztulására valamiért nem igazán szeretett gondolni, így inkább Dipper arcát képzelte maga elé, a kék rácsok nélkül. Hamarosan mindent jóvá tehet...

Ford elég zsémbesnek tűnt, és amint kinyílt az ajtó, nyomban ráripakodott Mabelre:

- Mabel, százszor megmondtam, hogy senki sem zavarhat! Nem hallottad, amit... - Ford szava elakadt, amikor tekintete Anitára suhant. Elkerekedett szemekkel bámult a lányra, mint holmi jelenésre.

Anita zavartan intett neki.

- Üdv, Mr. Pines! 

Ford egy-két másodpercig még leplezetlen csodálattal meredt a lányra, majd megköszörülte a torkát, és lassan kinyögte:

- Csak... Ford.

Anitának fogalma sem volt, hogy Ford haragos vagy csak szimplán meglepett. Képtelen volt leolvasni az érzelmeket az arcáról, talán azért, mert túlságosan is sokféle dúlt benne. Anitának hirtelen eszébe jutott, amit Bill mondott neki alig pár órával ezelőtt:

"Tudta, hogy a fejedben ragadtam, így magától értetődő, hogy csak a te segítségeddel szabadulhattam ki. Ráadásul úgy gondolhatja, hogy valószínűleg elrabolhattad Fenyőfát is, hiszen eltelt huszonnégy óra, és se híre, se hamva... Összegezve, nem hinném, hogy tárt karokkal fogadnának a Kalyibában, kölyök."

Anita hűen remélte, hogy nem Billnek volt igaza. Ám Ford bácsi szótlanságát és csodálattal teli tekintetét figyelve már lassan ő is kezdett hajlani a démon elképzelései felé.

Már éppen megszakította volna a kínos csöndet, és nyitotta a száját, hogy magyarázkodásba fogjon, de Mabel megelőzte őt:

- Ford bácsi, Anita azt mondja, hogy tudja, hogyan lehetne véget vetni a káosznak - közölte Mabel. - Engedj be minket, és akkor elmond mindent.

Anita bólintott.

- Igen. Azt hiszem, nálam van, amivel meg... - Anita esetlenül elakadt a mondatban, de egy nagy levegővétel után magabiztosabban folytatta: - ... amivel megsemmisíthetjük Billt.

Ford csak félredöntött fejjel szemlélte Anitát, mintha azon töprengene, hogy hihet-e neki.

Ám végül Mabelre suhant a tekintete, és az arckifejezése egy kissé meglágyult.

- Hát jó. Gyertek - motyogta.

A lányok habozás nélkül beléptek a dolgozószobába. Anita más esetben biztosan álmélkodva odarohant volna minden egyes iratkupachoz, dossziéhoz és jegyzetekhez, amiket Ford felhalmozott az utóbbi napban, de jelenleg szorította őket az idő. Így hát csak a mérőszalagot markolva a zsebében a továbbra is feszült Fordhoz fordult.

- Azt hiszem, megvan a megoldás. Van valamim, amivel Dipper szerint le lehetne győzni Billt.

- Dipper? Miért, ő most hol van?

- Bill elfogta őt - tájékoztatta Mabel. - Ezért kéne minél előbb cselekedni...

Mabel pillantása Anitára suhant, aki feleszmélve bólintott.

- Ezt Dipper küldte magának, mikor megszöktem Billtől. Remélem, tudni fogja, hogy mi ez.

Azzal Anita mélyen beszívta a levegőt, és végre valahára óvatosan kiemelte a zsebéből a szélénél alaposan megrongálódott mérőszalagot, és a nyitott tenyerén tartotta Ford felé.

Azonban meglepetésére nem Ford volt az, aki elárulta neki, hogy miféle tárgyat is tart valójában a kezében.

- Jé, ez egy időgép! - csodálkozott Mabel. - Mondjuk, eléggé ramaty állapotban van, de egészen biztosan az. Még a homokóra-féle jel is ott van rajta.

- Egy micsoda? - Anita nem volt biztos benne, hogy jól hallotta. Habár már sok furcsaságot látott Gravity Fallsban, úgy tűnt, még mindig akadtak meglepetések a számára.

- Egy időgép. Tudod, az izé, amivel szabadon utazgathatsz az időben. Múltból a jövőbe, jövőből a jelenbe, és így tovább. Időgép - ismételte lassan Mabel, mintha csak egy oktondi óvodásnak magyarázná.

- Egy időgép? - hüledezett Anita, és Fordra pillantva megerősítést várt volna tőle, de Mabel nagybácsija csak üresen szemlélte a tenyerén tartott mérőszalagszerű tárgyat.

Mabel nagy komolyan bólintott, és egyre csak a mérőszalagot nézte.

- Ejha, ez nem semmi - füttyentett elismerően Mabel. - Fogalmam sincs, hogyan szerezhette meg Dipper. Utoljára akkor használtam ilyet, amikor még tizenkét évesek voltunk...

- Várj csak, te utaztál már az időben? Egy mérőszalaggal?

- Aha. Mit gondolsz, miért találtak több százados számológépet? - kuncogott Mabel. - Habár, azt már Blandin elintézte, de akkor is megtörtént... nos, valamelyik idősíkban.

Anita alig akart hinni a fülének.

- Ez komolyan egy időgép? Akkor ez tényleg működik? Hogyan kell használni? Milyen érzés az időutazás? És ki az a Blandin?  - hadarta Anita. Annyi de annyi kérdés öntötte el az agyát, hogy úgy érezte, menten szétrobban.

Mabel feje úgy járt, mint a bólogató kutyáké az autókban.

- Igen, komolyan működik. Majdnem el is terjesztettem az ötöst a pioneerok korában. Kár, hogy csak majdnem. Nagy durranás lett volna.

Anitának elkerekedett a szeme, és ámulattal forgatta a kezében a mérőszalagot... vagyis az időgépet. Hihetetlen, hogy a lehetőség, amiről egész kicsi kora óta ábrándozott, hogy választ találjon a múltnak a legnagyobb kérdéseire hirtelen ijesztő, ám ugyanakkor mégis elképesztő módon ott lapult egész végig a zsebében. Döbbenettel vegyes csodálattal nézte, csak nézte a megroncsolódott időgépet, ahogyan megcsillan rajta a dolgozólámpa sárgás fénye, és még mindig alig akart hinni a szemének.

Egy időgép! Ezzel képes bepillantást nyerni a jövőbe, megváltoztatni a jelent, hibákat helyrehozni a múltban...

Egy pillanat alatt állt össze neki a kép. A hirtelen felismerés villámként hasított az agyába, és megpördült körülötte a világ.

- A múlt - suttogta kővé dermedve a megvilágosultságtól.

- Mi? - értetlenkedett Mabel.

- Hát nem érted, Mabel? Dipper azt akarja, hogy visszamenjünk a múltba, hogy helyretegyük azt, ami történt! Ha megakadályozzuk Billt, nem lesz több káosz, nem lesz több raboskodás, és minden újra visszakerül a régi kerékvágásba!

Mabel elkerekedett szemekkel bámult Anitára, és a káosz óta először az ajkán megjelent az első, őszinte mosoly. 

- Akkor mire várunk még? - kiáltotta, és már nyúlt is az időgépért. - Nézd, ezt a szalagot kell majd kihúzni, és ezt a gombot lenyomni, aztán...

- Nem.

Ford hangját a legkevésbé sem lehetett volna hangosnak mondani, ám arra mégis elég volt, hogy megdermedjen a levegő. A hamvaiból főnixként föltámadó remény hirtelen úgy porladt el, mintha sosem létezett volna.

Anita kissé megütközött a hideg hangtól, de azután elmosolyodott:

- Ó, hát persze, először meg kell javítani! - csapott a homlokára Anita, és mosolyogva Ford felé fordult. - Biztosan ezért küldött ide Dipper, hogy...

- Azt mondtam, nem.

Anitának elakadt a szava, és Mabel is hasonlóképpen ledöbbenve meredt az őszes hajjal fedett koponyafejre, és a szigorúan parázsló szempárra.

- Ford bácsi... - kezdett volna bele Mabel, de Ford félbeszakította őt:

- Nem, Mabel. Nem ez a megoldás. Nincs is más megoldás.

Ford szavai elegendőek voltak ahhoz, hogy Anita önbizalma lassan lelohadjon. Anita idegesen mustrálta Ford arcát, és szépen lassan gyűltek benne az indulatok.

- Már miért ne volna ez jó megoldás? - kérdezte talán kissé túl szemrehányóan. Mabel mellette félénken összerezzent, de Ford ellenben csak még zaklatottabbnak tűnt.

- Talán megkérdőjelezed a döntésemet? - kérdezte vészjósló hangon.

- Nem, csak...

- Akkor egyszer tegyél szívességet, és ne üsd bele az orrodat olyan dologba, amit úgysem érthetsz meg! - vágta rá Ford dühösen. - Lehet, hogy túl sokat kérek tőled, de csak fogadd el, hogy ez nem jó megoldás. Mit gondolsz, menni fog?

Anitában egy csapásra felment a pumpa. Fordnak tökéletesen igaza volt: túl sokat kért tőle.

- Nem, nem fog menni - Anita hangjából pulzált az elfojtott düh. - Ezt Dipper küldte magának.

- Tudom.

- Az unokaöccse, akit éppen egy démon tart fogva.

- Anita... - szólt Mabel halkan. Szinte magán érezte Anita fortyogó magmaként égő, tehetetlen dühét.

De a lány ügyet sem vetett rá. Lávaként izzó tekintettel szemezett Forddal, és érezte, ahogy hamarosan kitörnek belőle az indulatai.

- Dipper azt mondta, maga tudja, hogy mi ez.

- És tudom is. Éppen ezért mondom, hogy nem...

- Akkor engedje meg, hogy használhassam! - Anita már olyan hangosan beszélt, hogy azt csak egy vékonyka hajszál választotta el a kiabálástól.

  - De nem fogod fel, hogy nem ez a megoldás?! - Ford már ténylegesen kiabált. Nyakán kidagadt egy lüktető ér, és a bácsi tébolyodottan beletúrt ősz hajába. - Nem érted? Bill még az első Abszurdgeddon idején átmenetileg megsemmisítette az Időbabát, és ez javíthatatlan szakadást okozott az egész tér-idő kontinuumban. Már egy hibátlan időgéppel is fennállnának az olyan problémák, mint az átmeneti amnézia, de ezzel a megrongálódott időgéppel súlyos memóriaveszteség, sőt, akár halál is járhat!

- Akkor miért nem javítja meg? 

- Ez egy csúcstechnológiai, a távoli jövőben legyártott, halálpontos és roppant kifinomult műszer. Egy ilyen mértékű károsodást képtelenség megjavítani a teljes újjáépítés nélkül, az pedig ebben a laborban, az eszközök és a technológia hiánya nélkül teljességgel lehetetlen.

Anita erre nem tudott mit visszavágni, és a beálló, pillanatnyi szünetet Ford indulatos érvelésre használta ki:

- Érted már? Nem lehet visszamenni a múltba, mert még ha valamilyen csoda folytán működne is az időgép, akkor nagy valószínűséggel Időbaba ideiglenes megsemmisülése miatt az időutazó mindent elfelejtene, ami az átutazott idő alatt történt vele, és fogalma sem lenne róla, hogy mi célból is utazott a múltba, sőt, emlékek hiányában fel se tűnne neki, hogy a múltba került! Más szóval tökéletesen értelmetlen lenne az időutazás, sőt, rosszabb esetben a műszaki hibák az időutazó halálát is eredményezhetik. Ez így nem működhet, borzasztóan kicsi a túlélési esély, és ha sikerülne is az utazás ezzel a hibás géppel, emlékek és így célok hiányában értelmetlen volna...

- Kell, hogy legyen valami megoldás! - kiáltotta Anita, már-már kétségbeesetten. - Muszáj visszamennünk a múltba, és megakadályozni, hogy...

- Jaj, de hát az időgép nem használható, miért nem fogod fel végre?! - Ford haragosan köpte Anita arcába a szavakat, és szinte már tépte a haját, akár egy őrült. - Nincs semmink, ami felhasználható volna Bill ellen! Már mindent próbáltam, de az egyetlen, ami végleg meg tudná semmisíteni őt, az a démonkör volna, de a megfelelő személyek jelenleg nincsenek mind a városban. Egyszerűen a jelenlegi állás szerint még lehetetlen véget vetni a káosznak!

Anita még sosem látta Fordot így kikelni magából. Mindig is azt képzelte, hogy Dipper nagybácsija maga a higgadtság, és az optimizmus, és álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ilyesmit hall tőle.

Csalódottan lenézett a használhatatlan időgépre a kezében, és akaratlanul is kibuggyant egy könnycsepp a szeme sarkából. Nem lehet, hogy így legyen vége! Pont egy karnyújtásnyira a céltól!

Anita ökölbe szorította a mérőszalagot, és könnyes szemmel felszegte a fejét.

- De ez nem lehet igaz! - Anita lenyelte a könnyeit, és határozottan, kiabálva folytatta: - Az unokaöccséről van szó! Dipperről van szó! Kell, hogy legyen valami megoldás! Építsen valami gépet, használjon valami szérumot, vagy utazzunk egy másik dimenzióba, vagy...

- Nem lehet. Már mindent próbáltam.

Anita haragtól villogó tekintettel nézett bele Ford tehetetlen, beletörődő szemeibe. Anitát rémesen felidegesítette a pesszimizmusa. Mégis hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen, ennyire ostoba, ennyire szűk látókörű, ennyire pipogya, korlátolt, tökkelütött, borúlátó vészmadár?!

- Biztosan van valami, amire még nem gondolt!

- Nem. Már mindent kipróbáltam - ismételte Ford. Anita úgy érezte, mintha csak egy ostoba robothoz beszélne, akibe ez az egy mondat lenne beprogramozva. Mellkasát égette a düh.

- Akkor építsen egy átjárót a múltba! Találjon ki valamit! A fenébe is, a saját unokaöccséről van szó, és még csak meg sem erőlteti magát! - Anita már szinte sírt a haragtól és a tehetetlenségtől. Nem ezért szökött meg Billtől és sodorta veszélybe Dipper életét az alkujuk megszegésével, hogy utána ne érjen el vele semmit!

Sosem hitte volna, hogy Ford tekintete képes épp olyan haragosan felizzani, mint Billé. Ford szeme valósággal villogott a haragtól, és a dühtől elakadó lélegzettel, paprikavörös arccal magaslott Anita fölé.

- Talán azelőtt kellett volna gondolnod erre, hogy kiengedted Billt a fejedből! - ripakodott rá a lányra. - Ha Dipper annyira fontos neked, akkor talán el kéne döntened végre, hogy kinek az oldalán állsz!

Anitát úgy vágta pofon ez a mondat, hogy majdnem hanyatt esett tőle. Mabel a szája elé kapta a kezét, és úgy kapkodta a tekintetét Anitáról Fordra majd Fordról Anitára, mintha csak egy pingpongmeccset nézne. Anitát még sosem törte össze ennyire semmi. Sem az, amikor Bill átverte őt, sem az, amikor Dipper azt vágta a fejéhez, hogy hazudott. Ez volt az utolsó csepp. 

Majd ő megmutatja, hogy milyen fából faragták. Majd megmutatja ennek az ostoba vénembernek, hogy kinek az oldalán áll! 

Dacosan, könnyes szemmel állta a nagybácsi szigorúan villogó tekintetét, és ha lehet, még jobban kihúzta magát. Nem azért verte át Billt és tervezgetett mindent, hogy mikor a célegyenesben áll, csak pocskondiázást kapjon!

- Hát jó - Anita hangja remegett a haragtól. Ökölbe szorította a mérőszalagot tartó kezét. - Nem tudom, hogy maga hogy van vele, de én nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy Dipper elrohadjon abban a ketrecben! Én csak segíteni szeretnék jóvá tenni a hibáimat, de látom, magának még az is nehezére esik, hogy egy támaszpontot adjon!

Anita erőszakkal lenyelte sós könnyeit, és összeszorított szájjal bólintott.

- Nem baj. Akkor majd megoldom én egyedül.

- De nem érted, hogy nem lehet...

- Nem lehet, nem lehet! Mást sem hajtogat egész végig! - Anita remegő kézzel gesztikulálva kiabált Forddal. - Én, ellentétben magával, tenni akarok valamit, nem csak spekulálni és egy szobában gubbasztani, míg odakint tombol a káosz! Nem hagyom, hogy Dipper meghaljon miattam! Még ha maga bele is törődött a halálába, én nem fogok!

- Fel akarod dühíteni Billt, hogy még jobban feldúlja a várost? Szánalmas, amit művelsz! - fröcsögte Ford.

- Szánalmas? Ezt hívja maga szánalmasnak? És akkor mit mond arra az öregemberre, aki egyedül ül a dolgozószobájában, és mindenkivel elhiteti, hogy a megoldáson dolgozik, de valójában gondolatban már az egész világot temeti, és az unokaöccsét is nyugodt szívvel engedné meghalni?

Ford szeme dühösen rángatózott, de állta Anita haragos tekintetét.

- Én igenis gondolkodom a megoldáson, csak nem cselekszem meggondolatlanul. Nem úgy, mint egyesek...

- Maga egyáltalán nem is cselekszik!

- Ha mártírhalált halsz, attól csak nevetségessé teszed magad! - mondta végül Ford.

- Én legalább teszek valamit! - kiáltotta Anita.

- Igen?! Ha öngyilkos akarsz lenni, akkor arra van az ajtó! - Ford haragosan az aranyozott ajtó mögött megbúvó liftre szegezte az ujját. Mabel szoborként állt ott a vita kellős közepén. A szobában szinte izzott a levegő.

Anita egy másodpercig csöndben maradt. Durván letörölte a könnycseppet a szeméből, és szipogva, haragosan kihúzta magát.

- Rendben! - kiáltotta Anita a csendbe, sírástól vöröslő szemmel. Majd még egyszer: - Rendben!

Csak úgy zengett tőle a szoba.

Azzal Anita utoljára, gyűlölködő tekintettel végigmérte Fordot, majd sarkon fordult, és beszállt a liftbe. Látta, hogy Mabel földbe gyökerezett lábbal bámult utána. Látta, hogy Ford haragtól izzó tekintettel mustrálja a tarkóját.

De senki nem állította meg őt.

Anita rácsapott a felszínre vezető gombra, és a liftajtó ártatlanul nyikorogva záródott be előtte. Lenézett a szétroncsolt időgépre, és erősen a markába szorította a mérőszalagot.

Majd ő cselekszik Ford helyett is. Megmutatja, hogy melyik oldalon áll.

Immár senki és semmi nem állíthatta meg őt.