Bill Cipher csak állt ott, mint egy magára hagyott gyerek, és finoman oldalra döntött fejjel figyelte, ahogyan Anita, a lány, akit a cinkosának hitt, egyszerűen becsapja a Kalyiba ajtaját maga mögött, és elillan a szeme elől, akár egy délibáb. Mint egy a számtalan, valóság keltette illúzióból. Úgy hullott ki az ujjai közül, mintha sosem lett volna igazán az övé.

Furcsa, hideg higgadtság öntötte el, mintha egy része tudta volna, hogy ennek be kellett következnie.

Majd egy különös érzés kerítette hatalmába, mintha a mellkasába jeges kést döftek volna. Elárulva érezte magát, fájdalom öntötte el, de korántsem olyan, mintha ténylegesen belédöfték volna azt a kést. Nem, ez valami egészen más volt.

Hogy is hívják ezt az emberek? Csalódottság..? Netalántán - valami más..?

Talán lehetséges volna, hogy...

Bill megvetően elhessegette a kicsinyes érzést, és morcosan karba fonta a kezeit.

Érzelmek! Micsoda marhaság mind! A démon megingatta szőke fejét, és felhorkant. Nem engedhet meg magának efféle luxust... végtére is, akkor épp olyan gyenge lenne, mint egy közönséges halandó.

Márpedig az lehetetlen volna. Pár rövid, vörös tincs, egy smaragd szempár, egy átkozottul kíváncsi és kalandvágyó természet, no meg egy csipetnyi pimasz engedetlenség... nos, ez így mind együtt egészen nyilvánvalóan nem elég, hogy kiforduljon önmagából, akármennyire is úgy tűnhet, hogy...

Bill egyre csak rázta a fejét, és igyekezett kiverni a fejéből ezeket az ostobaságokat. Sikeresen elfojtotta az... khm, érzéseit, és arany szemével tűnődve meredt a réz kilincsre. Egyre csak töprengett a következő lépésen. Határozottan sakkot adtak neki - ismét. Bill megpróbált lehiggadni, hogy tiszta fejjel gondolkozhasson, akármennyire is dühítette az érzés.

A távolban a fenséges káosz hangjai tomboltak, ám a Kalyiba körül az erdő zavaró nyugodtságot árasztott magából. Túl csöndes volt, túl idegesítő, túl normális... Bill felnézett a narancssárgán izzó égre és a kavargó, vérvörös fellegekre, és ez a látvány kissé megnyugtatta. Majd a Kalyiba ajtajára pillantott. Hitetlenkedve ingatta a fejét újra és újra.

Micsoda buta lány...!

Bill mély levegőt vett, elfordult a Kalyibától, majd lassan koppanó léptekkel elindult vissza azon az ösvényen, ahonnét alig pár perce még kézen fogva vezette azt a bizonyos buta halandót, akiről egy pillanatra elhitte, hogy... akiben egy pillanat erejéig mintha megbízott volna.

Micsoda buta álomdémon...

Bill Cipher lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel bandukolt a fölé magasló fenyőfák között egymagában, és szüntelenül gondolataiba mélyedve rugdosott egy útjába kerülő kavicsot, akár egy kisgyerek. Üveges szemekkel lökdöste a kavicsot a poros ösvényen, és egyre csak töprengett.

Az erdő mély csöndje halotti lepelként hullott rá. Rühellte a némaságot, így egyre zajosabban rugdosta tovább a picike követ, egy nagy adag salakot is a levegőbe röpítve vele. Idegesen kifújta a szemébe lógó, szőke tincseket, és zsebre dugott kézzel sétálgatott tovább, szüntelenül valami használható ötlet után kutatott az agyában.

Végül úgy tűnt, elhatározásra juthatott, mert felhagyott a kavics rugdosásával, és váratlanul megtorpant. Szőke hajába belekapott a nyári szellő.

- Nos, kislány - súgta maga elé halkan. -, most nagyon okosnak érzed magad, mi?

Csak a szél suttogta neki a választ, és csak a fenyőfák hallották, mit mond.

- Azt gondolod, nem vagy az enyém, igaz?

Bill felemelte tekintetét az ösvényről, és a távolba révedt, majd arany szeme felvillant. Kisfiús arcára újra visszatért a gúnyos vigyor. Csak éppenséggel sokkal veszélyesebb, sokkal eszelősebb mosoly volt ez, mint bármikor máskor.

- Ez esetben kénytelen leszek a végső lépéshez folyamodni - ha egyszer nem tartod be a játékszabályokat. Hiszen megalkudtunk...

Bill immár egy csöppet sem volt levert; hátravetett fejjel, tébolyodottan felkacagott, azzal egy aranyló villanás kíséretében egyszerűen felszívódott.

Csak az ösvényen csendesen pihenő kavics maradt utána.

***

Anita becsapta maga mögött az ajtót, hátrahagyva Billt, és dobogó szívvel meredt a Kalyiba előterébe.

Ám csak áthatolhatatlan feketeség fogadta. Sem aggódó emberek, sem elszánt, harcra kész arcok. Vajon hova tűnhetett mindenki?

Olyan sűrű volt a sötétség, hogy szinte vágni lehetett volna. Anita vakon kitapogatta a villanykapcsolót a falban, és reménykedve felkattintotta. Az nem működött.

Így hát a sötétségben tapogatózva, lassú léptekkel indult el a Kalyibában. A szeme apránként hozzászokott a sötétséghez, de ez éppen csak arra volt elég, hogy a padló előtte lévő szegletét nagyjából kivegye. Anita jobb kezével megszorította a mérőszalagot a pulóvere zsebében, és erőt merített belőle.

- Hahó? - szólalt fel Anita. Habár halkan beszélt, a hangja puskagolyóként hasította ketté a csöndet.

- Mabel? Wendy? Soos? Mr. Pines? Itt vannak?

De senki sem felelt.

Anita fülét hirtelen valamiféle kaparászás ütötte meg a háta mögül. Azonnal megpördült, hogy szembe kerüljön a zaj okozójával, de a sötétség jótékony lepelként fedte az illetőt, bárki is volt az.

Tip-top, tip-top. Ezúttal gyors, szaporán iszkoló léptek hallatszottak, azonban már a baljáról. Anita tágra nyitotta szemeit, remélve, hogy észrevehet valamit a léptek tulajdonosából, ám semmit sem látott a feketeségen kívül.

Tip-top, tip-top.

A léptek egyre közeledtek, és már több irányból is hallatszottak. Anita ide-oda kapkodta a fejét, és támadásra készen felemelte az öklét.

A léptek azonban hirtelen elhaltak. Kísérteties csönd telepedett a Kalyibára, amitől Anita ereiben megfagyott a vér. Olyasfajta csönd volt az, ami úgy feszült, akár egy szétpattanni készülő húr, amelyet bármelyik pillanatban felválthat valami, az előbbieknél is hangosabb zaj. Anita úgy érezte, mintha egy támadni készülő párduccal bújócskázna, ami mindjárt lecsap rá...

De semmi nem történt. Anita vett egy mély levegőt, és halkan újra megszólalt:

- Van itt valaki?

Ám nem érkezett válasz. Legalább is, a szó köznapi értelmében vett, hang útján terjedő válasz nem érkezett.

Ugyanis a következő pillanatban valami tompa tárgy csattant a homlokán, és érezte, ahogyan elmosódik előtte a feketeség. A lépések topogását és ezúttal néhány suttogó hangot is hallva összecsuklott.

Majd eszméletét vesztve terült el a Kalyiba padlóján, teljességgel kiszolgáltatva a támadóinak.

***

Mikor felpattantak a szemei, a legelső, amit észlelt, az volt, hogy végre lát is valamit.

A második a rémes fejfájás volt. Anita szisszenve nyúlt volna, hogy megtapogassa a púpot a feje búbján, ám a kezei nem mozdultak. Egy darabig azt hitte, hogy újra a kék láncokat találja a csuklóján, de mikor nagy nehezen hátrapillantott, csak egy hagyományos kötélcsomót látott kezei körül. A bokája hasonló módon volt összekötözve.

Kicsit fészkelődött, hogy belepillanthasson a pulóvere zsebébe. Anita szeme megkönnyebbülten akadt meg a zsebben pihenő, szétroncsolt mérőszalagon. Ha azt nem vették el tőle, akkor nem lehet nagy baj...

Anita igyekezte kihúzni a kötelek közül a csuklóit, ám azok szorosan tartották őt. Még egy darabig feszegette a béklyóit, majd siker hiányában feladta a próbálkozásait. Hátradöntötte a fejét, és lázasan töprengve kereste a kiutat. Rövid tincseit kifújta a szemeiből, hogy felmérje, milyen helyen is ébredt fel.

Roppant ismerős volt a terem, amelyben találta magát, csak éppen azt nem tudta, hogy hol is láthatta már korábban. Amennyire ki tudta venni a kevéske, vöröses fényben, ami egy lyukról szivárgott be a tetőről, néhány fémes géproncsot látott a terem túloldali falához döntve. Habár a roncsok gigantikusak voltak, mégis úgy hevertek ott, mint egy hajdani játék maradványai, amiket egy durcás gyerek vetett oda, miután megunta őket. Anitát a harmadik szinti folyosón lévő szétszerelt gépekre emlékeztette.

Ekkor döbbent rá, hogy nagy valószínűséggel valahol ott ébredhetett fel. Ahogyan egyre több ideig tanulmányozta a gépek roncsait, másodpercről másodpercre megingathatatlannabb lett számára a tény, hogy az alagsorban volt fogva tartva.

Már csak az maradt hátra, hogy vajon kik hozták ide, és legfőképp miért?

A következő pillanatban egy hátulról felé közeledő lányhang ütötte meg a fülét, továbbá léptek koppanása a padlón, amibe belevegyültek az apró lábak topogásai is.

- Miféle behatoló? - hallotta Anita a lánytól. - Biztosan ellenség?

- Soha nem láttuk még a városban. - Ezúttal egy férfihang szólalt fel, noha lényegesen alacsonyabbról, mint amerről egy magasabb férfi hangját várta volna.

Anita ide-oda csavargatta a fejét, hogy lássa a háta mögött fölcsendülő, rémesen ismerős lányhang tulajdonosát.

- Anita?!

Anita nem tudott eléggé hátrafordulni, hogy megpillantsa az illetőt, de mint kiderült, a sok fészkelődésére nem is volt szükség.

Mabel sétált elé, méghozzá kíséretként egy csapatnyi törpével a lábánál. A törpék pont úgy festettek, mint Shmebulock, csak éppenséggel fehér szakálluk még megtépázottabban meredezett szerteszét, és koromfoltoktól koszosan álltak ott. Mabel haja csapzott volt, csillagos pulóvere piszokfoltoktól csúfított, és arcán a határtalan döbbenet tükröződött Anitát látva. Anita is tátott szájjal nézett végig Mabelen, no meg a különös delegációján.

Mabel a homlokára csapott, és haragosan a törpékhez fordult.

- Jaj, ti agyatlanok! - pirított rá Mabel a törpékre, mire azok félénken összehúzták magukat. Anita az egyikük kezében megpillantott egy méretes serpenyőt, és fájdalmasan gondolt a púpra a fején. Mabel tovább szidta őket: - Nincs itt semmiféle behatoló, ő csak Anita! Oldozzátok el!

A törpék engedelmesen kibogozták a köteleket Anita csuklójáról és a bokájáról. A béklyói engedelmesen lehullottak róla. Anita hálásan pillantott Mabelre.

- Köszi, Mabel - mondta, és tettre készen felpattant ültéből.

- Annyira aggódtunk már, Anita! - Mabel szipogva ölelte őt magához, és egy könnycseppet letörölve a szeméből eltolta magától a lányt. - Ne haragudj a törpék miatt! Csak tudod a biztonsági rendszer, meg ilyenek... ők vállalták a betolakodók elfogását, és hát gondolom, annak néztek, hiszen nem ismernek még...

- Semmi baj - vágott Anita a lány szavába, majd a törpékre ügyet sem vetve átlépett rajtuk, és nagy komolyan a lány szemeibe nézett. - Figyelj, Mabel, ez most borzasztóan fontos. Hol találom Fordot?

Mabel meghökkent Anita hirtelenségétől, de azért lassan a feje fölé mutatott.

- A második szinten van, a dolgozószobájában - hebegte Mabel. - Odakísérjelek?

Anita hálásan bólintott.

- De siessünk! Nincs sok időnk - hadarta Anita. Mabel bólintott, majd sarkon fordult, és elindult arra, ahonnét jött. Anita gyors léptekkel eredt Mabel nyomába.

- A többiek jól vannak? - kérdezte futtában Anita. Mabel bólintott.

- Igen, jó sokan elbújtak itt. Az előszobát üresen hagytuk vészhelyzet esetére, hátha Bill bejutna valahogyan. Tudod, van egy pajzs, ami...

- Tudom - vágott közbe Anita ismét. Mabel homlokát ráncolva pillantott rá, míg végigszáguldottak a harmadik emeleti folyosón, és Mabel megtorpant az automatában elrejtett lift előtt. Megnyomta a hívógombot, és kérdőn Anitára nézett.

- Hogy érted, hogy tudod? - kérdezett vissza Mabel, míg a liftre vártak. Anita türelmetlenül dobbantott a lábával. Jobb kezének ujjai szorosan ráfonódtak a pulóvere zsebében nyugvó mérőszalagra.

- Hosszú történet, és nehéz lenne elmagyarázni - bújt ki a kérdés alól Anita, míg nagyot nyelve gondolt Billre. Megborzongott, és Mabelre pillantva inkább folytatta: - A lényeg annyi, hogy Dipper küldött. Azt hiszem, tudja, hogyan lehetne...

- Dipper? Hát életben van?! - Mabelről láthatóan több mázsányi súly gördült le egyetlen másodperc alatt, és a szívéhez kapta a kezét. - Ó, istenem! Ó, hála az égnek! Hol van? Megsebesült? Minden rendben van vele? Ugye jól van?

- Igen, él - válaszolt kitérően Anita, és nyelt egyet. Azonban nem tudta, hogy ez az állítása a reményeit tükrözik, vagy pedig a valóságot. - De Bill elfogta őt.

Mabel egy pillanat alatt elkomorult, és szemében haragosan fellobbant a tűz.

- Az a rohadt egyenlőszárú háromszög! - szitkozódott, és idegesen dobbantott egyet a lábával. - Ezt még megemlegeti...

- Tulajdonképpen már nem is igazán háromszög... - Anitának elakadt a szava, ahogyan a szőke fürtökre és az arany íriszre gondolt.

- Hogy érted?

- Hát...

A lift csikorogva megérkezett a harmadik szintre, és a két lány azon nyomban bepréselődött a felvonóba. Egy gombnyomással később már döcögve felindultak a második emeletre.

- Szóval Dipper küldött? Tudja, hogyan lehet megsemmisíteni Billt? - tudakolta Mabel.

Anita Dipperre gondolva összeszorult szívvel bólintott. Erősebben megmarkolta a mérőszalagot a zsebében, és mély levegőt vett. Hamarosan jóvá fogja tenni az összes tévedését, és kiszabadíthatja őt...

Mabel szemébe nézett. A lány barna tekintete fájdalmasan hasonlított a bátyáéra.

- Ford biztosan bent van? - kérdezte Anita, kerülve a lány tekintetét.

Ezúttal Mabelen volt a bólintás sora.

- Igen. Amióta tart az Abszurdgeddon 2.0, állandóan bent ül és dolgozik. Mindenki úgy hiszi, hogy egy terven agyal.

- Abszurdgeddon?

- Igen. Így neveztük el.

- Találó - jegyezte meg Anita.

Mabel arcán megjelent egykori boldog mosolyának árnyéka.

- Eddig még senkit sem engedett be magához - fűzte hozzá kisvártatva Mabel. - Mármint Ford. Ki se jött a káosz kezdete óta.

- Engem muszáj lesz beengednie - jelentette ki Anita.

Határozottan rászegezte zöld szemeit a lift ajtaja mögött felúszó, arany ajtóra.

A lift egy döccenéssel megérkezett az aranyozott faajtó elé. Pont olyan gúnyosan csillant meg rajta a fény, mint egy jól ismert, arany íriszben... Anitának elakadt a lélegzete.

Megmenti Dippert. Nem blokkolhat le így, itt, pont a cél előtt!

Na jó, de milyen áron...

Anita pislogva elhessegette a fejéből a képtelen gondolatokat. Inkább mély levegőt vett, és bal kezét az ajtólap elé emelte. Az öklének koppanása visszhangot vert a falapon.

Elérkezett az idő.

***

Aranyló fény villant, és Bill Cipher egy halk pukkanás kíséretében bukkant fel a trónteremben. Kényesen leporolta a szövetmellényét, és helyére pöccintette a cilinderét. Pillantását végighordozta a kitört ablaküvegen, mire az emlékek azonnal megrohanták, és újra feléledtek benne azok az ostoba érzések...

Dühösen megrázta a fejét, és inkább a feladatára koncentrált. Mikor eszébe is jutott, hogy mire készül, démoni vigyorra húzta ajkait.

A csalódottságot elnyomta magában, majd az édes bosszúra gondolva, hátul összekulcsolt kézzel lépett a kék, piramis alakú ketrec felé. Megvetően és egyben vágyakozva hordozta végig pillantását a kicsavarodott tagokkal fekvő, barna hajú fiún. Mint egy gyerek, aki a legújabb játékát szemléli.

Bill éhesen megvillanó, arany szemekkel elvigyorodott, és játékosan beleharapott az ajkába. Dipper eszméletét vesztve feküdt a ketrece alján. Bill vigyora kissé elbizonytalanodott, majd oldalra döntött fejjel elidőzött a fiú lehunyt szemein, és arcába hulló, barna tincsein. Tökéletesen megértette, hogy mit láthat benne a lány, de attól még bosszantotta. Rémesen bosszantotta.

De sebaj. Jó buli lesz.

Bill hófehér mosolyát kivillantva, félig lehunyt szemekkel, hátrakulcsolt kézzel a fiú fölé görnyedt egy kissé, és az eszméletlen Dipper arcát tanulmányozta.

- Szervusz, kicsi Fenyőfám - gügyögte halkan, és még szélesebbre húzta a mosolyát. - Sajnálom, hogy véget kell vetnem a csendes pihenődnek, de hát a kis barátnőd megszegte a szabályainkat... - A démon tehetetlenséget színlelve megvonta a vállát, apró sóhajt hallatva, majd bocsánatkérően pillantott Dipperre. - De ugye megérted? Ezt nem hagyhatom szó nélkül. Hiszen alkut kötöttem vele...

Vigyorogva nézegette Dipper lehunyt szemeit. Annyira ártatlan volt. Olyan... védtelen.

Bill egyre csak szemlélte Dippert, és szüntelenül vigyorgott. Majd halkan, mintha csak egy kisgyereket ébresztgetne, édesen duruzsolta a fiúnak:

- Ideje felébredni, Fenyőfa.

Igen. Ez garantáltan jó buli lesz.