Anitát a mérhetetlen kíváncsisága már sok különös helyzetbe sodorta. Egyszer például tíz évesen biciklire pattant, és a fél városon át üldözött egy neki valamilyen furcsa oknál fogva gyanúsnak tűnő, habár a valóságban egy teljesen hétköznapi buszt, és alaposan el is tévedt utána. Máskor egyedül barangolt az erdőben egy számára különös zörej forrását kutatva, megint máskor hosszú órákig téblábolt egy furcsának kinéző ajtó előtt, várva arra, hogy kinyissa valaki, és megtudja, mi lehet mögötte.

Szóval már sok érdekes szituációba keveredett bele. Ám abban kiegyezhetünk, hogy Anita sosem csinált még egy ehhez fogható baromságot.

Látta a felé úszó bálnát. Látta a szakadékot maga alatt. És tisztában volt vele, hogy amit tenni készül, az az őrültség magas fokát súrolja.

Anita figyelte az egyre közeledő bálnát, és földbe gyökerezett a lába. Nem, ez teljességgel lehetetlen, ez őrület! Ostobaság, amit tenni készül, egyszerűen képtelenség! Megremegtek a térdei a tervének a puszta gondolatától is. Átsuhant az agyán, hogy jobb lesz, ha visszamegy, leül és szépen megvárja Billt, de ekkor bevillant a fejébe egy koszos, fenyőfás sapka képe, meg egy csalódott, mogyoróbarna szempár... Anita elszántan bólintott.

Egy őrült világban őrült döntések születnek. Pláne, ha van olyan valaki azon a világon, akiért érdemes ilyen döntéseket hozni.

Mikor a levegőt kecsesen szelő bálna teste már alig volt két méterre tőle, Anita szinte gondolkozás nélkül futásnak eredt, és irdatlan erővel ellökte magát a füves földről. Kezeivel kétségbeesetten kalimpálva suhant a levegőben az óriási bálna felé. Alatta a szakadék úgy tátongott, mintha a puszta mélységével be akarná szippantani a testét. Túl lassan közeledett ahhoz a bálnához... Nem fogja elérni.

Anita behunyta a szemét, felkészülve a legrosszabbra...

Úgy csapódott oda, mint zuhanó bogár az autó szélvédőjének. Anita kétségbeesetten belemélyítette körmeit a bálna zsíros bőrébe. Rémülten, remegő lábakkal csimpaszkodott ott, és riadtan kifújta magát egy kicsit. A bálna rendületlenül búgta a dalát: bizonyára pont annyira érzékelhette őt, mint az említett szélvédő a felkenődött bogarat.

Anita zihálva és dacolva a forró menetszéllel, lassú mozdulatokkal felküzdötte magát a bálna hátára. Ott aztán ugyanolyan ijedten kapaszkodott az égben úszó bálna testébe, és lábait nagy terpeszben átvetette az állaton, magában hálát adva a sorsnak, hogy jelen pillanatban nem összetört csontokkal fekszik a magaslat lábánál.

Hiába volt szó Dipperről, azért a levegőben úszó bálnára való átugrás egy szakadék felett változatlanul hatalmas őrültség maradt.

Anita figyelmesen pásztázta a körülötte szálló felhőfoszlányokat. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy fogalma sincs, hogy Bill kastélya merre is fekszik, és hogy egyáltalán hogyan is néz ki. Hiszen eddig csak belülről látta, és akkor is csak két termét és néhány folyosóját vehette úgy ahogy szemügyre. Anita nagyot nyelt, ahogyan a labirintust idéző folyosókra gondolt. Még ha valamilyen csoda folytán felismerné Bill kastélyát, és netalántán be is jutna oda, fogalma sem lenne róla, hogy merre induljon el benne. Anita idegesen fújtatott.

Hogyan fogja így megtalálni Dippert?

A bálna búgva tett egy félfordulatot, s egy különösen vörös felhőcsoportból kikerülve Anita az arcába csapódó széltől hunyorogva megpillantott egy hatalmas, a város fölött lebegő, éjfekete kövekből rakott piramist. Olyan benyomást keltett, akár egy óriási, egyiptomi mintára épült palota. Gigantikus volt, és szinte már sugárzott róla az egoizmus. Anita megforgatta a szemét.

Jellemző. Mást nem is várt Billtől.

Anita zavartan lepillantott a bálna testére, és biztatásképp finoman rácsapott egyszer-kétszer az állat hátára, mint a zsokék a kedvenc versenylovuk oldalára.

- Hé, figyelj csak, izé... Norman! - A Norman határozottan tetszetős bálnanévnek tűnt. Anita zavartan beletúrt a hajába. - Öhm, nekem oda kéne mennem ahhoz a piramishoz, hogy kiszabadítsam egy barátomat. Szóval, ha megtennéd... tudod, hogy odaviszel, akkor igazán leköteleznél vele.

Norman, vagy akárhogy is hívják a bálnát, a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy bármit is értett volna Anita szavaiból. Továbbra is céltalanul szelte a levegőt, megállás nélkül búgva melankolikus dalát.

Anita normális esetben tiszta hülyének érezte volna magát, hogy egy lebegő bálnához beszél, de ez volt akkor legkevesebb. Különben sem volt amolyan tipikusan normális helyzetben.

Így hát Anita magában fohászkodva várta, hogy Norman kegyeskedjen ellebegni a piramis mellett. A gondolatai megállás nélkül Dipper körül keringtek. Remélte, ki tudja szabadítani a fiút.

Míg Norman a levegőben keringett, addig Anitának volt alkalma alaposabban is szemügyre venni a városban dúló káoszt. Nincs elég szó arra, ami híven tükrözné, hogy miféle furcsaságok tárultak akkor és ott Anita szeme elé. A lány habár viszolyogva figyelte a szemet és lábat növesztett postaládákat, az égő házakat, az ordító oszlopokat és az egyéb furcsaságok tömkelegét, megnyugodva vette észre, hogy egy fia városlakó sem kószál az utcákon. Biztosan menedéket találtak maguknak valahol...

Túl naiv vagy, kislány. Anita szinte maga mellett hallotta Bill gúnyos válaszát.

Csak nem halhattak meg... Anitát mélységes bűntudat öntötte el. Valahogyan helyre lehet hozni ezt a káoszt...

Muszáj lesz megállítania Billt. Még mielőtt hozzájut az egyenlethez. Vajon Billnek sikerül megtörnie Fordot?

Hosszú percekkel később Norman - talán Anita szüntelen kérlelésére, idegeskedésére, fenyegetéseire és noszogatására, vagy valami egészen más okokból - végre valahára a lebegő piramis felé vette az irányt. Anita fellélegzett, és gyomra görcsösen összeugrott a gondolattól, hogy hamarosan újból ugrania kell. Na jó, de hova?! Anita végigvándoroltatta smaragdzöld tekintetét Bill kastélyán, és keserűen konstatálta, hogy arról az oldalról egy halovány karcolást sem látott a köveken, nemhogy egy rendes bejáratot...

Norman váratlanul hajlandó volt a piramis túloldalára fordulni, s Anita szemei megakadtak egy ismerős, vörös mozaikablakon. Az ablak egy árva szemet ábrázolt, egy hosszúkás pupillával a közepén. Pont úgy festett, mint az ablak abban a teremben, ahol Bill Dippert tartja fogva...

Az őrült ötlet úgy szilárdult meg benne, mint a többhetes cipó a konyhapulton.

Norman éppen vészesen közel úszott el a piramis mellett. Anita magában rágódva nézte a lassan ellebegő vérvörös ablaküveget, és a félelmetes mélységben fekvő városka házait. Borzasztóan magasan voltak.

Pár pillanat, és elszalasztja ezt a lehetőséget is. 

Muszáj lesz megtennie. A városért. A világért. 

Dipperért.

Anita elszántan bólintott, és remegő rongylábakkal tápászkodott fel a bálna testéről. Félig térdelve, egyik kezével Norman-re támaszkodva, ugrásra készen várta, hogy elrugaszkodjon, és bejusson...

Vagy a biztos halálba vesse magát.

Anita nagyot nyelt, majd az alatta tátongó mélységre fittyet hányva, üvöltve ellendült a bálna testéről. Szemét egész végig az ablaküvegen tartotta, mintha azzal is képes lenne előrébb jutni a céljához.

Alig pár másodpercig úgy érezte, mintha a világ lelassulna körülötte. Minden elcsendesedett. Szinte súlytalanul, kitartóan suhant az egyre közeledő, vörös mozaikszem felé. Anita az arca elé kapta a kezét, és összehúzva magát, lehunyt szemekkel készült a becsapódásra.

A csend buborékját vörös, csörömpölő üvegszilánkok döfték át. És abban a pillanatban jelentkezett a fájdalom is. Csonttörő reccsenéssel csapódott a fekete kőpadlóra.

Anita a fájdalomtól és a becsapódástól kábán felemelte a fejét, és ködös tekintetét a kezére emelte. Karján hosszú, vöröslő csíkokat szántottak az üvegszilánkok, és mindegyikből vércseppek buggyantak elő. Hosszú farmerjának hála, a lábán egy fia karcolás sem volt. Anita remegve feltápászkodott, és sajgó kezeit az arca elé emelte. Tenyeréből aprócska folyamokban csordogált a vér.

- Anita?

Anita szíve megdobbant. Dipper kikerekedett szemekkel, a kék, piramis alakú ketrecének rácsait markolva nézett rá. Most, hogy Anita betörte az ablaküveget, még több fény érte a fiú beesett, koromfoltoktól piszkos arcát.

Anita habozás nélkül remegő lábaira támaszkodott, majd összeszorított szájjal leküzdve a fájdalmát Dipper ketrecéhez sántikált, és öntudatlanul feszegetni kezdte a leggyengébbnek tűnő rácsot.

Dipper akadozva jutott csak szóhoz:

- Te mégis... de te... hogyan..?

- Bill hátrahagyott. Megszöktem egy bálnán - válaszolta Anita gyorsan, és miután rádöbbent, hogy nem tudja csak úgy fölfeszíteni a ketrecet, idegesen belerúgott. - A fene egye meg ezt a rácsot!

Dipper tátott szájjal nézte Anitát, amint fejét oldalra döntve gondolkozott, hogy hogyan törhetné szét a ketrecet.

- Te vérzel - bökte ki a fiú halkan.

Anita megvonta a vállát, és lassan körbejárta a piramis alakú kalitkát egy nagyobb rés után kutatva, ahol, kissé szétfeszítve a rácsokat, Dipper ki tud majd préselődni.

- Túlélem... Nézd, Dipper, Bill elment Fordhoz az egyenletért. Muszáj lesz megakadályoznunk.

- Anita... te komolyan vérzel.

A lány lepillantott vörösen csillogó tenyerére.

- Csak pár karcolás - válaszolta gyorsan, és komolyan folytatta: - Erre most nincs időnk. Nem tudom, hogy Bill mikor fog visszaérni, de minden perc drága. Ha sietünk, még odaérhetünk, mielőtt...

Anita szeme beszéd közben összeakadt Dipper tekintetével, és ez azonnal belefojtotta a szót. A fiú úgy pillantott rá, mint egy földi jelenésre. Anita akaratlanul is elvörösödött. 

- Mi az?

Dipper álmélkodva megszólalt:

- Te megszöktél Billtől... miattam?

Anita lassan bólintott, és dobogó szívvel figyelte Dippert.

- Igen - mondta halkan. Leemelte a rácsról a kezét, és a tekintete összekapcsolódott a fiúéval. - Remélem, most már elhiszed, hogy csak segíteni szeretnék.

Dipper tekintetre eltompult. Nem reagált, csak kifürkészhetetlen pillantással végigmérte Anitát. A lányból kiszaladt egy mély sóhaj. 

- Tudom, hülye voltam - túrt bele a hajába Anita. - És naiv. Egy idióta, önfejű, kotnyeles, tudálékos barom.

Dipper továbbra is beazonosíthatatlan tekintettel meredt a lányra.

Anita felsóhajtva folytatta:

- Én valóban alkut kötöttem Billel. Beengedtem a fejembe, és - Anita szíve nagyot dobbant a gondolatra -, hagytam, hogy... hogy elbolondítson a... a kérdéseim megválaszolásával.

Anita nagyot nyelt. Hát hogyne, a válaszaival... és azzal az idióta, fellengzős modorával, a tébolyodott nevetésével, és a szőke hajával... a veszélyesen megvillanó, aranyló szemével...

Anita gyorsan megrázta a fejét, és inkább nagyot sóhajtva Dipperre nézett. Attól a mogyoróbarna szempártól is éppen eléggé szaltózott a gyomra... nem volt szüksége még egy fölösleges hullámvasútjáratra.

Anita újra megszólalt:

- Szégyenlem is magam miatta. Utálhatsz, megvethetsz azért, amit csináltam. Megérdemlem. Hazudtam neked is, Fordnak is. Kihallgattalak titeket, elloptam az emlékeket, és titkolóztam. Ezt mind elismerem - Anita mélyet sóhajtott. - De ne a városnak és az egész világnak kelljen megfizetni az én hibáimért. Nem is kérem, hogy megbocsáss nekem, Dipper. Csak annyit szeretnék tőled, hogy segíts helyrehozni a tévedésemet. Kérlek.

Dipper nem válaszolt. Anita lemondóan lehajtotta a fejét. Persze, hogy nem szólalt meg. Mégis mire számított? Hogy Dipper tárt karokkal fogadja a bocsánatkérését?

Hallotta a fiú mély sóhaját. Anita felpillantott. Dipper gondterheltnek tűnt, de korántsem mérgesnek. Olyan fejet vágott, mint akiből éppen készül kibukni valami, de nem tudja, hogy jó ötlet-e kimondani. Majd Anita legnagyobb döbbenetére a fiú halvány félmosolyra húzta ajkait.

- Tudod - mondta Dipper halkan -, a kíváncsiskodó kimaradt a jellemzésedből.

Anita úgy érezte, mintha hirtelen egy hatalmas súly gördült volna le a válláról. Hálásan elmosolyodott. Dipper szája sarkában szintén ott bujkált a pajkos mosoly.

- Szóval akkor... rendben vagyunk? - kérdezte Anita.

Dipper finoman biccentett.

- Nyomás alatt voltál... és semmi okot nem adtam rá, hogy inkább nekem higgy, semmint Billnek - Dipper felsóhajtott, és beletúrt a hajába. Kezén megcsördültek a kék láncok. - Én is épp ugyanúgy titkolóztam előtted és számtalanszor kibeszéltelek a hátad mögött... Megszegtem az ígéretemet, és még hazudtam is neked. Az én hibám is ez az egész. Ebben mind a ketten ugyanannyira benne vagyunk. 

Dipper Anitára pillantott, és alig észrevehetően bólintott egyet. Anita szemében hálásan felcsillant egy legördülni készülő könnycsepp. 

- Meg sem érdemlem, hogy így bánj velem - jegyezte meg elhaló hangon, kimondva, ami egész végig nyomasztotta.

Dipper halványan elmosolyodott.

- Hát akkor én még mit mondhatnék... pláne miután ugyanúgy titkolóztam előtted, és ráadásul szanaszét kaszaboltad magadat azzal az ablaküveggel miattam. Csupa vér a kezed.

Most Anitán volt a vállrándítás sora.

- Voltam már ennél rosszabb helyzetben is.

- Komolyan?

- Na jó, nem igazán - látta be Anita, és majdnem elnevette magát. Dipper ismét elmosolyodott, és Anita a belsejében szétáradó melegséggel nézte a fiút. Most, hogy újra minden rendben volt közöttük, hirtelen nem is tűnt olyan kilátástalannak a Bill elleni harc. Újult erővel pillantott végig Dipper ketrecén, mintha a puszta tekintetével képes lenne összedönteni.

- Állj hátrébb! - figyelmeztette Dippert.

Majd mindenféle értelmes terv hiányában nekivetette a vállát a rácsnak, és irdatlan erővel nekifeszült. Anita szorgalmasan feszegette a rácsokat, minden erejét beleadva. A ketrec azonban még csak el se mozdult a kőpadlóról, nemhogy összeroskadt volna. Dipper oldalra döntött fejjel figyelte Anitát, és tétován megszólalt:

- Öhm, nem hiszem, hogy ez segítene - jegyezte meg óvatosan Dipper. Anita erőtlenül ellépett a rácsoktól, és guggolva Dipperre pillantott.

- Gondolod? - kérdezte szuszogva, és újra felegyenesedett. - Oké, nem igazán volt alkalmam felkészülni...

Dipper megértően bólintott.

- Van ötleted, hogy hogyan szabadíthatnálak ki innen? - kérdezte Anita a kéklő rácsokat tanulmányozva. Azok pillanatról pillanatra szilárdabbaknak tűntek.

- Ha lenne, akkor már nemigen ülnék itt.

Anita erőtlenül leroskadt a hideg kőpadlóra, Dipper ketrece mellé, és megtörölte vérző kezével a homlokát. Hirtelen minden elszántság kiveszett belőle.

- Annyira hülye vagyok - suttogta maga elé. - Legalább egy követ hozhattam volna magammal, vagy valamit, de így, puszta kézzel... olyan buta vagyok.

- Dehogy vagy buta - vágta rá Dipper. - Szerinted egy kővel többre mentél volna? Ezt a ketrecet egy démon varázsolta ide. Nem tudod csak úgy szétfeszíteni...

Anita csalódottan felnevetett.

- Ezt nem hiszem el... Csak ki akartalak szabadítani, és én még ezt sem tudom rendesen megcsinálni.

Dipper habozva odakúszott mellé, már amennyire a ketrece engedte, és behatóan tanulmányozta Anita merev arcát.

Anita hallotta, ahogyan Dipper mellette nagyot sóhajt.

- Figyelj, nem kell kiszabadítanod. - suttogta Dipper. Anita felkapta a fejét, és homlokát ráncolva nézett rá. Dipper tépelődve folytatta: - Tudok neked segíteni innen is, de a nehezét már sajnos neked kell megoldanod. Én... nagy butaságot csináltam, hogy ezt nem mondtam el neked korábban, Anita. Olyan sok mindent kell még mondanom neked. És most már úgy érzem, túl késő...

- Hogy érted?

Dipper lemondóan felsóhajtott, és barna íriszében bűntudattal teli fény csillant fel.

- Azt hiszem, tudom, hogyan győzhetnénk le Billt.

***

Bill Cipher aznap kifejezetten elégedetten ereszkedett le a földre. A teleportálás kissé szétzilálta a frizuráját, így egy apró mozdulattal kirázta arany szemébe hulló szőke tincseit, helyére pöccintette a cilinderét, és gúnyosan vigyorogva, a sétapálcáját pörgetve lépdelt az előtte magasló Kalyiba felé. Az épület túlságosan is szilárdan állt előtte. Szinte már kívánta, hogy valaki megszabadítsa őt a szenvedéseitől, és porig rombolja...

Bill egy pillanatra megállt, csípőjét félrebillentve letámasztotta a sétapálcáját a földre, és két kezét rajta tartva végighordozta aranyló tekintetét a Kalyibán.

Oly sok év után újra itt! Most végre megbosszulhatja, amit tettek vele. Most újra övé lehet Gravity Falls, sőt, az egész világ! Újra eljött az ő ideje. Most majd megmutatja mindenkinek.

Őt senki sem verheti át. Senki az egész multiverzumban.

Bill felemelte a sétapálcáját a talajról. Lassú léptekkel közeledett a házhoz. Fekete lakkcipőjének sarka felverte maga körül a port. S mikor Billt már alig egy méter választotta el a Kalyiba ajtajától, diadalmas arccal megtorpant előtte. A démon végigsimított citromszín szövetmellényén, és megigazította a csokornyakkendőjét.

Mekkorát fog majd nézni Fordsie, mikor megpillantja őt! Erre gondolva nem tudta megállni, hogy vidáman beletúrjon a hajába.

Az édes bosszú gondolatára elvigyorodva nyúlt a kilincs felé...

De a keze akadályba ütközött. Újból megpróbált a kilincshez érni, mire az addigi láthatatlan gát lilán kirajzolódott előtte. Bill félredöntött fejjel nekinyomta a tenyerét a szimbólumokkal átszőtt pajzsra. Arany szeme szigorúan megvillant.

Hát persze... az egyszarvúszőr varázslat. Hogyan is mehetett ki a fejéből? Egy ennyire fontos részlet...

Bill az ajtóra pillantott. A rézszínű kilincs mintha gúnyosan megcsillant volna.

- Sakk - súgta maga elé elismerően a démon.

Bill ellépett a küszöbről, és végigvándoroltatta a tekintetét a Kalyibán. Szeme vészjóslóan felizzott, és cinikus mosolyra húzta ajkait.

- Szóval így akarsz játszani, Fordsie... No jó. Akkor játsszunk így - suttogta az aranyszőke fiú, és leszegett állal még jobban kivillantotta hófehér farkasmosolyát. - Most én lépek... méghozzá a kedvenc bábummal...

Bill hátat fordítva a Kalyibának, lassan az előtte nyújtózkodó fenyőfák árnyékába sétált, és halkan felnevetett. Tekintete aranyló fénnyel meglobbant, akár a tűz.

- Ideje újra bevetni a királynőmet.