A fenyőfákon végigfújt a hűs nyári szél. Anita az ablakban ülve, elgondolkozva támasztotta az állát, és egyre csak azon járt az esze, hogy vajon két emelettel alatta most éppen miről folyhat a szó.

Bizonyára róla. Kibeszélik. Már megint. Segített nekik, ha nem is teljesen valós, de létfontosságú információkat adott át Fordnak és Dippernek Billről, és még csak annyira sem tellett tőlük, hogy a bizalmukba fogadják őt.

Mégis hogyan lehetett ennyire bolond?

Anita csalódottan kisöpörte a szemébe lógó haját, és felhúzta a lábát az ablak előtti olvasófotelra.

Mit meg nem adna érte, ha most az egyszer valaki tényleg segítene neki, mindenféle hátsó szándék nélkül!

- Valóban, kölyök? Én kíváncsi lennék, hogy mit adnál érte.

Anita felhorkant.

- Pont rád és az arrogáns stílusodra nincs most szükségem, Bill Cipher.

Bill felkacagott.

- Mi az kölyök, min kaptad fel a vizet? - Bill kuncogva a lány mellé suhant, és megérintette volna a vállát. Anita zord ábrázattal elhúzódott.

- Ugyan már, min idegeskedsz ennyire, hm? Mi az, kislány, hol a mosolyod? - duruzsolta Bill, pont úgy, mint valami buta óvodásnak.

És Anita már torkig volt vele, hogy mindenki egy kisgyereknek tartja.

- Hogy min? Min is? Ó, hát, lássuk csak! - Anita erősen eltúlzott töprengésbe fogott. - Nos, például hazudtam az egyetlen embernek, akiben azt hittem, megbízhatok, de már azt sem tudom, hogy valóban bízhatok-e benne, mert most ő is elfordult tőlem. Megjátszom magamat mindenki előtt, elmondom a saját titkaimat és még csak egy nyomorult, értelmes választ sem kapok érte! Ó, és hogy el ne felejtsem, azt hittem, olyan alkut kötöttem, amiben benne van az, hogy felelnek a kérdéseimre, de hoppá, már azóta eltelt huszonnégy óra, és lám csak, egy tapottat sem vagyok előrébb!

Anita máskor azon nyomban felfordult volna, ha így hall valakit nyavajogni. Magát is teljességgel meglepte ez a kirohanása, de akkor és ott már pont nem törődőtt vele. Úgy érezte, az egész világ elárulta őt.

- Tudod mit, Cipher? Ķész, ennyi. Elegem van. Fel akarom bontani az alkut.

Azt hitte, hogy végre haragos lesz, ám Bill ismét csak vidáman felkacagott. Anita rosszul volt már a nevetésétől. Hogy van képe a szemébe vigyorogni?!

- Ennek roppantul örülök, kislány. Ugyanis ezek szerint eszed ágában sincs megválni tőlem... - Bill olyan lágyan suttogott bele Anita fülébe, hogy a lány csontig beleborzongott.

Anita felpattant a fotelből.

- Nem akarom ezt tovább csinálni, Bill. Ford elmondta volna, hogy mi folyik itt, ha te nem vagy a fejemben. Elmondta volna, hallod? Ha te nem vagy akkor... a fenébe is, akkor elértem volna, hogy már ne legyél itt!

Anita reszketve leroskadt a földre. Mindennek ez az átkozott démon az oka! Annak is, hogy megbántotta Dippert, és hogy már nincs ember, akiben megbízhatna... Anita szemében felcsillant egy kibuggyanni készülő könycsepp.

Felette Bill vidáman ráhunyorított Anitára. A lány fel nem tudta fogni, hogy lehet ennyire pofátlanul derűs.

- Min vigyorogsz, Cipher? - vetette oda Anita, és szipogva megtörölte a szemét. Nem akart újra sírni.

Bill szeme még vidámabban csillogott.

- Ó, semmin... Csak annyira sajnálom, hogy így össze vagy törve! Pláne itt ez az egész kibeszéléses ügy. Fordsien már meg se lepődöm, na de Fenyőfa! Hogy még ő sem támogat! Ráadásul miután annyira aranyosan bámultátok a csillagokat a tetőn!

Bill pont olyan sóhajt hallatott, amilyenek Mabelből is kiszaladtak volna, ha meglát egy kiskutyát. Anitát fájdalmasan szíven ütötte az emlék, de ezúttal nem pityeredett el. Inkább homlokát ráncolva pillantott a démonra.

Bill rendületlenül vigyorgott.

- Igazán nagy kár, hogy így alakultak a dolgok - folytatta Bill, mélázó tekintetét Anitára vándoroltatva. - Szegény, szegény kicsi lány! Bár lenne valaki, akiben megbízhat! Aki végre eloszlatná a kételyeit, és...

Anita megálljt intve felemelte a kezét:

- Ne ködösíts itt, Bill, bökd ki, hogy mit akarsz.

Bill gurgulázva felkacagott.

- Imádom, téged egyszerűen nem lehet finoman rávezetni a dolgokra, kislány! Bele akarsz csapni a közepébe, pont úgy, mint én.

- Mit akarsz ezzel?

- Ugyanazt, mint eddig. Csupán segíteni szeretnék - Bill rávigyorgott Anitára, és közelebb suhant hozzá. - Rossz látni, hogy a kölyök, akit kedvelek, ennyire szánalomraméltóan maga alatt legyen. És csakis miattam! Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha nem tennék ellene valamit. Engedd, hogy kárpótolhassalak, kölyök.

Anita gúnyosan felnevetett.

- Csak nem azt akarod nekem beadni, hogy még lelked is van, Cipher?

Bill elvigyorodott, és még közelebb ereszkedve Anitához búgó hangon így szólt:

- Akkor ezt vehetem is első kérdésnek?

Anita szemei elkerekedtek, majd csalódottan megrázta a fejét.

- Minek kérdezzek tőled bármit is, Bill? Hiszen lehet, hogy hazudni fogsz.

Bill nyugodt hangon válaszolt:

- Ezúttal nem, kölyök. Elmondok neked mindent, töviről hegyire.

A démon hangja annyira őszintén csengett, hogy Anitában akaratlanul is pislákolni kezdett valami.

- Na és mi van azzal, hogy "félni fogok"? - kérdezte, ujjait begörbítve idézőjeleket rajzolva a levegőbe.

Bill lassan közelebb úszott a lányhoz a levegőben. Szeme felcsillant.

- Most már nem hinném, hogy olyan fából faragtak téged, kislány. Ráadásul a tudás, úgy tűnik nálad alapvető követelmény, ha a segítségedet akarom. Különben is, azt hiszem, már képes vagy az én szememmel látni a helyzetemet. Te más vagy, mint a Pines család... Szóval igazán megérdemled már a valódi válaszokat.

- Tényleg? - Anita szemeiben smaragdzölden csillant fel a remény.

Bill felnevetett.

- Tényleg. Nem szokásom mesedélutánt tartani, de ez esetben hajlandó vagyok kivételt tenni. Igazán rászolgáltál, miután ennyi mindent kellett kiállnod miattam, kölyök.

Anita ismét nem tudta hova tenni az érzést, ami elöntötte. Bill tényleg segíteni akar neki? Megkapja a válaszokat? Valóban megbízhat...Billben?

- Sajnos nagyon más választásod nincs, kölyök - mondta Bill, Anita fejében olvasva.

Anita bólintott. Igaza van. Ha valaki, akire támaszkodni tud ebben a helyzetben, az se nem Ford, se nem Dipper... csakis Bill. Nagy kár, hogy ilyen sokáig tartott, míg rádöbbent erre.

Anita felsóhajtott.

- Oké, Cipher. Mi történt azon a nyáron, öt évvel ezelőtt?

Bill szeme megvillant.

- Bele a közepébe... - suttogta. - Nos, ahhoz, hogy megértsd, sajnálatos módon kicsit régebbről kell indulnunk.

Azzal Anita elé ereszkedett, és ördögi fénnyel a szemében belefogott a mesélésbe:

- Sok-sok évvel ezelőtt, mikor még te a világon se voltál, elhatároztam, hogy elhozom a dimenziókba a boldogságot és a vidámságot. A világ, ahonnét származom, lapos volt, és szürke... pont, mint az ott lévők és az álmaik.

- Akkor hát ezért szürke minden, mikor megjelensz az álmomban! - kotyogott közbe Anita a felismeréssel a hangjában.

Bill kényszeredetten bólintott.

- Sajnos a származásom kötelez...persze ez nem jelenti azt, hogy ne tettem volna ellene.

Anita álmélkodva hallgatta tovább a démont.

- Később megelégeltem, hogy ilyen világban kell élnem. Felszabadítottam azt a dimenziót, és megfogadtam, hogy így teszek a többivel is.

Bill apró szünetet tartott.

- Egy darabig egész jól ment a dolog. Az egyszerűbb dimenziókba gond nélkül bejutottam, és el is végeztem a feladatomat. Ám hosszú idővel később akadályba ütköztem: a ti dimenziótokhoz nem nyílt egyértelmű kapu a számomra. Test nélkül tehetetlen voltam, és habár mindig akadt pár... khm, segítőkész ember, akivel osztozkodhattam volna, emberi formában nem voltam képes arra, hogy az erőmet is használjam.

Anita akadékoskodva közbeszólt:

- Várjunk csak, te élő emberek testébe bújtál bele? Megszálltad őket?

Bill felnevetett.

- Aggodalomra semmi ok, kislány. Ők maguk mentek bele. Alkut kötöttem velük, és cserébe busásan megjutalmaztam őket.

- Mit adtál cserébe? - Anita elképzleni sem tudta, hogy mi vehet rá egy valakit, hogy megengedje, hogy a testébe költözzön egy démon.

Bill legyintett.

- A szokásos dolgokat. Pénzt, hírnevet, sikert, hatalmat... néhanapján szerelmet is. Csupa olyasmit, ami titeket, embereket megmozgat.

Anita maga sem értette, miért, de megborzongott.

- Lényeg a lényeg, egy dimenziók közti átjáróra volt szükségem ahhoz, hogy saját testet kapjak. És épp akkoriban bukkant fel Gravity Fallsban egy reményekkel teli, ifjú, ígéretes elme...Ford Pines.

Anitának elállt a lélegzete. Bill csak kuncogott.

- Bizony, bizony, a kis Fordsie segítségével kaput építettem a ti dimenziótokba. Repestem az örömtől, hiszen alig vártam, hogy a ti világotokat is felszabadíthassam...

- És nem sikerült? - szaladt ki Anitából a kérdés. Bill elvigyorodott.

- Higgadj le, kölyök, mindjárt rátérek arra is.

Azzal nagy levegőt vett, és folytatta:

- Ám később Fordsie nem értette meg, hogy mennyire életbevágóan fontos lenne ez nektek. A jó öreg hatujjú nem bírta felfogni, hogy a dimenziótok válságban van, hogy fuldokoltok az előítéletekben, az elnyomásban... hiszen őt magát is kiközösítik a rendellenessége miatt...ahogyan a te kíváncsiságodat sem szívlelik az emberek.

Anita elkomorodott.

- Így hát a kis Fordsie galádul elzavart a dimenziótokból, megsemmisítve az átjárót, és örök sötétségbe taszítva engem... legalább is, ő ezt akarta elérni.

Anita elképedve figyelte Billt. Ford bácsi valóban képes volt ennyire szívtelenül viselkedni Billel?

- Igen, Fordsie ragyogó ötletekkel rendelkezik, de rémesen szűk a látóköre... Jó idővel visszavett, de a végén sok-sok türelemmel siker koronázhatta a vállalkozásomat: testet ölthettem, és elkezdődhetett a dimenziótok felszabadítása.

- Mit csináltál pontosan? - kérdezte kíváncsian Anita.

- Elhoztam nektek a jókedvet, kislány - Bill felkuncogott. - Buliztunk és nevettünk. Jól éreztük magunkat. Gravity Falls boldog volt, és gondok nélküli. Nem voltak normák, előítéletek, szabályok, rendszerek, beskatulyázás. Mindenki megkapta, amire csak vágyott, minden lehetségessé vált, és az egész világ nyugodtan felvállalhatta magát az igazi valójával és minden "rendellenességével" együtt, hiszen megszűnt a normálisság. Őrületes volt... legalább is, egy darabig.

Bill szünetet tartott, és sokat mondóan Anitára emelte a tekintetét.

- Sajnos a Pines család többi tagja sem a vendégszeretetéről híres...

Anita elkerekedett szemekkel itta Bill szavait. Az, amit Bill mondott, igazán fantasztikusnak hangzott. Egy világ előítéletek nélkül... nem értette, ez hogyan lehet valakinek rossz.

- Mi történt? Miért nem hagyták, hogy maradj?

Bill gondterhelten felsóhajtott.

- A kis Fordsie megpróbált újra elnyomni. Fenyőfa és Hullócsillag segített neki, majd olyat tettek, aminek a gonoszsága még engem is mellbe vágott...

Bi drámai szünetet tartott. Anita nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá:

- Mit tettek, Bill?

- Emlékszel arra az emberre, akit megemlítettem? Akinek kitöröltek a fejéből?

Anita némán bólintott. Bill közelebb úszott Anitához, és mélyen a szemébe nézve így szólt.

- Nos, az az ember egy alkut akart kötni velem. Szerette volna, ha előkeresek neki egy rég elfeledett emléket az agyából. Persze, én szívesen segítettem neki.

Bill elhalgatott. Anita csöndben, csodálattal figyelte őt.

- És míg én az illető fejében voltam, Fordsie és az ikrek fogták, és...kimondani is fáj...

- Miért, mit tettek? - faggatta Anita.

- Nos, Fordsie és a Pines ikrek hidegvérrel elvették annak az embernek az egész személyiségét és az emlékeit, aki a saját családjuk tagja volt, így kitörölve engem is a fejéből.

Bill figyelte, ahogyan Anita arcára ráül a döbbenet. Bill lassan, hangsúlyosan megnyomva minden egyes szót óbégatta:

- Hát mondd csak, micsoda gonoszság kell ahhoz, hogy elüldözzenek engem, a jótevőjüket, és ennek a megátalkodott cél érdekében hajlandóak legyenek mentálisan feláldozni egy családtagjukat, a beleegyezése nélkül, orvul letámadva őt?

Anita csöndben szörnyülködött. Ez valóban megbocsáthatatlanul hangzott.

Bill búsan felsóhajtott.

- Úgy hiszem, -és szerintem Fordsie is ezt gondolja-, hogy ha a birtokomba kerülnek annak az embernek az emlékei, benne az evilági lenyomatommal, akkor képes leszek újra elhozni a világotokba a boldogságot, és felszabadítani a dimenziótokat. Csak ahhoz először meg kéne találni azokat az emlékeket.

Anitának már csak egyetlen kérdése maradt.

- Ki volt az az ember, Bill? - suttogta Anita.

Bill olyan közel lebegett Anita füléhez, hogy a lány hajtincsei súrolták a démont.

Bill halkan, egy egész világ bánatával és reménytelenségével a hangjában súgta Anita fülébe a választ:

- Stanley Pines.